Jelen szöveg az Adevărul oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Románia olyan pályára, amely jelentős gazdasági önelszigeteléssel jár és amelynek – szerintem – rendkívül komoly következményei lehetnek a túlélési erőfeszítésünk fenntarthatóságára nézve ebben a helyi, regionális és kontinentális kontextusban, melynek semmibevételére a vezetőink mintha emberfeletti erőfeszítéseket tennének.

Egyre inkább lekapcsolódunk az összes programról, projektről és hálózatról,

melyekben különféle partnerek megállapodtak, akik egyáltalán nem állnak ugyanazokon az ideológiai platformokon, de akiket összefog az a vágy, hogy kihasználják a lehetőségeknek azokat az ablakait, melyek rendkívül gyorsan nyílnak meg és – egyre hermetikusabban – záródnak be azok előtt, akik őrült csökönyösséggel puskázzák el az esélyeiket. Ahogy egyre jobban elszigetelődünk, úgy érvényesül a mioritikus, feltétlenül és mindig is kárpáti–dunai–pontoszi térség több ezer éves bölcsességében annyira szépen megfogalmazott szabály:

„Ha az ostoba nem öntelt, akkor nem eléggé ostoba.”

Mindenkit egy geopolitikai felsőbbrendűségi gondolkodásból következő lenézéssel kezelünk, főleg annak megállapítása után, hogy a világ összes vezetője és a népeik teljes mértékben alsóbbrendűek nálunk és a történelem veszteseinek kijáró szánalom jár ki nekik. Akármit tennének, akármennyire próbálkoznának kisszerűségükben elképzelni valamilyen megoldást, még annyi jelentősége sincs, mint egy „körömpiszoknak”, mert „mi tudjuk, amit tudunk”.

Vajon milyen alapon hisszük magunkat a világ közepének?

Tényleg nem tudom, merült fel bennem ma, miközben valódi és mélységes döbbenettel néztem a gépkocsik hosszú sorát, melyek engedelmesen végigállták egy egyetlen motorkocsiból álló járat elhaladását, mely irreálisan lassan haladt a Konstancát és Mangáliát ma is összekötő nem-villamosított vasútvonalon. A hatalomban 1989 után megfordult összes kormány valamennyi mélységesen demagóg és hazug szlogenjén és ígéretén túlmenően ez annak a nagy tragédiának a vegytiszta kifejeződése, mellyel Románia szembesül és ami mostantól még hosszú ideig megterheli majd az utunkat.

Arról van szó, hogy Románia megszegte az egyik alapvető elvet

és azt az ígéretét, melyet az EU-csatlakozási kérelmünkhöz társítottunk: a modernizálás igényát, a posztkommunista társadalomnak a Nyugat fejlődési standardjai irányába zajló fejlődése integráns részeként. Nemcsak mi mondtuk ezt, hanem mindenki. De nézzék meg, hogy mit tettek meg ők és hasonlítsák össze az infrastruktúránk terén létező katasztrófával.

Azt is nézzék meg, hogy mi az első nagy látható következmény és mennyit veszítünk már eleve, hogy később majd meglássuk, milyen feltételekkel és milyen előnyökért cserébe szán meg és vesz valahogyan számításba valaki a szerződéskötési asztalnál már hellyel rendelkező szomszédaink közül.

Jelenítsék meg elméjükben a fentebb említett motorkocsi képét és tudatosítsák magukban, hogy ez a névjegykártya szerepét betöltő szállításügyi gazdasági modell a nemzetgazdaság egyik stratégiai területén, ahol a mindenféle érdekeknek óriásiaknak kellene lenniük, annak a potenciálnak megfelelően, amellyel egy ilyen hosszúságú, a specifikus társadalmi, gazdasági, katonai és szárazföldi, folyami, tengeri és légi forrásszállítási vektorokkal rendelkező tengerparti szakasz egy normális országban rendelkezne.

A környezetünkben mindenki

a túlélés dilemmájával szembesülő kis országokra jellemző kétségbeesés sebességével kapcsolódik

minél szélesebb körű, utólagos szegmensek hozzákapcsolására minél nyitottabb együttműködési programokhoz. És azért győznek, mert depolitizálják a gazdasági játékot.

Nézzék meg, mit és hogyan játszanak a visegrádi államok. Miután oly módon megerősítették erőpozíciójukat, hogy az EPP-n belüli fehér és nacionalista ideológiai tisztasági irányvonal szinonimájává és ebből következően érinthetetlenné váltak, elkezdtek gazdasági elsődlegességeket is beleszőni saját érdekeik feszítőkeretébe. Mint Magyarország, például, mely egyre messzebbre megy el az Orosz Föderációval kialakított mélyreható kapcsolatban, és másrészről, stratégiai kapcsolati pontként Szerbiával és azon is túl Törökországgal és Kínával, egy óriási körív lezárását egészítve ki,

amellyel Romániát megkerülik és elszigetelik.

Putyin most Budapesten van, hogy tárgyalásokat folytasson egy Magyarország energetikai igényeinek biztosítására vonatkozó nagy projekt folytatásáról, ezen ország nukleáris erőművének korszerűsítéséről, de egy közös szerződésről is, amelynek értelmében vasúti berendezéseket gyártanának és szállítanának közösen Egyiptomnak, az új belépési kapuról, melyet az oroszok Szocsiban nyitottak meg az első Oroszország–EU csúcstalálkozó alkalmával és melyet az összes baráti ország rendelkezésére bocsátottak. Mint amilyen Magyarország.

