Romániában sikerült visszaállítani az órát oda, ahol a pontos történelmi időt mutatja

Derűs, október legvégi kora délután. Ferdén pásztázza a napfény az államelnöki dolgozószobát. Klaus Iohannis az íróasztalnál ül. Előtte akvárium, benne aranyhal. Az elnök nézi az aranyhalat. Az aranyhal nézi az elnököt. Az ajtó mellett álló fogas megpördül a tengelye körül. – Jó napot, elnök úr! Az elnök összerezzen. Órájára néz. – Á, ionopot chivanoc! Pontos, mint mindig. Reccsen egyet az íróasztal. – Jó napot, elnök úr! Az elnök biccent. Az ablak előtt álló karosszék finoman kopog a szőnyegen. – Jó napot, elnök úr! Az elnök integet a karosszék fele. A girlandos üvegcsillár halkan csilingelni kezd. – Jó napot elnök úr! Az elnök felnéz, elmosolyodik. – Jó napot uraim! Látom, mind itt vannak. Ezennel megnyitom a titkos tanácsülést. Ezt a bekezdést csak az olvassa el, aki nem járatos a legtitkosabb államügyekben: a fogas, az asztal, a karosszék és a csillár a legtitkosabb titkos elnöki tanácsadó testület tagjait rejti. Hogy miképpen? Titok! Hogy kik ők? Titok! Az elnök sem ismeri őket, ők sem ismerik egymást, a rossz nyelvek szerint önmagukat sem ismerik. Az öt államférfi közelebb húzódik egymáshoz. – Tehát? – kérdi az államelnök suttogva. A négy bútor mocorog, recseg, kopog, csilingel. – Itt az idő! Döntenie kell! – Váj, nehéz dolog ez! – sóhajt az elnök. Acélos arcéle olvadozni látszik. Ám csak a másodperc töredékéig. Az elnök az akváriumban lebegő aranyhalra szegezi kék szemeit. Az felfordul. – Rendben. Csináljuk! Odébb teszi az akváriumot, majd kihúzza az íróasztal fiókját, elővesz egy nagy csergőórát, maga elé helyezi az asztalra. Az óra tisztelettudóan ketyeg. A titkos bútorok feszülten figyelnek. Az elnök maga felé fordítja a hátlapot. Méretes piros gomb van a közepén. – Csavarja, elnök úr… – suttogják. – Jobbra! Az elnök csavarni kezdi a gombot. Jobbra. – Jó lesz? – Nem lesz jó, elnök úr! Még! Az elnök tovább csavar. A bútorok tovább figyelnek. – Talán elég lesz már. Az egy óra... – Sajnos, elnök úr, egy óra nem elég. Ez még nem a pontos idő. Csavarja csak. Az elnök csavar. Az elnök homlokán verejtékcseppek jelennek meg. A tanácsadók közelebb hajolnak. A mutatók egyhangúan forognak visszafelé. – Jó lesz már? – kérdi az elnök, hangja enyhén megremeg. – 1993? Nem, még nem pontos az idő. Az elnök arca úszik a verejtékben. A szemei már nem kékek. Inkább hamuszürkék. – És most? – lihegi. – 1968? Hát… ez sem az igazi, elnök úr. Az elnök arca falfehér. Remeg, mint a kocsonya. És csavar. A bútorok közelebb hajolnak. – Na, most már jó lesz, elnök úr! Az elnök az asztalra dől. Zihál. – Pontos végre az idő? – Igen, elnök úr. 1938. október 31., délután 4 óra. Az elnök felugrik a székről. – Hogy mennyi? A titkos bútorok titokzatosan mosolyognak. – De hát… akkor nem is volt kormány. Akkor… – Miért, 2021 október 31-én van… izé… volt? – De hát a vasgárda… a felelősség... – És a pandémia, meg a felelősség, elnök úr? Az elnök magába roskad. Aztán felkapja a fejét. Elmosolyodik. – De legalább Erdély megvan! Az elnök órájára néz, amely végre a pontos romániai időt mutatja. Elégedetten bólint, majd sorra kezet ráz a fogassal, az asztallal, a karosszékkel és a csillárral. – Köszönöm, uraim! Remek munka volt! És most, ha megbocsátanak, indul a rep… izé, a vonatom a Riviérára. O visontlatasro! Az elnök kisiet a szobából. A bútorok békésen szenderegnek a pontos hazai időben.