Kétféle ember létezik: aki szeret futni és rendszeresen fut is, és aki nem. A nem futókat néha birizgálja ugyan a gondolat, különösen így újév tájékán, hogy jó lenne nekilendülni, de aztán mégsem lesz belőle semmi. Vagy eszükbe sem jut, nem szeretnek futni és kész.

A futó embereket azonban valami folyamatosan mozgásban tartja. Nem csak érzelmi vagy racionális síkon, mivel nem pusztán a testedzés vagy egészségmegőrzés gondolata és az ehhez kapcsolódó érzéseik miatt húzzák fel újra meg újra a futócipőt, hanem biológiai szükségszerűség nyomán is. Az intenzív testmozgást végső ember szervezetében ugyanis boldogsághormonok termelődnek, amelyektől az ember… hát boldog lesz, kell-e ennél jobb motiváció?

Megkérdeztünk néhány rendszeres futót egy igen egyszerű kérdéssorral: miért futnak, miért kezdtek neki, milyen rendszerességgel teszik és hol, mit jelent számukra a testmozgás és mit éreznek közben?

Íme a válaszok:

Csoma Botond, parlamenti képviselő:

Kisebb-nagyobb megszakításokkal körülbelül 25 éve futok. Gyerekkoromban vízilabdáztam, atletizáltam és cselgáncsoztam, miután ezeket abbahagytam, évekig semmilyen rendszeres mozgást nem végeztem. Húszas éveimben éreztem azt, hogy szükségem lenne mozgásra, akkor kezdtem el futni. Hetente három-négyszer futok, Kolozsváron a Hójában, a Sétatéren vagy a Fellegváron (itt inkább lépcsőzni szoktam), Bukarestben hosszabb távokat a Herăstrău-parkban, rövidebbeket a Cișmigiu-parkban szoktam futni, de bárhova megyek a világon, viszek magammal futófelszerelést, és futok. Azontúl, hogy a futás rendszerességet hozott az életembe, a reggeli futás energiát ad, a délutáni, kora esti feszültség-levezetésre alkalmas, számomra egy életforma lett, nem tudnám elképzelni az életem enélkül.

Régebben zenét hallgattam futás közben, főleg Metallicát, az utóbbi időben csak elvagyok a gondolataimmal. A téli futások igazán alkalmasak a gondolkodásra, olyankor általában kevés emberrel találkozom, ilyen volt például az egyik decemberi hosszabb futásom a Herăstrău-parkban, csak én voltam és egy pár horgász, nyugodtan elmerültem gondolataimban.

László Noémi, költő

Ha sokáig tétlenül ülök, lefelé húz a föld. Repülni a legjobb érzés, még akkor is, ha ezt már csak röhejes sebességgel sikerül megvalósítani. A futásban az egyszerűség és a szabadság élményét szeretem. Egy pár jó cipőn kívül csak elhatározás és kitartás kérdése, az ember szinte bármikor, bárhol futhat! Másfél évtizede futok, korábban hetente sokszor, mostanában kétszer jön össze. Leginkább Kolozsváron, a Szamos-parton végig, a hosszú távot jobban szeretem a körkörös ismétlésnél. Nem a teljesítményért, inkább a meditációs lehetőség kedvéért futok, sok minden helyére kerül a fejemben ilyenkor, ötleteim támadnak és a talpamon át kimegy belőlem a felgyűlt düh és fájdalom.

Jólesik zenét hallgatni, ez segít a „ki a fene találta ki ezt a hülye futást, most azonnal menjünk haza” pillanatokon vagy egy nyúlós-ködös-esős reggelen átlendülni. Egyetlen szabályom van: másnaposan kötelező a jó hosszú futás. Minél többet futok, annál jobb barátságban vagyok a testemmel. És ez nagyon fontos, végül is benne lakom!

