Kovács Pál reggel fél hétkor kelt. Amikor szokott. Akkor is, ha történetesen szabadságon volt. Mint most. Ilyen a szokás hatalma, mondta tükörképének a fürdőszobában, borotválkozás közben. Szerette a könnyen érthető, rövid és igaz mondásokat. Ki korán kel, aranyat lel. De azért figyelem, mert nem mind arany, ami fénylik. Az ilyen mondatokat mindenki érti, aki magyarul beszél. Nem kell rajtuk eltöprengeni. Benne van a vérünkben, szisszent fel Kovács Pál, mert megvágta állát a borotvával.

A konyhában megitta a kávéját (rövid presszó, tej nélkül, fél teáskanál cukorral), aztán a kredencből elővett egy cekkert, bezárta lakása ajtaját és elindult a boltba. Elfogyott a kenyere. Járt utat a járatlanért el ne hagyj! Az eladónő kedvesen köszöntötte, régóta ismerték egymást. Ám amikor kért egy fehér veknit, a hölgy vonakodni látszott. Inkább nem. Kovács Pál azt hitte, biztos azért, mert tegnapi. Akkor legyen krumplis. Az eladónő arcáról teljesen leolvadt a mosoly.

Semmilyen kenyeret nem tudok ajánlani.

De miért, hökkent meg Kovács Pál, hiszen tele van a polc. Azért mert… új pékek sütötték. És? Hát, nem pékek. Hanem mik? Focisták. Pontosabban voltak. Csak távoztak a csapatból, mert felháborította őket, hogy az edző szerint a védő inkább védjen, mint támadjon, a támadó inkább támadjon, mint hálóőrködjön. Mert ez csúnya megkülönböztetés. Ezért aztán jelentkeztek péknek. És? És tárt karokkal fogadták őket. Mivel mindenki egyenlő. De milyen a kenyér, kérdezte Kovács Pál. Meg akarja kóstolni? Legyünk elfogadók, nem igaz? Az eladónő levett egy fehér veknit a polcról, kettévágta… és beleragadt a kés, olyan sületlen volt. Hm, dolgozni kell még az egyenlőség elvén, vonta le a következtetést Kovács Pál. Vett egy csomag kekszet. A kekszgyártó cégnél még igazi kekszgyártók dolgoznak, súgta meg a kedves eladónő.

Hazafele menet Kovács Pál elkanyarodott a város főtere felé. Ahol lázasan dolgoztak az útburkolók. Kovács Pál az utolsó pillanatban lépett el egy úthenger elől, amely hengerének felével az egyengetendő úttesten, a másik felével a járdán haladt. Már megbocsásson, mondta kicsit elképedve Kovács Pál, de mit csinál ön, kedves polgártárs? Nézze, milyen szépen megy, kiáltott le az ülésből az úthengeres. Képzelje, eddig könyvelőként dolgoztam, rémes volt! Az a sok szám, egyik a másik után… hova lett az élet sója, az adrenalin, a dráma, az izgalom, tettem fel a kérdést magamnak a hónap elején. Másnap jelentkeztem, fel is vettek, azóta én vagyok a legboldogabb ember a világon. Két hét alatt 500 000 követőm lett az Instagramon, a TikTokról nem is beszélve! Nem akar egy kicsit úthengerezni? Kovács Pál hátán végigfutott a hideg. De csak egy pillanat erejéig. Nyugalom… és elfogadás!

Végül is, ez az ember tényleg boldognak látszik. Az utat, a járdát meg majd kijavítja valaki.

Aki történetesen nem könyvelő, rajztanár vagy atomfizikus volt azelőtt. Hanem úthengeres. Mert az egyenlőség elve szépen körbeér. A könyvelők elmennek úthengeresnek, az úthengeresek oboásnak, az oboások haditengerésznek, a haditengerészek temetkezési vállalkozónak és így tovább, és egyszer csak az úthengeres ismét az úthengeren találja magát. Szépen, demokratikusan, egyenlően, egyéni döntés alapján. Azért megnyugtató, hogy ilyen egyenlő rend a lelke mindennek, nem, tette fel magának a költői kérdést Kovács Pál, amint tovább indult.

Azaz tovább indult volna. Mert egy szivárványszínű munkavédelmi sisakot, piros kezeslábast viselő hölgy lépett hozzá. Hahó, menő a szettem, ugye? És ezzel Kovács Pál kezébe nyomta a telefonját. Légy oly bébi és készíts rólunk egy videót. De jó legyen ám! Azzal a hölgy visszaringott a társnőjéhez, aki hasonló szerelésben állt a járdán, szétteregetett műszaki rajzot tartott maga elé. A két hölgy egymás mellé állt, két oldalról megfogták a papírlap széleit, majd Kovács Pálra villantották szikrázó mosolyukat. Mehet! És Kovács Pál megnyomta a gombot. A hölgyek szabad kezükkel ide-oda mutogattak, majd pacsiztak egyet. És kész! Kovács Pál kikapcsolta a videót és visszaadta a telefont tulajdonosának. Valami reklámfilm lesz, érdeklődött. Dehogy! A cévénkbe kell, bébi. Ezt az egész teret mi szabtuk át, papíron. Olyan izgi, nem? Önök mérnökök, kérdezte Kovács Pál enyhén elbizonytalanodva. Persze, mondták a hölgyek. Jó, az alapfoglalkozásunk műkörmös, de olvastunk egy hirdetést, hogy útépítő mérnököket keresnek. Gondoltuk, megpróbáljuk.

