Vízválasztó. A szabad világ halálfélelme és túlélési harca

Jó fél évszázad alatt a civilizáltnak nevezett Nyugat kicsit (eléggé, nagyon) elvesztette létének értelmét. Vajon e pandémiás időkben ráébred arra, hogy valamiképpen újra ki kell találnia saját magát?

Hirdetés
A Főtér RoMánia rovatában a romániai román nyelvű média olyan véleményanyagait szemlézzük, amelyek vagy az itteni magyar közösséggel, a román-magyar kapcsolatokkal foglalkoznak, vagy a nyilvánosságot, a közbeszédet foglalkoztató forró témákat taglalnak.

Jelen szöveg a ziare.com oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

A szabad világ vízválasztóhoz érkezett. Háborúban állunk. Egyelőre túlélési háborúban, amiről nem tudjuk, hogy mikor ér véget és hányan érjük meg. Azt viszont tudjuk, hogy valószínűleg egy hosszú gazdasági válsággal folytatódik, továbbá egy másik, politikai és kulturális háborúval, melynek nyomán a világ átrendeződik az új poszt-liberális paradigmában és a konfrontációk és rivalizálások új rendjében.

10 gondolat, röviden:

1. A pandémia drámai módon megváltoztatta a játék szabályait és az értékek hierarchiáját.

A halálfélelem nem csak a tudatalattiban kerül a szabadságok elé

(ahol valószínűleg mindig is elsőbbséget élvezett), hanem a közpolitikák terén is. Mintha a társadalom hirtelen és fájdalmak között visszafordult volna John Locke felvilágosult és derűlátó Értekezés a polgári kormányzásról című művétől (amely a társadalmi szerződésen és a minimális hatalmon alapuló liberális berendezkedések fenséges elméleti alapjaként szolgál) Thomas Hobbes sötét, de ugyanolyan releváns Leviatánjához és az abszolút hatalom szükségességéhez, mely megvéd, megóv és megment bennünket a haláltól. Ez egy maximális hatalom, melynek emberi kétségbeesésünkben átengedjük az egész szuverenitásunkat;

2. A betegség hosszú és költséges lesz, a válság hatása pedig jóval túlmutat a vírus keringési időszakán. Akárcsak a 9/11 után, a világnak ezzel nem lesz vége, de már nem lesz ugyanolyan, mint korábban;

3. Új jelentős és hosszan tartó változások következnek, melyek egy részét a kormányok gondosan kezelik és megtervezik majd, mások ellenőrizhetetlenek és kiszámíthatatlanok lesznek;

4. „Európa vízválasztója”, melyet a gyilkos pandémia, a veszély média általi mániákus túlhangsúlyozása és a kollektív érzelmeket a közösségi hálózatokon már régóta manipuláló populista hullám súlyosbít, így vagy úgy eldönti majd az Európai Projekt jövőjét, vagy a dezintegráció és a nemzetállamok teljes szuverenitásához való visszatérés irányába, vagy a nemzetek feletti kormányzat megerősítése és az EU szuperállammá válása irányába.

5. Mi történik majd az EU-val?

Attól függ, hogy a válság végén az európaiak szemében ki tűnik majd olyannak, aki jól boldogult a kihívással és ki vallott kudarcot (a nemzetállamok vagy az Unió). Tehát történelmi léptékben végül eldől az a szervezeti keret, mely a leghatékonyabban védi meg a polgárok életét és érdekeit, a gyenge és nem hatékony politikai szereplők pedig eltűnnek a színpadról;

6. A liberális globalizálás paradigmája visszaesést könyvel majd el, ami a protekcionista lépések megsokszorozódásában és a globális fluxusok széttöredezésében (új kontinentális, nemzeti, regionális és helyi határok, újfajta ellenőrzések, standardok, szabályozások, új hatóságok, eljárások és így tovább) lesz mérhető, melyek mindegyikét az a rémület váltja ki, melyen a világ most keresztülmegy;

7. Ám a deglobalizálás nem a 70-es vagy 80-as évekhez való visszatérést fogja jelenteni, hanem az áttérést a rivalizálások összekapcsolt, de nyugattalanított poszt-liberális rendjére (abban az értelemben, hogy a Nyugatnak meg kell osztania a hatalmat és a befolyást a nem-nyugati jelentős szereplőkkel), de – paradox módon – olyan világrend lesz, melyben a Nyugat megtalálhatja az egyesítő kulturális (politikai kulturális) dimenzióját, egy közös és a veszett kereskedelem legutóbbi évtizedei alatt – sajnálatos módon – elfelejtett jellemvonását, mely politikai kultúra lényegében Kína, Oroszország és a Kelet autoriter rezsimjeinek az ellentettje.