Keresztes Sarolta, kommunikációs menedzser

Az úgy kezdődött, hogy a férjemet az egyik haverja becserkészte egy baráti közösségbe, ahol heti rendszerességgel kijártak futni. Én akkor két kicsi gyerekkel toltam itthon az ipart, és irigykedve hallgattam, hogy ők milyen jókat ökörködnek, miközben az erdőben róják a kilométereket. Egyszer aztán megkértem, hogy vigyen magával azokra a tornászásokra, így úgy alakult, hogy én is megtaláltam a társaságban a vagány embereket, és elviselték, hogy én lassú vagyok és sokat nyöszörgök.

A gyerekek közben felnőttek, én pedig megtartottam a futás és a testmozgás iránti igényemet. Az igazság, hogy sose voltam elégedett azzal, amit a tükörben látok, úgyhogy a futás jó megoldásnak tűnt, hogy kondiban tartsam magam. Egyszerű, csak felhúztuk a nyúlcipőt, és megkerültük a Hóját, de azt is be kellett magamnak vallanom, hogy ez azt a szervezetet, amely idővel nem volt ekkora „stressznek” kitéve, amilyen szépen alakítja, olyan hamar le is tudja építeni, úgyhogy 2 év intenzív és féktelen használat után lesérültem.

Ez közvetlenül a járvány előtt történt, és a felépülést követő időszakban, amikor arra kellett volna tenni a hangsúlyt, hogy fokozatosan visszaálljak az előző tempóba, itthon ültük a 3 hónapot. Ez valahogy letörte a szárnyaimat, már nem aspiráltam 30 kilométerekre az erdőben, hegyi maratonokra, gerincfutásokra.

A gyerekeket a pandémiát követő bizonytalanságokban (ami az iskolába járásukat illette) beírattuk sportolni heti 3-szor, ez már startból meghatározta azt, hogy mikor és hol tudjuk folytatni a futásunkat – maradt a stadionban a síkfutás, körbe, mint a hörcsögök, hogy ne mérgezett egeret mondjak.

Mára már oda degradálódott a futásom, hogy dombra szinte egyáltalán nem tudok futni (nem tudom elképzelni, hogy voltam képes 2000 méter szintkülönbséggel 40+ kilométereket leszaladni), így hétvégenként, ha ráérek, egyet kerülök a városban, van egy 10 és egy 12 km-es köröm, amit futok, s a Strava ügyesen megmondja, hogy ez most lassúbb vagy gyorsabb volt az eddigieknél. Uncsi meg büdös (az erdőhöz képest), de teszek a fülesbe zenét, beruháztam egy órába, amit feltöltök, így már nem kell harmadszor is betegyem véletlenségből az iPodot a mosógépbe.

Az igazság az, hogy én sose szerettem futni. Mai napig egy kínszenvedés, nagyon kompetitív és hiú vagyok, sosem találom meg azt a ritmust, ami nekem kényelmes. Mert jaj, hogy fog kinézni, hogy 6:17-es átlaggal futottam le a parkban a köreimet. És akkor emiatt minden futásom után az órám ad egy 40+ órás regenerálódási időt.. 😆 (Mert túltolom és szétzihálom magam.)

Emiatt pl. nekem a futás soha nem egy magamba forduló folyamat, sose tudtam gondolkodni közben, elmélkedni a dolgaimon. Inkább úgy fogom fel, hogy ez az az idő, amikor pont semmire nem gondolok, nem kattogok, hanem amikor kikapcsolok és agyilag pihenek. Pont olyan zenéket hallgatok, amiket szeretek (évek hosszú sora óta ugyanazokat, amiket egyszerűen képtelen vagyok megunni), és amiket sose kell átugrani.

Így a futás nálam most már egy életstílus, amit követek. Örvendek azonban az „előéletemnek”, mert megtanított a kitartásra, arra, hogy órák hosszat képes legyek gyalogolni, megismertette velem az erdőt, jártam egy csomó olyan helyen, ahova másképp („önszántamból”) nem jutottam volna el.

