Mi is a mítosz, miben gyökerezik, és hogyan kapcsolódik össze a különféle népek történelmével, illetve történetmesélésével? Ezekre a kérdésekre kereste a választ Hermann Gusztáv Mihály székelyudvarhelyi történész a Virtuális Bolyai Egyetem legutóbbi előadásán, Kolozsváron.

Íme a magyar értelmező szótár meghatározása a mítosz fogalmával kapcsolatban:

„Vallási tárgyú ősi monda, hitrege, ennek irodalmi feldolgozása. / Történelmi eseményeknek vagy kimagasló egyéniségeknek erősen kiszínezett, gyakran túlzóvá, emberfelettivé magasztosított irodalmi ábrázolása.”

Vagyis a történelem és a mítosz már a rövid meghatározásban is összekapcsolódik. Az elsősorban a székelység történelmének tanulmányozásával foglalkozó Hermann Gusztáv Mihály – akinek munkássága nyomán már román nyelvű kötet is megjelent a témában – maga is számtalan alkalommal szembesült vele a munkája során, hogy

történelem és mítosz mennyire átszövi egymást, milyen nehéz olykor meghúzni a határvonalat tények és hiedelmek között.

A mítosz keletkezéstörténetét, gyökereit és működését már az ókori materialista filozófusok is megpróbálták megérteni, akik racionális magyarázatot igyekeztek adni minderre. Például a homéroszi hősköltemények mítoszait is megpróbálták a természet jelenségeivel magyarázni, a görög istenek előképeit hajdani jeles történelmi személyekben keresték, a mítoszokban pedig történelmi események homályos emlékeit sejtették.

Jóval később egy bizonyos Voltaire nevű felvilágosodás kori író, filozófus is hasonló következtetésekre jut, amikor így fogalmaz:

„Vajon a legrégebbi mesék nem szembeszökően allegorikusak-e, vajon Vénusz ősrégi meséje nem az egész természet allegóriája-e?”

Carl Gustav Jung, a pszichológia egyik úttörője is foglalkozott a témával, hiszen nemcsak a tudatalattival foglalkozott behatóan, de az úgynevezett kollektív tudatalattit is megpróbálta feltérképezni, amely szerinte egy olyan világ képe, amely ősidők óta alakult ki tapasztalatok lecsapódásából.

Csakhogy ez egyáltalán nem veszélytelen.

A mítosz nemcsak kedves mesék gyűjteményét jelenti, hanem ezeket és ezek vonzatait bizony az emberek félrevezetésére, és szörnyűségek kivitelezésére is fel lehet használni, gondoljunk csak az olyan, különféle istenképek kultusza jegyében lezajlott vagy zajló erőszakorgiákra, mint a keresztényüldözés, a keresztes hadjáratok, a boszorkányüldözések és az inkvizíció vagy éppen a dzsihád.

Térjünk is ki egy modern kori mítosz keletkezésére, és annak kihasználására. Az 1930-as években egy Petrache Lupu nevű fiatal, szegény juhász egyszer csak előállt azzal, hogy ő a nyáj terelgetése közben

találkozott magával az istennel.

A történethez hozzátartozik ugyan, hogy juhászunk az örökletes szifilisz végső stádiumában volt, amely a mentális egészségére is nagyban kihatott, ám az esetnek ennek dacára is gyorsan híre szaladt, a román görögkeleti egyház pedig úgy döntött, hogy „alányúl” a történetnek, és felhasználja azt a saját megerősítésére. A csoda helyszínén, a Maglavit nevű Dolj megyei településen még kolostort is építtettek.

Ám a történész szerint nemcsak a görögkeleti egyháznak, hanem

a Romániában akkoriban megerősödő szélsőjobboldali Vasgárdának is kapóra jött Petrache Lupu látomása.

A gárda ideológusai különben is hamar felismerték, hogy a népi hiedelmeket, mondákat, mítoszokat a „magukévá kell tenni, és kiaknázni”, méghozzá a széles tömegek megvezetésére, és a saját oldalukra állítására. Így aztán, amikor az 1937-es választások környékén a Vasgárda kapitánya, Corneliu Zelea Codreanu fehér lovon, fehér gúnyában és hófehér köpenyben megérkezik a nép körébe, „angyali” megjelenése miatt sokan szent embernek, sőt egyenesen Petrache Lupunak nézik. A következmény? A Vasgárda megnyeri a választásokat, Románia pedig belép a második világháborúba a németek oldalán – mindez azért (is!), mert egy gyogyós juhász látni vélt valamit.

Ugyancsak mókás különben, miként használják fel a különféle népek a saját eredetük felderítésére a mítoszokat. A középkorban például a nyugat-európai népek között valóságos verseny alakult ki az eredettörténet-költésben,

valamiért ugyanis mindenki Trójából akarta származtatni magát.

Így az olaszok, a franciák és a britek is sorra visszavezették saját származásukat valamelyik trójai hősre.

A kelet-európai népek ugyan nem trójai felmenőkkel büszkélkednek, de azért ők is bő fantáziával szövik a mítoszaikat, fölényesen megmosolyogva egymáséit. Így aztán minden népnek megvan a történész által „virtuális múltnak”, korábbi francia történelmi iskolák által „imaginárius múltnak” nevezett történetszemlélete a saját gyökereit illetően, amelyből ugyan valószínűleg semmi sem igaz, de ez nem is túlzottan nagy baj, hiszen ebben hinni kell, mint Petrache Lupu látomásában.

A mítoszok azonban mégis felbecsülhetetlenek a közösségek életében, hiszen az emberi lét másik dimenzióját tükrözik.

Lucian Boia román történész szerint például a mítosz egy olyan képzeletbeli alkotás, amelynek feladata, hogy a kozmikus társadalmi jelenségek lényegét kidomborítsa, miközben szorosan kapcsolódik a közösség alapvető értékeihez, így végső soron az összetartást szolgálja. A lényege tehát nem a valóságtartalmában, hanem a funkciójában keresendő.