Románia egyetlen 1989 utáni elnöke és kormányfője sem moldvai

Ha Moldva és Munténia a mai napig külön maradtak volna és ha most merülne fel az egyesülés kérdése, biztosak önök abban, hogy megtörténne?

Hirdetés
A Főtér RoMánia rovatában a romániai román nyelvű média olyan véleményanyagait szemlézzük, amelyek vagy az itteni magyar közösséggel, a román-magyar kapcsolatokkal foglalkoznak, vagy a nyilvánosságot, a közbeszédet foglalkoztató forró témákat taglalnak.

Jelen szöveg a Republica oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Adjunk kezet, román szívű társaim és ropjuk el a testvériség hóráját Románia földjén. Szinte minden románnak ezt jelenti az 1859. januári egyesülés. Úgy tűnik, mintha az összes moldvai és az összes munténiai túláradó lelkesedéssel rohant volna összeölelkezni és egy Milkó vizével hígított murit csapni.

A lírától megfosztott, dokumentumokon alapuló történelem azonban mást mond.

Az első egyesülés, hiszen ostoba dolog Kis Egyesülésnek nevezni, nem tömegmozgalom volt. Kezdeményezői Európa-párti, liberális bojárok és polgárok voltak, akik intenzív, pénzügyileg jól megtámogatott propagandát folytattak a nyugati fővárosokban a Románia eszme mellett. III. Napóleon azon óhaja nélkül, hogy legyen egy frankofil bástyája Oroszország oldalában és a Habsburg Birodalom rovására támogassa a Fejedelemségek állami autonómiáját, ki tudja, meddig maradt volna Munténia és Moldva külön.

1856 és 1859 között kíméletlen politikai–diplomáciai harcok zajlottak az unionisták és a szeparatisták között, bel- és külföldön egyaránt. A moldvai szeparatisták fő ellenérve

az a félelem volt, hogy Jászvásár (Iaşi) és az egész Moldva háttérbe fog szorulni az egyesülés után,

elszegényedik és jelentéktelenné válik, mert Bukarest elviszi az egész hatalmat és gazdagságot. A moldvai utakat és vasutakat alig, vagy egyáltalán nem fogják finanszírozni. Jászvásár fővárosból vidéki várossá változik át.

A híres Vogoride kajmakámnak (szultáni helytartó – a szerk.), az Egyesülést minden áron megakadályozni akaró Bécs és Isztambul emberének sikerült elcsalnia a választást, így a szeparatista oldal győzött. III. Napóleon császár erőszakos fellépése nélkül, aki megállapodott a britekkel, nem semmisítették volna meg a meghamisított eredményeket.

A moldovai unionista képviselők 1859 januárjának elején, kegyetlen veszekedések után holtpontra jutottak,

mert nem tudtak megállapodni az általuk javasolt jelöltben. A magából kikelt Kogălniceanu az ajtót maga után becsapva hagyja el az ülést. Többen is követték. Akkor viszont Nicolae Pisoschi tiszt az ajtó elé állt, a halántékához tette pisztolyát és öngyilkossággal fenyegetőzött, ha még valaki távozik. A vitát újrakezdték és szintén Pisoschi mondott egy nevet: Alexandru Ioan Cuza. „Elektromos szikraként cikázott át ez a név mindenki gondolatain, sehol sem ütközve olyan ellenállásba, amin a többi fennakadt”, számol be a nagy történész Alexandru Xenopol.

Munténiában az Egyesülést ellenző konzervatívok uralták a politikai színpadot, az ő jelöltjük a volt fejedelem, III. György (Gheorghe Bibescu) volt. Amikor hírül vették, hogy az unionista liberálisok szintén Cuzát akarják uralkodónak, utasították a hadsereget, hogy kerítsék be a Képviselőházat és nyissanak tüzet azokra, akik megpróbálnak behatolni az épületbe. Ám az unionistákkal megállapodott Vlădoianu ezredes nem adta ki a parancsot, amikor a liberálisok által fellázított tömeg a Metropolia-dombra özönlött. Mészárosok nagy száma fente tüntetőleg a kését, hogy megijesszék az egyesülés ellenfeleit, írja még Xenopol. Így választották meg ismét uralkodónak Cuzát,

az utca nyomására, sőt, úgy is mondhatnánk, hogy terrorjára.

Hirdetés

Cuza 1866 februárjában bekövetkezett trónfosztása után Jászvásár három napig örömben úszott. A szeparatisták két hónappal később államcsínnyel próbálkoztak, a bukaresti unionisták példáját követve utcára vezényelték az embereket: „Azt kiabálták: Le az egyesüléssel! Le az idegen herceggel!”. Ion Creangă, a nagy író, nagy unióellenes, elkeseredett antiszemita és idegengyűlölő is a tüntetők között volt. Egy Munténiából küldött ezred brutálisan beavatkozott, belelőtt a tüntetőkbe, sőt, szuronyrohamot is indított ellenük. A halottak számát eltitkolták, az eseményt pedig eltussolták.

A moldovai elszakadáspártiság csak a XX. század elején halt el. De a komor előrejelzések beigazolódtak.

Moldva Munténia szegény rokona maradt,

pénzügyileg hátrányba került és intézményi szinten gyakorlatilag képviselet nélkül maradt. Bukarest még a Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőszéket (ÎCCJ) sem akarta átengedni Jászvásárnak.

A helyzet ma sem nagyon más. A Jászvásár és Marosvásárhely közötti, a moldvaiak által állhatatosan követelt Egyesülés-autópálya már rohadtul sok év óta csak duma. Romániában Vaslui tartja a szegénységi rekordot. Románia egyetlen 1989 utáni elnöke és kormányfője sem volt moldvai. A főváros polgármestere, a moldvai Firea pedig azt veti oda a környezetvédelmi miniszternek, hogy ha nem tetszik neki Bukarest, akkor menjen Jászvásárra!… (A miniszter, Costel Alexe jászvásári – a szerk.)

Kérdés: ha Moldva és Munténia a mai napig szétválasztva maradtak volna és ha most merülne fel az egyesülés kérdése, biztosak önök abban, hogy megtörténne?

U. i.:

Megfeledkeztem M. R. Ungureanuról, aki két és fél hónapig volt kormányfő és jászvásári. Emil Constantinescu Tighinában született, nem Moldvában, hanem a Moldovai Köztársaságban, Nicolae Văcăroiu pedig Ukrajnában.

Hirdetés