Nem hallottam (és önök sem fognak hallani) heves tiltakozásokat az EPP vagy az amerikaiak részéről,

hogy a visegrádi országok elárulják a demokrácia nemes eszméit és szigorú szankciókkal és EU- vagy NATO-tagságok – emiatti – esetleges felfüggesztésével való fenyegetőzéseket. Most sem fogják megtenni, mint ahogy 2014-ben sem tették meg, amikor Orbán Viktor – egy történelmi jelentőségű megszólalásában – meghirdette a keleti nyitást, úgy becsülve, hogy „a világgazdaság tömegközéppontja Nyugatról Kelet felé, az Atlanti felől a Csendes-óceán felé billen el”. Most pedig Magyarország, nem pedig Románia vállalta és kapta meg a hub-i elismerését az Európa és a eurázsiai kelet óriási világa közötti kapcsolaton belüli szállítási útvonalak összefogására.

Mi nem akartuk ezt.

Lássuk, akarunk-e valami mást. Akarni talán akartunk, de a most látható eredményekkel. A küszöbön álló bővítés alapjaira vonatkozó előzetes megbeszélések elkezdése előtt néhány diszkrét brüsszeli, párizsi és németországi körben alkalmam volt meghallgatni egy érdekes elméletet: a városi legenda úgy szólt, hogy olyan országot kerestek, mely eljátszhatja a „lépcsőfok” vagy „kiváltságos vezeték” szerepet a központ és a kommunizmus korlátozásai alól felszabadult európai kelet közötti kétoldalú kapcsolathoz. E legenda szerint Németország lett a „lépcsőfok” Lengyelország és a balti országok, Ausztria pedig a többiek számára. Azután, hosszú idő elteltével Ausztriának át kellett vennie többet a nyugat-balkáni ügyek közül is és felmerült a kérdés, hogy a környező országok közül melyik képes érvényes know-how-val szolgálni a Keleti Partnerségre vonatkozóan.

Romániát szinte azonnal kizárták a szomszédos térségek, Ukrajna és a Moldovai Köztársaság egyenletéből,

melyek nem akarták, hogy közünk legyen hozzájuk. Franciaország, Németország és Oroszország vette át a játékot. Ragyogóan és meggyőződéssel, ezt is elpuskáztuk.

Ott volt még a bolgár barátokkal, testvérekkel és szomszédokkal meglévő örök szolidaritás. Semmit sem tudva (vagy megtudni semmit sem akarva) arról a profi lobbizásról, melyet az újabb vagy régebbi időkből származó állhatatos európai barátaik nyújtottak a szófiaiaknak és akiknek sikerült elérniük azt a stratégiai eredményt, hogy lekapcsolják őket az Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmusról,

egyedül mi maradtunk meg mindenki bokszzsákjának.

És nemsokára látni fogják, mit jelent ez.

Végül mondjuk azt, hogy mi senkivel sem akarunk közösködni, csak azokkal, akik nem akarnak szóba állni az oroszokkal. Ebben az esetben, ahogy az a nemrég, október 22-én Grúziában megtartott összejövetelen történt, a kínaiak állnak a figyelem középpontjában, az Új Selyemút szárazföldi és tengeri összeköttetéseit használni akaró országok közötti kapcsolatokra vonatkozó projektjeikkel, látva azt, hogy miként simul rá a Kaszpi-tengertől Törökországon keresztül Európa felé haladó vezetékek új térképére. Nos, mi is elküldtünk oda valakit, Ionel Minea államtitkár urat (fotó), aki rendkívül megbízható ember, a Katonai Műszaki Akadémia végzőse.

Amikor ő Románia stratégiai érdekeit mutatta be, csak egy folyó ügyek ellátására felhatalmazott kormányzati csapat tagja volt, ez pedig nem szerepelt Románia tbiliszi nagykövetség honlapján. Még ha akarta volna, se vehette volna számításba senki az illető úr elkötelezettségét Románia és jövendőbeli képviseletében. Ez egy újabb elszalasztott esély volt, hiszen – például – nincs egy kormányzati projektekre folyamatosan befolyással rendelkező, ténylegesen apolitikus és szakmailag alkalmas magas szinten elfogadott szakosodott agytrösztünk. Ha nem volt másvalaki ebből az országból, akkor milyen mandátummal ment oda az államtitkár úr, ki engedélyezte a kiutazását?

Amúgy, egyetértek önökkel, hülyeségek.

Minek nekünk hozzáértő intézmények? Másoknak vannak, nagyon jó, örüljenek nekik. Időközben mi leragadunk a csúcsdíszes, bojtos és csöngettyűs alkalmatlanság kultúrájánál. És örülünk, mint az ostobák, hogy jóízűen, de annyira szomorúan nevethetünk Grapini asszony „Tela Viv-i üdvözletein”, aki egyik ragyogó képviselőnk a külpolitikában, a miniszter asszony, Őexcellenciája Ramona Mănescu kollégája.

Hát nem?