A szovjetek által elhurcolt erdélyi – azon belül kolozsvári – magyar civilek második világháború végi kálváriájával több alkalommal is foglalkoztunk a Főtéren: a Gulág/GUPVI-témát legalaposabban a Murádin János Kristóf történésszel, egyetemi oktatóval készült nagyinterjúnkban jártuk körül. A deportálások azonban nemcsak a magyarokat, hanem – még nagyobb mértékben – a romániai németeket is érintették: Marius Oprea írása a Mediafaxon Románia legújabb kori történelmének ezt a szégyenteljes fejezetét foglalja össze.

A kommunizmus bűneinek feltárásában évtizedek óta jeleskedő történész, közíró felidézi: 1944. augusztus 23., vagyis Románia átállása után a romániai németek – nemcsak az itt tartózkodó német csapatok, hanem az őshonos civilek is – egycsapásra közellenséggé változtak. Javaikat elkobozták, de ennál is súlyosabb, hogy a szovjet dominanciájú Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) nyomására erdélyi, bánsági és bukovinai német kisebbségieket hurcoltak el, azzal az indokkal, hogy „támogatták a megszálló német hadsereget”.

Valójában pusztán a nemzetiségük miatt voltak gyanúsak, nem számított, hogy ténylegesen támogatták-e a nácikat vagy nem,

vagy ha igen, meggyőződésből vagy kényszerből tették-e. A „testvéri” Vörös Hadsereg vezényletével ezeket az embereket kényszermunkára hurcolták a Szovjetunióba, ahonnan rengetegen nem tértek vissza.

1944. augusztus 23. és 1945. március 6. között először azokat a németeket tartóztatták le és ítélték el, aki segítették a hitlerista csapatokat, a Német Etnikai Csoport (a szervezet, amely szinte teljesen lefedte a romániai német kisebbséget) tagjait megfosztották polgári jogaiktól, német vállalatokat és iskolákat zártak be. Hamarosan pedig megkezdődött a munkaképes szász és sváb lakosság összegyűjtése, azzal a céllal, hogy a Szovjetunióba küldjék őket, „újjáépítési munkára”.

A deportálásokat a román kormány szervei hajtották végre, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, vagyis a szovjetek követelésére.

1945 elejétől a Vörös Hadsereg katonáiból, illetve a román hadsereg, csendőrség és rendőrség alakulataiból verbuválódott csapatok valóságos hajtóvadászatot indítottak a munkaképes szászok és svábok, azaz a 17 és 45 közötti férfiak, valamint 18 és 30 év közötti nők után. A szovjetek kezdetben 41300 német lakos kényszermunkára hurcolását követelték, de az igényeik idővel megnövekedtek.

Kivételeket is tettek, így például a vegyes házasságban élőket, az egy évnél kisebb gyermekeket nevelő anyákat, a román hadseregben szolgáló német férfiakat, a munkaképtelenségüket orvosi igazolással bizonyítókat, egyes, a román nemzetgazdasághoz hozzájáruló vállalatvezetőket nem vittek el – elvileg, mert néha ezeket a szabályokat sem tartották be.

Egy 1945. január 12-én kelt jelentés leírja, hogyan zajlottak ezek az embervadászatok:

bekerítették a német lakosságú településeket, és összegyűjtötték a munkaképesnek minősített korú fiatal nőket és férfiakat, akiket aztán vagonokba zsúfoltak és elvittek a Szovjetunióba.

Bukarestből mintegy 15 ezer embert vittek el – emlékeztet a Brassóban élő történész, aki részletesen bemutatja a szászok hírhedt brassói gyűjtőpontjának történetét is.

Az Országos Statisztikai Intézet 1949. augusztus 15-i kimutatása szerint az országból összesen 70148 személyt hurcoltak el, más források 65 ezer körülire teszik a deportáltak számát. Három-négy év múlva, a lágerekből visszatértek egy része újabb deportálásnak nézhetett elébe: 4680 bánsági szászt és svábot kitelepítettek a Bărăganba, 6942 embert pedig letartóztattak és börtönbe vagy kényszermunkatáborba vittek.

A Szovjetunióba elhurcoltak több mint egynegyede soha nem tért vissza,

nagyrészük elpusztult a Gulágon, kisebb hányaduk egyenesen Németországba emigrált, de voltak olyanok is, akik a „szovjet paradicsomban” maradtak.

„A szászok és a svábok, akik évszázadokon át éltek mellettünk, sosem bocsátották meg nekünk ezt az árulást. Ezért amikor tehették, 1989 után, tömegesen hagyták el az országot, maguk után hagyva a megíratlan történetét egy olyan civilizáció felemelkedésének, hanyatlásának és eltűnésének, amely fegyelmezettségből és szigorból leckét adott a románoknak. Egy leckét, amely már maga is történelem”

– zárja írását Marius Oprea.