Sir Roger Scruton és a progresszista úthenger

Sötét kulturális időszakba lépünk: amikor bármilyen fontos ügy esetében egyetlen megengedett álláspont van, az ehhez nem csatlakozókat pedig eretnekekként kell üldözni.

Hirdetés
A Főtér RoMánia rovatában a romániai román nyelvű média olyan véleményanyagait szemlézzük, amelyek vagy az itteni magyar közösséggel, a román-magyar kapcsolatokkal foglalkoznak, vagy a nyilvánosságot, a közbeszédet foglalkoztató forró témákat taglalnak.

Jelen szöveg a Ziarul de Iași oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség (is) adta.

Január 12-én, 75 évesen itt hagyott bennünket Sir Roger Scruton, a világháború utáni időszak igazán kivételes kulturális személyiségeinek egyike: kiemelkedő értelmiségi, filozófus, író, zeneszerző, több mint 50 könyv szerzője. Sir Roger Scruton az 1970-es évek végén és a hidegháború végéig következő egész időszakban pénzzel és könyvekkel aktívan támogatta a lengyelországi, csehszlovákiai és magyarországi disszidens mozgalmakat. Szamizdatszövegeket juttatott át a vasfüggönyön és titkos konferenciákat tartott a kommunista térségben. „Egyike voltam azoknak a futár-hallgatóknak, akik részt vettek ebben a vasfüggöny mögötti kezdeményezésben”, írta Anne Applebaum a Twitteren, miután értesült a haláláról. „Most is hálás vagyok Rogernek mindazért, amit értük és értem tett.”

Ám az ilyenfajta kezdeményezések nem voltak feltétlenül népszerűek

az akkori nyugati egyetemek Humanities tanszékein tevékenykedő számos kollégája, de a hallgatók körében is, akiknek akkor – akárcsak most – döntően baloldali meggyőződéseik voltak és általában véve szimpátiával viszonyultak a kommunista rezsimekhez. Ezért aztán, bár 1990 után Václav Havel és később a budapesti kormány is kitüntette, konzervatív nézetei miatt általában véve eléggé ellenségesen fogadták a nagy-britanniai értelmiségi és akadémiai körökben. Sir Roger Scruton a The Guardian-nak adott egyik interjújában elmagyarázta, hogy miként vált konzervatívvá, miután tanúja volt az 1968-as erőszakos párizsi diáktüntetéseknek. „Középosztálybeli önelégült huligáncsőcseléket láttam inkoherens marxista frazeológiát hangoztatni. Már akkor tudtam, hogy konzerválni, nem pedig megsemmisíteni akarom a dolgokat.”

Sir Roger Scruton egyik visszaemlékezésében felidéz egy epizódot, amelyre a Glasgowi Tudományegyetemen került sor 1985-ben. Éppen arra várt, hogy az őt előadást tartani meghívó szervezők alternatív megoldást találjanak, mert az eredetileg lefoglalt termet a konzervatív véleményeivel egyet nem értő hallgatók miatt nem lehetett használni, amikor tanúja volt az egyetemi vezetőség parádéjának, mely

nagy pompával készült tiszteletbeli címet adományozni Robert Mugabénak.

A nem olyan rég még Zimbabwe teljhatalmú urának számító, időközben elhunyt Robert Mugabe lelkiismeretét nemcsak az ország gazdasági tönkretétele terheli, mely időközben a csőd szélére került, hanem a tiltakozások erőszakos leverése során meggyilkolt több ezer ember is.

Sir Rogernek éppen élete utolsó évében kellett elszenvednie egy rá mély hatást gyakoroló megaláztatást. A The New Statesman baloldali kiadvány egyik újságírója, George Eaton, miután tudatosan módosította Scruton egyik korábbi interjújában megjelent állításait, győzedelmes Twitter-bejegyzést tett közzé pezsgőspohárral a kezében, a következő üzenettel: „Ezt érzed akkor, amikor sikerül elérned a rasszista és homofób Roger Scruton leváltását a konzervatív kormány tanácsadói tisztségéből.” Csaknem három hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a szóban forgó kiadvány elvégezze a szükséges javítást és bocsánatot kérjen, ám a Twitter-bejegyzés után csak néhány órának kellett eltelnie ahhoz, hogy Sir Roger Scrutont az Eaton által felvetett „rasszizmus” és „homofóbia” vádak alapján leváltsák egy bizottság éléről, melyben arról adott tanácsokat a kormánynak, hogy miként érvényesítsen magas minőségi standardokat az épületek és a lakótelepek tervezése során. Az pedig, hogy egy konzervatív kormány váltotta le, nemcsak ennek gyávaságát illusztrálja, hanem a politikai körökben a radikális baloldali falanx agresszivitásával szemben meglévő általános bénultságot is. Talán érdekes megemlíteni, hogy George Eatonnak semmi bántódása nem esett ezután az epizód után.