Túl sok férfi dolgozik ebben az bizniszben. És persze, hogy felvettek! Hát nem cuki?

De, nagyon cuki, mondta Kovács Pál lelkesen és nagyot ugrott, mert az úthenger ismét be akarta dolgozni az aszfaltba.

A nap további része viszonylag nyugodtan telt. Kovács Pál betért az adóhatósághoz, ahol egy volt ex-hentes nem intézte el az ügyét, elment a bankba, ott egy volt posztmodern költő nem tudta bekapcsolni a számítógépet, de önreflexív mosollyal beszélt arról, mennyi irónia rejlik egy-egy ilyen masinériában, aztán kiment a piacra, ahol néhai programozók, zongorahangolók, zsokék és esztétikai sebészek árultak rohadt, összeaszott, ehetetlen zöldségeket és gyümölcsöket. Viszont mindenki nagyon boldog volt, hogy egyenlő lehet. Kovács Pál lubickolt az általános vásári boldogságban. Minden jó, ha a vége jó, hát nem?

A délután eseménytelenül telt el. Kovács Pál szunyókált egy kicsit, megitta a délutáni kávéját, aztán fogadta a gázast (aki korábban fonetikát tanított a bölcsészkaron), ugyanis eljött az ideje az időszakos ellenőrzésnek.

Nem akarunk felrobbanni, ugyebár, mondta az újdonsült szaki.

Nagyon szépen, tagoltan beszélt, ahogy egy fonetikustól elvárhatja az ember. Viszont a mérőműszert következetesen a kéménycsövekhez illesztette. Remek állapotban vannak a tűzhelyei! Pompás! Az összeg rákerül a gázszámlára. Viszlát!

Este negyed hétkor Kovács Pál átöltözött. Meg kell adni a módját, mondta magának. Operába készült. Nagy rajongó volt, bérletes. A Don Giovannit adták aznap este. A szerelem sötét verem, gondolta Kovács Pál, miközben az opera felé sétált. Időnként bukdácsolt. Az útépítők jó munkát végeztek. Hiszen a nyakát is szeghette volna.

Nagy tömeg gyűlt össze. Nem csoda, bemutató este volt. Kovács Pál belépett az épületbe, köszöngetett az ismerőseinek, beadta a kabátját a ruhatárban (új ember fogadta a pult mögött, korábban rendőr volt, egyszer meg is bírságolta Kovács Pált, mert átsétált a piroson, most elnéző mosollyal nyújtotta át a ruhatári számot, és csodák csodája, pont azt, amelyik fogason Kovács Pál kabátja lógott), besétált a nézőtérre és elfoglalta törzshelyét. Szomszédja, egy volt törvényszéki ülnök, jelenleg divattervező lelkendezve fogadta. Képzeld, Palikám, Villányi Kata alakítja Don Giovannit! Az ki, kérdezte Kovács Pál kicsit aggódó hangon. A Pezsgőária az egyik örök kedvence volt. Hogyhogy ki, hörögte a divattervező ülnök. Hát te melyik földrészen élsz? Ő mondta be az időjárást a tévében. Ja, az a Villányi… na de… pszt, kezdődik. A terem sötétbe borult, felgördült a függöny és felcsattant a nyitány. A fantasztikus hangorkánnak lehetetlen volt ellenállni. De nem azért, mert Mozart olyan szépen megírta.

A zenekari árokban a hírszerzés teljes kémelhárító osztálya játszott teljes erőbedobással.

És jött Villányi Kata, mint egy nyári vihar, villámokkal, dörgéssel, hatalmas széllökésekkel és paradox módon helyenkénti hóátfúvásokkal. Kovács Pál úgy érezte, egy nagyon mélyről érkező, nagyon egyenletesen ható erő kiemeli a székéből és felröpíti a mennyországba, ahol szintén mindenki egyenlő.

Másnap reggel Kovács Pál fél hétkor kelt. A megszokás hatalma, ugye. Megborotválkozott, megitta a kávéját (rövid presszó, tej nélkül, fél teáskanál cukorral), felöltözött és elment a munkaközvetítőbe. Jó napot kívánok, köszönt illedelmesen. Tűzoltó szeretnék lenni. Gyerekkori álmom. Ó, milyen megható, lelkendezett az ügyfélszolgálatot teljesítő aggastyán. Én mondom magának, remek szakma. A tavaly én is tűzoltó voltam. Na kérem, eddigi szakmája? Órásmester, mondta Kovács Pál. Ó-rás-mes-ter, igen, parancsoljon. Csattant a pecsét a papíron. Ezzel holnap reggel jelentkezhet a tűzoltóságon. Gratulálok!

Kovács Pál megállt a munkaközvetítő hatalmas épülete előtt. Kihúzta magát, teleszívta a tüdejét levegővel. Így szép az élet. Mindenki egyenlő. Abban a pillanatban elütötte egy autóbusz. A sofőr korábban hegesztő volt. A foglalkozásbeli ártalomként jelentkező szemirritációját egy volt vájár kezelte.