A gyerekeim abban nőnek fel, hogy a szülei sportos emberek, (a tévé nálunk csak dísznek van) így remélhetőleg ezt a mintát követik majd ők is. Ugyanakkor örülök, hogy a RupicapraTeam-ben megtaláltam azokat a barátokat, akikkel együtt vagány és szép dolgokat szervezhetünk közösen olyan embereknek, amilyen én voltam az elején és azoknak, amilyenné én is váltam.

Tonk Márton, egyetemi tanár, rektor, Sapientia EMTE

2015 második felében kezdtem el a rendszeres futást, 2017 tavaszán Kolozsváron megfutottam az első maratonomat. A 38-ik kilométernél, mikor már enyhén szenvedtem, Sándor öcsém – akkor ő már többszörös „iron man”-ként, sommásan azzal biztatott: „ne törődj, olyan ez, mint az első szexuális tapasztalt: nem túl élvezhető, de emlékezetes…”

Egyébként a rendszeres futásom kezdete sem idegen öcsémtől: 2015 karácsonyán kaptam tőle (bocsánat, az Angyaltól) Murakami Haruki: Miről beszélek, mikor a futásról beszélek című könyvét, melynek egyik gondolata nem pusztán a futó motivációját, hanem az egészséges kutatói, alkotói pszichológiát is kiválóan jellemezi:

„Ha valaki lefut egy teljes maratont, akkor megérti, hogy a futóknak nem számít, győztesként vagy vesztesként kerültek-e ki a versenyből. Azok számára persze, akiknek a győzelem a cél, lényeges feladat az orruk előtt feltűnő rivális megelőzése […] Van ugyan, akit motivál, hogy „attól a pofától aztán nem akarok kikapni”, és ez valószínűleg segít mindent beleadni – de nehezen maradunk sokáig futók, ha egy bizonyos riválisunk nem tud elindulni a versenyen, és emiatt elvész motivációnk a táv lefutására.”

A kézenfekvő testi egészség erősítése mellett tehát számomra a futás egyszersmind az oktatás, alkotás, kutatás belső motivációs jellegének szem előtt tartására is szolgál. Arra, hogy akár futok, akár oktatok, akár alkotok, az erre irányuló motivációnak elsősorban belső, és csak másodsorban külső tényezőkből kell fakadnia. A futás révén ugyanakkor talán pszichés egyensúlyomat, állhatatosságomat is erősíteni igyekszem, például olyan módon, hogy 25-35 kilométeres távokat teszek meg egyik kedvenc helyszínemen, a Sétatéren: nem akármilyen pszichés kihívás ez, hisz mikor mondjuk már harmincadszor hagyja el az ember a csónakházat, nos, bizony meg-megereszt egy néhány remekbe szabott szitkozódást…

Vagy egy másik példa a pszichés erősítésre: futás közben zenét hallgatok, a bal fülemből (hogy a jobb hallószervem segítségével más fontos hangeffektusok is eljussanak hozzám…), és 2015 óta UGYANARRA a playlist-re futok, fix sorrendre bármikor felmondok kb. két órányi zeneszámot, a Neoton Marathon-jától a P. Mobil Menj Tovább, a Cargo Dacă ploaia s-ar opri, a Sleeping Sun, az Iron Maiden Hallowed Be Thy Name, a Pokolgép  Tépett Madár című dalain keresztül mondjuk Alexandru Andrieș Ce oraș frumos című darabjáig. Ez a playlist egyébként mára már pontosan olyan függőségi szindrómát jelent számomra, mint maga a futás: ha valamiért kimarad a két-háromnaponta esedékes futás, törvényszerűen jelentkeznek elvonási tüneteim. Feleségem, Szende ilyenkor szokta mondani: „feszült vagy, menj, fusd meg magad, utána beszélgetni is tudunk…”. Jóllehet a szokott (Sétatér, Bükk, györgyfalvi negyedi sportpálya) helyszínek mellett az eseti alkalmak is igen gyakoriak (az autóban mindig ott a futócucc, igen sok „kiszállási” helyen futottam már), úgy vélem, hogy fizikai és mentális állapotom tekintetében talán a futás rendszeressége a legmeghatározóbb.