8. A nemzetközi rendszerrel kapcsolatosan van egy rossz és egy jó hírünk. Egyrészről

elkezdődik a deglobalizálódás és a nyugattalanodás

(ez utóbbi a Nyugat súlyának csökkenését jelenti a globális döntéshozatali folyamatban), másrészről hamarosan a Nyugat újraartikulálódását láthatjuk majd Kína és Oroszország képmutató és toxikus rezsimjeivel szemben.

Az igazság elrejtésével, a saját riadót fúvó orvosaira gyakorolt nyomással, a korrupcióval, a higiéniai politikáknak a nagyvárosok (többek között vadállatokkal is kereskedő) állatpiacain történő figyelmen kívül hagyásával, továbbá a helyzet súlyosságának az első hetekben – 2019 decemberében – történt kisebbítésével Peking gyakorlatilag meghiúsította az emberiség esélyeit arra, hogy időben megfékezze a pandémiát és „biológiai Csernobilt” hozott létre ugyanúgy, ahogy 1986 áprilisában a szovjetek gőgössége és felelőtlensége okozott nekünk szerencsétlenséget;

9. Kína kommunista rezsimjének meggondolatlansága, arroganciája és felelőtlensége (a válság első heteiben) több tízezer emberéletébe és több tízmilliárd elvesztett milliárdjába kerül majd az emberiségnek. Akár még egy-egy nullát is hozzáadhatunk minkét mérleghez. Hiába adományoznak most a kínaiak több millió maszkot, hogy megóvjuk magunkat a vírusuktól.

Talán paradoxonnak tűnhet, de mind a pandémiával vívott jelenlegi háború, mind az ezt követő, a pekingi és moszkvai diktatórikus rezsimek cinizmusával folytatott háború esélyt jelenthet majd a poszt-liberális Nyugat újbóli kitalálására, vagyis egy lényegét tekintve továbbra is liberális (a polgár életéért felelős) paradigma kitalálására, de amely végül fokozatosan magába olvaszt majd protekcionista és egyre kifinomultabb szabályozási módszereket, melyek

szertefoszlatnak majd bármiféle libertariánus vagy minimális állammal kapcsolatos illúziót.

A maga részéről Oroszország dezinformálással és álhírekkel cselekedett, hogy súlyosbítsa a pandémia hatását Nyugaton, ahogy az EU legújabb hivatalos dokumentumai mutatják, melyekre a szövegben majd utalni fogunk;

10. Az EU Green Deal környezetvédő megközelítése masszív kiigazításokon eshet majd át az eredeti elképzeléshez képest, legalábbis rövid- és középtávon, tekintettel az európai társadalmak és gazdaságok azon természetes vágyára, hogy visszatérjenek a normális élethez és az üzleti élet (tőzsdék és piacok, áruszállítás, repülés, kereskedelem, idegenforgalom, autógyártás és így tovább) maximális fordulatszámához, a szemtől szemben zajló társadalmi tevékenységhez (például az oktatás) és a szórakozáshoz (kulturális és sportesemények), mely komponensek fontossága mindnyájunk számára egyre nagyobbnak tűnik majd, éppen az utóbbi hónapokban bekövetkezett hiány/drasztikus visszaszorulás miatt.

Attól tartok, hogy Greta kérlelhetetlen és egzaltált diskurzusa már nem lesz ugyanolyan hatásos, mint amilyen még tegnap is volt, az emberek pedig inkább a repülőkkel teli eget, újra zsúfolt városokat, működő gyárakat, a bevásárló központok felé dübörgő teherautókat és a sűrű reggeli forgalmat akarják látni, amikor a gyermekeknek iskolába kell menniük. Vissza fogjuk sírni ezeket.

Részletesebben:

A szabad világ halálfélelme drámaian, egyik napról a másikra megváltoztatta a játékszabályokat.

A határok gyorsan lezárultak, ahogy azt még a legmegátalkodottabb populisták sem képzelhették el soha.

A szállításokat felfüggesztették, a repülőterek üresek, a teherautók a vámoknál ragadtak, a hajók pedig a kikötőkben.

