Kolozsvár, a nők városa

Egyed Emese kezdeményezésére az Erdélyi-Múzeum Egyesület (EME) Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya beszélgetés-sorozatot indított Kolozsvár mibenlétének megismerésére kifejezetten női szempontok alapján.

A véletlen úgy hozta, hogy a beszélgetés-sorozat első négy meghívottja közül hárman nem kolozsvári, hanem székelyföldi születésűek, de hosszú évek óta élnek a kincses városban, és fejtik ki az itt élő magyar közösség számára hasznos tevékenységüket. Ebből adódóan – az eredeti téma mellett – elkerülhetetlenné vált a kérdés: mitől számít valaki kolozsvárinak? Mennyire befogadó a város az idegenekkel szemben?

Mi az, ami Kolozsvárt vonzóvá teszi?

A beszélgetés során általánosítható válaszok helyett inkább szubjektív városképeket kaptunk, a személyes élettörténeteken keresztül pedig ráláthattunk a különböző terülteken munkálkodó nők érvényesülésével kapcsolatos eltérő tapasztalatokra is.

A Kolozsváron született, nyugdíjazásáig magyar szakos tanárként dolgozó Virág Erzsébet Kolozsvár-képéhez a kockaköves Rákóczi út, a Széchenyi téri piac – ahol a népviseletbe öltözött hóstátiak árultak – az első színházi élmények és a Dónát úti iskolához fűződő emlékek egyaránt hozzá tartoznak. A meghívott Cs. Szabó László egyik Kolozsvárról szóló versét idézte: „A nagy jellem nem első akar lenni, hanem önmaga”. Ilyen Kolozsvár is. 

A Csíkszeredában született, de ősei révén kolozsvári kötődésekkel rendelkező Horváth Anna alpolgármestertől megtudhattuk, hogy gyermekként távoli és megközelíthetetlen városnak tűnt Kolozsvár. Nagymamája és édesapja még Kolozsváron született, de miután Görögtemplom utcai házukat államosították, a család Csíkszentkirályra költözött. Bukaresti egyetemi évei után a párválasztás hozta a városba, és azután kezdte igazán kolozsvárinak érezni magát, miután megszülettek gyermekei, és ezáltal új közösségeket ismert meg.

Szabó Lilla és Györgyjakab Enikő | Fotó: Biró Annamária

Szabó Lilla, a Kolozsvári Magyar Napok programfelelőse Zabolán nőtt fel, neveltetéséből adódóan erős székely identitástudattal bír. Egyetemistaként került Kolozsvárra, de csak manapság gondolt arra, hogy ideje kolozsváriként meghatároznia magát. A városképét az egyetemista évek ideje alatti élmények, és a Kolozsvári Magyar Napok szervezéséhez fűződő tapasztalatok határozzák meg. „Kolozsvár az a város, ahol jól érzem magam” – fogalmazott.

A Kézdivásárhelyen született, Sepsiszentgyörgyön nevelkedett Györgyjakab Enikő 18 évesen döntötte el, hogy Kolozsvárra költözik. Bevallása szerint Kolozsvár mellett dönteni, olyan volt számára, mint párt választani. „Én ezt a várost választottam magamnak” – fogalmazott. Azt is elárulta, hogy fontosak számára a terek, legyen szó Kolozsvár tereiről vagy színházi terekről. A 2014-ben létrehozott Shoshin Színházi Egyesület révén élte meg azt először, hogy aktívan részt vehet a város életében – mondta.

Milyen lesz az ideális Kolozsvár tíz év múlva?

– kérdezte Egyed Emese. A meghívott hölgyek eltérő válaszokat adtak a kérdésre. Például szeretnék, ha bokaficam vagy maradandó károsodás nélkül lehetne magas sarkú cipőben végigmenni az Unió utcán, ha elegánsabb kirakatok alakítanák a belváros képét, vagy ha több mosolygós ember sétálna a város utcáin. Fontos számukra, hogy Kolozsvár egy olyan város legyen, ahol tíz év múlva szívesen itthon maradnak a fiatalok, és az is jó lenne, ha a városlakók nem máshol keresnék az érvényesülést, hanem felismernék, hogy itthon is lehet értékeset alkotni.

A kerekasztal-beszélgetésen kiderült: a meghívott hölgyeknek más-más tapasztalataik vannak arról, hogy milyen nőként érvényesülni szakmai téren. A pedagógusi pálya kifejezetten női hivatás, a diákok férfi/női tanárokhoz való viszonyulásukban érezhető csak különbségtétel.  A rendezvényszervezésben nincs külön jelentősége a nemi hovatartozásnak, az építő jellegű viták esetén is mindig a kompromisszumkeresés a cél. Györgyjakab Enikő szerint a színésznőket gyakran címkézik, és nem csak pozitív értelemben, de az utóbbi években pozitív változást tapasztal ezen a téren.

Más a helyzet a döntéshozásban, mivel a politika kifejezetten férfias pálya. Horváth Anna úgy vélekedett, hogy vannak olyan problémák, melyek orvoslásához szükség van női szemre. Ilyen például a babakocsival való közlekedés nehézsége vagy az iskolák melletti gyalogátkelők biztonsága. A férfi kollégák nem rosszindulatból mellőzik az ilyen problémákat, hanem azért, mert nem jut eszükbe, hogy ezek gondot jelenthetnek. Hozzátette: a férfi kollégákkal szemben nem elég jól, a legjobban kell elvégezni a munkát.

Végezetül elhangzott: ahányan vagyunk, annyi Kolozsvár-kép létezik, mindegyik egyformán fontos és személyes.