És még egy utolsó gondolat. Hálás vagyok, hogy kapcsolatba kerülhettem ezzel az aszfalt- és terepfutó közösséggel. Ez egy őszinte közösség. Itt nem szokás lenézni azt, aki 4-5 kilométert szokott lefutni. Sem azt, aki 3 óra alatt teljesíti a félmaratont. Volt olyan maratonom, mikor az utolsó szakaszon, láthatóan görcsbe állt lábammal állt meg a mellettem futó, biztatva és segítséget ajánlva. Nem törődve a saját maratoni befutási idejével. A szebeni félmaratonon magam szántam arra perceket, hogy egészségügyi segítséget hívjak egy láthatóan bajban lévő futótársnak. Ez egy önzetlen közösség. Szerintem sokat tanulhatunk ebből, mi, akadémiai világ.

Soós Róbert, kreatív igazgató, Zebramédia ügynökség

2015-ben, 38 évesen kezdtem el futni. Addigra zavarodott össze annyira a belső szoftverem, hogy jó lett volna visszaállni a gyári beállításokra, de az az embereknél nem olyan könnyű. Ha kreatív munkát végzel, és ügyfelekkel dolgozol, akkor egy idő után érezni fogod, hogy túl sokan kezdik használni az agyad. Egyesek elvesznek róla dolgokat, gondolatokat, megoldásokat. Mások rápakolnak dolgokat, gondolatokat, problémákat. És nem teszik vissza, illetve nem veszik le őket a munkaidő lejárta után, ezért az nem is jár le igazából soha. Volt eset, hogy olyan ügyfelek problémáit oldogattam álmomban, akikkel már évek óta nem dolgoztunk együtt, de én izzadtan felriadtam, mert nem találtam a jó megoldást.

Az éjszakai felriadások hozták magukkal a kialvatlanságot, az a folyamatos energiahiányt, az a folyamatos zabálást, az meg azt a 105 kilót, amitől érdekes módon mindenem elkezdett fájni, főleg a bokám, a térdem meg a hátam. És valahogy a csodatalpbetétek meg a speciálisan kialakított talpú cipők sem segítettek. Pedig nagyon hittem bennük.

És egyszer a karácsonyi hajtás előtt a bal karom elkezdett zsibbadni, annyira, hogy a villát nem tudtam megtartani benne. Amire a háziorvosunk azt mondta, hogy ebből műtét lesz, ha így folytatom. Szerencsére elmentem egy masszőrhöz is – akihez azóta is havonta visszajárok –, ő pedig szépen és türelmesen helyrehozott. Nem csak masszírozott, hanem elmondta, mit egyek vagy ne egyek, milyen teákat igyak, illetve a sportolást is ő javasolta. Igazából arra volt szükségem, hogy valahogy meg tudjak szabadulni a second-hand problémáktól és feszültségektől, hogy ki tudjam rúgni a többieket az agyamból és a lelkemből. Hogy ha egy gyári visszaállítás nem is lehetséges, legalább egy-egy kisebb resetet iktassak be a napjaimba.

Később futás közben megtanultam, hogy ha a bokám vagy a térdem fáj, akkor nem a bokát vagy térdet kell erősíteni, hanem a farizmot és a hasizmot. De az is lehet, hogy le kell adni 5-10 kilót. De semmiképp sem a spéci talpbetét a megoldás.