Elkerülhetetlenül felmerül majd bizonyos termékek hiánya, vagy legalábbis korlátozott eladása. Csend telepedett az iskolákra és az egyetemekre. A szállodák, kerthelyiségek és üdülőhelyek napozói üresek maradnak, holott a tavaszi napsütés életre keltette a természetet.

A múzeumok zárva vannak, a nagyvárosok terei üresek. Az emberek a házakban vannak, a hadsereg meg az utcákon. Ezzel szemben a kórházak dugig tele vannak. Komor tájkép, mint egy atomtámadás után.

Hirdetés

Máris magáncégek, javak és „termelési eszközök” államosításáról és rekvirálásáról beszélnek, melyekről villámgyorsan dönthet majd és melyeket egyik napról a másikra végre is hajthat majd az állam gépezete, szükségállapotokról és katonai őrjáratokról, kávézók, vendéglők és előadótermek, sőt, még a parkok bezárásáról is, labdarúgó-bajnokságok és talán még az olimpia felfüggesztéséről és lefújásáról is, olyan lépésekről, amilyeneket eddig egyikünk sem élt át, de melyeket jól ismerünk az előző század nagy háborúiról szóló olvasmányainkból.

Mindezek a lépések ma természetesnek tűnnek nekünk, mint amelyek az érdekeinket szolgálják. Ha a hidegháborút nem számítjuk, akkor közülünk nagyon kevesen éltek át egy háborút. Békeidőben születtünk, tanultunk és nőttünk fel és mégis megdöbbentő, milyen gyorsan megértjük és képesek vagyunk, egyénként és liberális demokráciai rendszerekként (ide sorolva az EU-t) áttérni a béke- és szabadságállapotból a háborús és megszorításokkal teli állapotba.

De a halálfélelem megmutatja megsemmisítő uralmát. A lenyűgöző műszaki-tudományos és orvosi haladás által 1945 után háttérbe szorított, a növekvő anyagi kényelem és az élet általános kábítószerként vagy érzéstelenítőként működő hedonista dimenziója által megédesített haláltéma, íme, villámgyorsan újra megjelenik a nyugati közélet mindennapjaiban és jellemzőiben. Hihetetlenül gyorsan lezajlott az átmenet a lefitymálástól a bizalmatlanságig és elbizonytalanodásig, majd a megdöbbenésig és rémületig.

Azt nézve, ahogy a dolgok februártól márciusig Európában alakultak, nem kerülheti el a figyelmünket, hogy

mennyire törékeny a szabad és virágzó életünk és milyen gyorsan véget érhet minden.

Olaszország és Spanyolország napsütötte városai néhány nap, legfeljebb egy hét alatt bezárkóztak, a tereket, az utcákat és a kerthelyiségeket elárasztó turisták hullámai pedig eltűntek. A repülők a földön maradtak. Macron elnök egyszer azt mondja, hogy „senki és semmi sem akadályozhatja meg Franciaországot abban, hogy szavazzon”, két nappal később pedig azt halljuk, amint komor hangon kihirdeti a szükségállapotot.

A brüsszeli vezetők tegnap még a mozgásszabadságot és a nyitottságot védelmezték, ma pedig már zárva vannak az EU határai.

Az európaiak élete hirtelen, drámaian, rémisztően megváltozott. A nagy félelem pedig nem önmagában a pandémia lefolyásából fakad, melyről tudjuk, hogy néhány hónap alatt véget ér, hanem abból a figyelmeztető érzésből, hogy nyomot fog hagyni az életmódunkon, hogy a helyzet bármikor újra megismétlődhet akár még ennél is agresszívebb kórokozókkal, a világ pedig többé már nem lesz olyan szabad és nyugodt, mint előtte.

Kimutatja foga fehérjét a globalizálás és az emberek világméretű dinamikájának ronda arca.

Tudjuk, hogy ez lesz, hogy lesznek állandó következmények, mert emlékszünk, hogy ugyanígy történt a 9/11 után – a repülés és az internetes kommunikálás már nem volt ugyanolyan, mint előtte.

Az akkor bevezetett szigorú szabályokat, diszkrét megfigyelést és ellenőrzéseket 2001 után már nem szüntették meg. A világ megértette, hogy miért történik ez, és elfogadta.