Ami azt mutatja, hogy az 1990-es években bekövetkezett visszaszorulásuk után a frankfurti iskola neomarxista eszméi által táplált

szélsőséges baloldali áramlatok ma az egész nyugati térségben nyeregben vannak

az intellektuális, akadémiai elitek, a média szintjén, mint ahogy politikai téren is. A Jeremy Corbyn, Bernie Sanders, Elisabeth Warren vagy Alexandria Ocasio-Cortez féle radikális politikusok a fiatalok lelkes támogatását élvezik, akik közül sokan nyíltan kifejezik a szocializmus iránti támogatásukat. Jeremy Corbyn különben, aki még mindig a brit Munkáspárt, a Parlament fő ellenzéki szervezete élén áll, sohasem rejtette véka alá politikai preferenciáit. Sajnálta a Szovjetunió szétesését és a kelet-európai kommunista rezsimek eltűnését. A Morning Starban 2012-ben közzétett egyik cikkében a NATO felszámolása mellett kardoskodott, melyet „a hidegháború korszaka alatti manipulálás egyik eszközének” tekintett.

Hirdetés

Az új radikális baloldali áramlatok eltérnek a hagyományos bal–jobb képleten belüli megközelítéstől, amely a két ideológiai irányzat közötti kormányváltásokon alapult, mely váltakozás azonban megőrizte a liberális demokrácia és a piacgazdaság alapelemeit. A nyugati egyetemi kampuszokban megszületett és aktívan támogatott, de az utóbbi években egyre szilárdabb politikai platformra szert tevő progresszista áramlatok eltérnek ettől. Nemcsak gazdasági, hanem kulturális téren is

agresszív rendszerellenes diskurzust hirdetnek.

Nálunk ezt az újfajta elképzelést egyes USR-s (Mentsétek meg Romániát Szövetség – a szerk.) vezetők karolták fel, mint például Mihai Goţiu szenátor, aki nemrég azért bírálta egy Facebook-bejegyzésben Dan Barnát, mert a jobbközép területen kívánja elhelyezni ideológiailag a pártot, azt állítva, hogy inkább az utcai mozgalmak követeléseit kell átvenni, melyek – szerinte – „rendszerellenesek: az egészségügytől, oktatástól, környezetvédelemtől, igazságügytől, politikai reformtól, kutatástól, kultúrától egészen a polgári és szociális jogokig”.

Ez a fajta diskurzus sokak számára lehet csábító, hiszen egy csodálatos „új világ” képét vetíti előre, amelynek a meglebegtetése viszonylag kényelmes is ebben a szakaszban, amikor nem kell túl sok részletet elmondani arról, hogy – konkrétan – miként néz majd ki ez a varázslatos univerzum. Nagyjából ugyanezt mondták a bolsevikok is száz évvel ezelőtt. És ugyanezt mondta Greta Thunberg, az új tinédzser istennő is, aki félbehagyta az iskolát, hogy a „bolygó megmentéséért” harcoljon. Ám, miközben azt nem nagyon tudják világosan, hogy miként működik majd ez a csodálatos világ, amelyben minden álom teljesülni fog, Greta és az ügy többi szenvedélyes militánsa pontosan tudja, hogy minek kell eltűnnie. „A klímaválság nemcsak a környezetre vonatkozik”, mondta nemrég. „Ez az emberi jogok, az igazságszolgáltatás és a politikai akarat válsága. A gyarmati elnyomó, rasszista és patriarchális rendszerek hozták létre és táplálták. Mindet meg kell semmisítenünk.”

Egy ilyenfajta radikális napirend előrelátható módon nem fogadhatja el a disszidensséget, bármilyen elhajlást a „szociális igazságszolgáltatás” eszméitől és normáitól. Miután alapjaiban újrafogalmazta, hogy miként kell értelmezni a „szólásszabadságot”,

a Politikai Korrektség új inkvizíciója mára odáig jutott,

hogy számos helyzetben eldönti, kit szabad meghívni konferenciákra és kit nem, ki engedhető be az egyetemi képzésekre vagy egyetemi tisztségekbe és ki nem, milyen témák „konformok” és melyeket kell kiiktatni. Sok esetben még az indexre helyezettek szakmai karrierjét is megsemmisítette. Az, ami nem túl régen Andrei Şerban rendezővel történt a New York-i Columbia Tudományegyetemen, miután megtagadta az ilyenfajta „politikai tisztasági” teszteket, csak egy példa e jelenség illusztrálására.

Sir Roger Scruton a The Telegraph-ban megjelent utolsó cikkében a nyugati intellektuális és akadémiai körökben tapasztalható züllésre hívta fel a figyelmet. „Közel állunk ahhoz, hogy belépjünk egy sötét kulturális időszakba, melyben a racionális érvek és az opponensek iránti tisztelet teljesen eltűntek a közéletből, amikor bármilyen jelentős ügyről csak egyetlen megengedett álláspont van, az ehhez nem csatlakozókat pedig eretnekekként üldözik.”

Bár más téren rosszabbul állunk, a dolgok e tekintetben nálunk és Kelet-Európa más részein jobban néznek ki.

Egy brit kutató a The Spectator-ban novemberben közzétett cikkében megállapította, hogy tanulmányai helyszínén, a Cambridge Tudományegyetemen nem engedték meg neki, hogy előadást tartson az Európai Unióról, amit nem sokkal korábban gond nélkül megtehetett Bukarestben. De nem szabad áltatnunk magunkat. A dolgok valószínűleg itt is változni fognak, ahogy a román fiatalok a tanulmányaik vagy az Erasmus-program keretében kapcsolatba kerülnek a nyugati kampuszokbon és intellektuális körökben uralkodó légkörrel. Az ottani eszméket fokozatosan ide is át fogják hozni és politikai húzóerőre is szert fognak tenni.

Hirdetés