Futás közben nem lehet nagyon agyalni – főleg amíg kezdő vagy –, mert ahhoz, hogy bírd a távot és a tempót, a lépéseidre és a légzésedre kell figyelned. Olyan, mint egy sétáló meditáció. Csak kicsit nagyobb tempóban. Futás közben a Facebook-faladat böngészve sem tudsz idióta kommenteken felháborodni, és a megválaszolatlan emailek sem nyomasztanak. És ami járulékos haszon, hogy közben a szemed sem ég egy tenyérnyi képernyő bámulása közben.

Amit igazán szeretek, az a maratonfutás. Nem csak a verseny napja izgalmas, hanem a három vagy négy hónapos felkészülés is. Hogy képes vagy-e fegyelmezetten megcsinálni a gyorsító edzéseket, hogy lefutod-e hétvégén a hosszú távot, hogy képes vagy-e odafigyelni a regenerációra, táplálkozásra, alvásra. A felkészülési időszak legalább ugyanolyan izgalmas, mint maga a verseny napja, és ha figyelsz, nagyon sok mindent megtanulhatsz magadról.

Az igazán kegyes napokon még az is lehet, hogy futás közben elkezded hallani a saját gondolataidat, vagy csak szép lassan a helyükre rendeződnek a dolgok, anélkül hogy te különösebben figyelnél rájuk. Mert te csak futsz. Teszed az egyik lábad a másik után. Közben érzed, hogy bár alig, de élsz.

A maraton megtanított arra: ha ma eldöntöm, hogy holnap futok egy maratont, akkor biztos nem fog sikerülni. De ha betartom az edzéstervet és felkészülök, akkor még élvezhetem is. Arra is megtanított, hogyan szedjem szét résztávokra az egészet, hogy ne legyen annyira ijesztő, és hogyan tudjak örülni minden részsikernek, hogyan tudjak belőle energiát meríteni a következő résztávra. Arra is megtanított, hogy hiába voltam egy hete a legjobb formámban, ha ma kell lefutnom a távot. És persze előbb-utóbb az is leesett, hogy ezek a tanulságok a futáson kívül is alkalmazhatóak.

2017 óta igyekszem minden évben két maratont futni. Egyet tavasszal és egyet ősszel. Úgy érzem, hogy ha két maratonra képes vagyok mentálisan és fizikailag felkészülni, és anyagilag is meg tudom engedni magamnak, akkor olyan nagy baj nem lehet. És még a covid idején is igyekeztem ehhez tartani magam, privát vagy online maratonokat futottam.

2022 volt az első olyan év amióta maratont futok, amikor csak egy félmaraton fért bele, és meg is éreztem az év végére. Úgyhogy idén áprilisban biztos lesz egy tavaszi maratonfutás Kolozsváron, és remélem, hogy egy őszi is összejön. És akkor tudni fogom, hogy nagyjából minden rendben van.

Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője

Életem különböző szakaszaiban más és más okból futottam és futok továbbra is. Gyermekkoromban játékból, később a sport részeként, gyakran kelletlenül. Aztán valamiféle életmódváltáshoz kapcsolva, tudatosan, rendszeresen, majd versenyszerűen. Mostanság egyszerűen, passzióból, örömmel.

Miért kezdtem neki? Közel tíz éve hagytam abba a dohányzást. Kamaszkoromban szoktam rá, aztán észrevétlenül láncdohányossá váltam. Két-három doboz cigaretta ment el naponta, ami még így visszatekintve is szörnyű, de akkor a szó szoros értelmében éreztem, ahogy leépít. A leszokás nem ment könnyen, komoly erőfeszítésbe került, de végül összejött. Néhány hónap elteltével – immár „tisztán” –, mérlegre álltam, és az +20 kilót mutatott. Puff neki! Amit nyertem a réven, elveszett a gáton. Ekkor tudatosodott bennem, hogy ez a történet messze túlmutat a dohányzáson, és lassan a negyvenhez közeledve, több mindent át kell gondolnom a mindennapok kapcsán. Néhány dolog megváltozott az akkori számvetést követően, egyebek mellett ekkor kezdtem tudatosan és rendszeresen futni.