A 2008–2010-es globális pénzügyi válság szintén hozzátett ehhez még egy sor korlátozást és félelmet. A nyugati világ minden egyes, nagyjából 10 évenként sorra kerülő sokkal elveszít egy-két egységet a szabadságok spektrumából, melyekre a háborút követő korszakban és az 1950 utáni hosszú európai integráció során tett szert. A liberális demokrácia és az autoriter kormányzás közötti távolság minden egyes átélt válsággal csökken egy kicsit.

Egyszerre meglepő is meg nem is, hogy eddig a pillanatig Kína nem kért bocsánatot azért a globális drámáért, amelybe a világot taszította. Nem meglepő azért, mert a hazugság, a diadalmaskodás, az arrogancia és a csúcsvezetők hibái vállalásának hiánya hozzátartozik a diktatórikus rezsimek jellegéhez, ezt már régóta tudtuk.

Meglepő, mert mégiscsak úgy tűnt, hogy Kína udvariasabb és elegánsabb játékot űz a nemzetközi kapcsolatok rendszerében, eltávolodva a néhai Szovjetunió bárdolatlan imázsától.

A most átélt pandémia miatti felelősség nem vállalása (még szimbolikusan sem) valószínűleg azzal magyarázható, hogy Peking attól tart, adott esetben kártérítéseket követelhetnének tőle. És akik ezt megtennék, érvekkel rendelkezhetnének ehhez, továbbá elég nagy számlákkal is.

Oroszország szintén intenzív dezinformációs és álhír-terjesztési nyugatellenes médiakampányt folytatott, hogy súlyosbítsa a koronavírus-pandémia hatását, ahogy az Európai Külügyi Szolgálat (EKSZ) által összeállított és március 16-án közzétett dokumentumból kiderül (forrás: ITT).

Mindezekért és számos más múltbéli ellenséges cselekményeik miatt,

a Nyugatnak nem kéne tovább kesztyűs kézzel bánnia a pekingi és moszkvai kriminális rezsimekkel,

hogy visszanyerje önbizalmát, továbbá a rendelkezésére álló forrásokba és azon képességébe vetett bizalmát, hogy globális szinten meghatározza az irányt.

Már régóta el akartam mondani és nem volt rá alkalmam. A transzatlanti Nyugat hosszú és alattomos stratégiai hanyatlásba került a nagy ellenség, a Szovjetunió 1991. decemberi szétesésével. A nagyjából két évtizedre a pályán egyedül maradt Nyugat némiképpen eléggé elvesztette létezése értelmét és aztán még a belső kohézióját és szolidaritását (AEÁ–EU), vagyis hatalma kötőanyagát is.

Nagy és félelmetes rivális nélkül, mely ténylegesen képes lenne fenyegetni az érdekeit és egységesnek megtartani, a transzatlanti páros néhány éve a szétesés jeleit mutatta. A mostani helyzet egy látványos talpra állás jele lehetne.

A Nyugatnak „szüksége volt” (jaj, milyen cinikus kimondani!) egy „háborúra”, egy jelentős kihívásra, hogy újra kitalálja magát. Úgy tűnt, hogy az Oroszországgal Ukrajnában és Európa keleti felében kialakult feszültségek újra életet lehelnek és újraartikulálják a Nyugatot, mint azokban a jó időkben, amikor az AEÁ és európai szövetségesei győztes hadjáratokat folytattak, de még ez is viszonylag jelentéktelen, másodvonalbeli tétnek bizonyult.

Újra megjelentek a szövetségesek közötti súrlódások, a nézeteltérések és a látszólag széttartó érdekek törésvonalakat alakítottak ki az euro-atlanti térségben. Az az igazság, hogy a nyugat-európaiak már régóta nem érezték fenyegetésnek Oroszországot, Kína pedig nem olyan rég csak a nyugatiak kocogásaihoz olcsó pamutpólókat gyártó műhelynek tűnt.

A dolgok megváltoztak, a Keletről érkező fenyegetés pedig újra valóságossá és erőssé vált.

A pandémiával kapcsolatosan vagy sem, meglehet, hogy hamarosan újra dolgozni látjuk majd a Nyugatot. A világ újrarendezése nehéz lesz, de nem hiányoznak majd a meglepetések és talán nem mindegyik lesz negatív.

Ellentmondásnak tűnhet, de egy nagy fenyegetésből váratlan reakció- és védelmi erő születhet. A Nyugatnak pedig most jobban, mint bármikor, meg kell védenie értékeit és életmódját.

Hirdetés