„Váradtól kaptam az álmaim”

A mi Nagyváradunk címmel szervezték meg a Váradról elszármazottak találkozóját. Boros Zoltán, az esemény házigazdája felvezetőjében megköszönte a Szent László Napok szervezőinek, hogy lehetőséget teremtettek arra, hogy egyértelművé váljon: mindenkinek van egy saját, virtuális Várad-képe, melyet szívében őriz akkor is, ha az élet vagy a történelem elszólítja az itt születetteket.

Alternatív történelemóraként is értelmezhető volt a szombat reggeli találkozó, s nem csak a Szent László Napok történelmi környezetének köszönhetően, hanem azért is, mert a meghívott vendégek olyan részleteket osztottak meg saját életükből a szép számú hallgatósággal, melyek kirajzolták a hajdan volt Nagyvárad képét, a maga sokszínűségével és pezsgő kulturális-társadalmi életével együtt. A visszaemlékezéseket a Szigligeti Színház jelenlegi és korábbi színművészeinek szavalatai színesítették.

Boros Zoltán elsőként dr. Szatmári Péter nőgyógyászt köszöntötte, aki Magyarországról érkezett a megszervezett találkozóra. Boros elmondta: a neves gyógyító a váradi magyar kismamák segítőjeként vált ismertté, s köröstárkányi ősökkel rendelkezve, megbecsült és közismert család tagjaként került Nagyváradra. „Elevenen él emlékezetemben szüleim példamutatása, tanáraim feledhetetlen alakja. Később, miután édesapám hazatért a háborús fogságból, a család ismét egységesnek bizonyult. 1973–74 között itt születtek fiaim, majd ’74-ben magam is hazatértem Bukarestből, s itt, Nagyváradon, sikerült újjászerveznem a szülészeti ellátást, melynek eredményéül a váradi kórház az ország első szülészetévé nőtte ki magát, ami a betegellátás minőségét és a tudományos publikációk számát illette” – emlékezett vissza a váradi orvos. Legkellemetlenebb emlékénekVáradról való eltávozását tartja. „Itt születtem, s ezt a várost tekintem a nulladik kilométerkőnek. Kiindulópontként tekintek Nagyváradra, és boldogan látogatok vissza, amikor csak tehetem” – mondta.

Dr. Kiss András szintén orvosként, Nagyvárad egyik ismert és elismert kardiológusaként tevékenykedett a városban. Boros Zoltán szerint a történelem a város e másik megbecsült személyiségén is „átgyalogolt”, hiszen 1956-ban társaival együtt rögzítettek egy rádióban elhangzott magyar verset, melyet aztán többször is visszahallgattak, s e „bűnüket” a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemről való elbocsátással torolta meg a fennálló kommunista államhatalom. Dr. Kiss Andrásnak végül mégis sikerült elvégeznie az orvosi egyetemet, s Váradra kerülve a helyieket gyógyíthatta. „Az egyetemről való eltanácsolásom után egy váradi lakatosműhelyben dolgoztam. Jól esett kollégáim akkori támogatása, s miután orvosként visszakerültem Nagyváradra, igyekeztem munkámmal meghálálni a helybéliek szeretetét. Bár 1989 december 2-án elhagytam Váradot, melytől minden elképzelhetőt és elképzelhetetlent megkaptam, azóta is – amikor csak tehetem – visszalátogatok e gyönyörű városba” – mondta dr. Szatmári Péter.

Szabó József Ódzsa

A rendezvény harmadik meghívottja Írországból érkezett vissza Nagyváradra. Szabó József Ódzsa a nagyváradi Szigligeti Színház főrendezőjeként alkotott maradandót, s munkásságával nem csak a váradi, de a teljes erdélyi színházi nyelvet is megreformálta. A Szigligeti Társulat örökös tagja elsőként védjegyévé vált becenevének eredetéről beszélt. „1928-ban születtem Székelyhídon. Nővérem, aki néhány hónappal idősebb volt nálam, nem tudta helyesen kiejteni a Jóska nevet, s így ragadt rám az idők során az Ódzsa megszólítás. Arra csak később jöttem rá – barátaimnak köszönhetően –, hogy e látszólag értelmetlen név szanszkrit nyelven életerőt jelent, arabul a Mekkát megjárt szent embereket nevezik így, japánul pedig a keleti herceg megfelelője a becenevem. Íme: Nagyváradnak immár egy távolba szakadt szamurája is van” –mesélte Szabó József. A rendező elmondta: élete egyik legfontosabb napja is Nagyváradhoz kötődik, hiszen 1974. június 7-én itt mutathatta be a Madách Imre drámájából, Az ember tragédiájából készült rendezését, melyet a színháztörténeti munkák is az erdélyi magyar színjátszás egyik kiemelkedő alkotásaként jegyeznek.

„1983-ban még Nagyváradon éltem, Szigligeti Ede szobájában lakhattam, és elképzelhetetlennek tűnt, ami hat évvel később mégis bekövetkezett, hogy az akkor még szilárd alapokon álló kommunista diktatúrának egyszer vége lehet. Mindig előre megéreztem a veszélyt, s ekkorra már tudtam, hogy a Securitate nem nézi jó szemmel működésemet. Ez később, mikor a rólam készült, több ezer oldalnyi megfigyelési dossziékat kézhez kaptam, be is bizonyult. Nem volt más választásom: el kellett hagyjam Nagyváradot, s 1983. április 13-án felszálltam a Budapestre tartó vonatra” – emlékezett vissza Szabó József Ódzsa. Arra a kérdésre, hogy mégis mit vitt magával Nagyváradból, elmondta: „A várostól kaptam az álmaim. Mikor Veszprémbe kerültem főrendezőként, ezek az álmok mintha vádolni kezdtek volna, s míg korábban segítettek az alkotói munkában, akkor, az új környezetben, mintha magamra hagytak volna. Hosszú idő volt, míg újra megtaláltam önmagam.”

A beszélgetés után levetítették Boros Zoltán, B. Nagy Veronika és Sánta Ádám közösen készített dokumentumfilmjét Román Viktor (1937—1995) szobrászról, aki szintén elszármazottként vált Párizsban közismert képzőművésszé.

(közlemény)