Az első hónapokban hetente kétszer-háromszor futottam. Csigalassúsággal, néhány kilométert. Főként a kolozsvári Sétatéren és a Szamos-partján, de ha erre nem volt lehetőség, bárhol. Aztán, ahogy a kilók apadni, s ezzel párhuzamosan az erőnlétem javulni kezdett, a heti futások száma ötre emelkedett. Magával ragadott egyfajta pozitív életérzés, amelyet pontosan ismernek azok, akik rendszeresen futnak. Ez hajtott odáig, hogy félmaratonokat, maratonokat majd ultra távokat kezdtem futni, egyre jobb időeredményekkel, versenyszerűen. A heti kilométerszám 70 és 100 között állandósult, amit visszatekintve már túl soknak tartok. Aztán jött egy banális síbaleset, amely mindent borított. Itt most nem férne bele a történteket részletezni, de a lényeg az, hogy bő egy évnyi kihagyás és az ebből származó állandó hiányérzet után egy ideje újra futhatok. A kilométerszámok és a tempó természetesen visszaesett, a versenyek is kimaradtak, a rendszeresség is változó, de a lényeg, hogy futhatok. Sétatér, Szamos-part, országút, erdő-mező egyre megy: örömmel rovom a kilométereket.

A futás számomra amolyan testi-szellemi metronóm. Nem ketyeg csak úgy, önmagától, rendszerint némi erőfeszítést igényel a működtetése, de ha nem hanyagolom, meghálálja a befektetett energiát: megbízhatóan, pontosan megadja a mindennapok ritmusát.

Futás közben csakis a környezet zajait, neszeit hallgatom, ezekre figyelek. A Szamos felett röpködő sirályok, a sétatéri varjak, a folyóvíz, a korzózó emberek hangja – és hosszan sorolhatnám – szépen kiegészítik a futólépések és a fújtató tüdő ritmusát. Számomra ez a legjobb futó-zene, és így a keret mindig tiszta marad. Így tud a futás teret adni egyebeknek is. Hogy minek, az mindig adott szellemi és lelki állapotomon múlik. Lehet közben pihenni, lazulni, de lehet tervezni, dolgozni is. Komolyan. A futás végén meg mindig ott egy körülírhatatlan jó érzés, amely önmagában is elég ahhoz, hogy legközelebb újra cipőt húzzon az ember.

Gál Attila, szerkesztő, az Erdélyi Híradó Kiadó vezetője

Pár mondatban a futásról? Megpróbálom. 2018 őszétől futok-szaladok, a hónapra pontosan nem emlékszem, akkoriban egy telefonos alkalmazás mérte a köröket, de azóta törlődtek a korai adatok.

Az első futócipőm viszont egy kék-fehér Adidas volt, amit elég gyorsan felváltott egy Nike Pegasus. Vélt-valós egészségügyi probléma mozdított ki a pályára-utcára, aztán velem maradt a futás, éreztem, hogy jó, megtartottam. Ahogy a közhely mondja, életformámmá vált, és ha nem is profiként, de amatőrként versenyszerűen űzöm, ami heti 5, de inkább 6 edzést jelent, heti 70-100 lefutott kilométerrel, edzéstervtől, célversenytől függően. Ebbe az 5 kilométeres versenytől a maratonig minden beletartozik.

A szokásos, futással kapcsolatos kérdésekre a zanzásított válasz: zene nélkül szaladok, főleg Kolozsvár utcáin és sportpályáin, a hosszabb-lazább futásokon az égvilágon minden is képes az eszembe jutni, a napi gondokat, tennivalókat, fájdalmakat, örömöket teszem-veszem a fejemben, a futók gyönyöreként magyarítható „runner’s high”-jal főleg a keményebb, strukturáltabb edzések környékén szoktam összetalálkozni.