Miközben Kína, egy népköztársaság, melyet formálisan egy Kommunista Párt által vezet, a gyakorlatban az államot domináns szerepben tartó korporatista kapitalizmussal váltotta fel a hagyományos kommunista gazdasági modellt, ami lehetővé is tette az utóbbi három évtizedben tapasztalható robbanásszerű fejlődését,

a nyugati világban a szocializmus, sőt, kommunizmus évről évre vonzóbbá válik.

A YouGov-tól, egy neves brit közvélemény-kutató cégtől a Victims of Communism Memorial Foundation (VOC) által nemrég megrendelt felmérés kimutatta, hogy az Egyesült Államokban a milenniál szegmenshez, a 23-38 éves korcsoporthoz tartozó személyek több mint harmada kedvezően tekint a kommunizmusra és 70 százalékos arányban megszavazna egy szocialista jelöltet. És nagyjából ugyanez a helyzet a fiatalabbaknál, a 16-22 éves korcsoportnál, az úgynevezett Z nemzedék esetében is. A millenniálok esetében majdnem minden hatodik sajnálja a Szovjetunió eltűnését és

minden ötödik úgy hiszi, hogy „a világ jobb lenne, ha eltörölnék a magántulajdont”.

Sőt, ezeknél az arányoknál még 2018-hoz képest is látványos növekedéseket figyelhetünk meg. A kommunizmushoz való kedvező viszonyulás esetében 8 százalékos volt a növekedés. És csak a millenniál csoporthoz tartozók 57 százaléka véli úgy, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat jobban szavatolja a szabadságot és egyenlőséget, mint a Kommunista Párt Kiáltványa.

Ezekhez a nemzedékekhez szól az olyan, úgynevezett „szocialista demokraták” falanxa, mint Bernie Sanders, Alexandria Ocasio-Cortez vagy Elisabeth Warren. Választási programjaikban több tíz trilliárd dollárt javasolnak ingyenes egészségügyi ellátásra és általában véve a szociális védelmi programok masszív kiterjesztését. Elisabeth Warren terve, például, összesen 54 trilliárd dollárt javasol erre a célra a következő évtizedben. Bernie Sanders valamivel szerényebb, ő csak 32 trilliárd dollárt tervez és Elisabeth Warrennel ellentétben elismeri, hogy adókat kell emelni a projekt finanszírozásához. Mindezt úgy, hogy az Egyesült Államok államadóssága elérte a rekordméretű 22 trilliárd dollárt. Amúgy

a szóban forgó programokat még a többi demokrata is irreálisnak tartja,

akik azt kérdezik, hogy miből lehetne befoltozni az Egyesült Államok költségvetésén ütött óriási pénzügyi lyukat.

Valóban, túl nagy szakértelem nélkül is elkerülhetetlen a kérdés, hogy miként lehetne, ahogy azt Elisabeth Warren állítja, minden évben több mint 5 trilliárd dollárt fordítani csak egészségügyi kiadásokra, ami az Egyesült Államok nagyjából 20 trilliárd dolláros GDP-jének a 25 százaléka, miközben az ország teljes költségvetése a GDP 36 százaléka és az összesített szociális kiadások elérik a 3,8 trilliárdot. Az igazság az, hogy

az európai szociális programok, melyeket az amerikai demokrata szocialisták állandóan példaként hoznak fel, évről évre fenntarthatatlanabbá válnak.

Ezek a politikák demográfiai okokból (gyakran negatív természetes szaporulat, mint Németországban és a várható élettartam látványos növekedése) már nem folytathatók sokáig kiigazítások nélkül, mert a robbanásszerűen növekedő költségvetési hiányok körülményei között csődhöz vezetnek. Csakhogy egy demokráciában valóságos politikai dinamit a szociális juttatások jelenlegi rendszerének radikális megreformálásáról beszélni.

A Warren vagy Sanders által az Egyesült Államokban, vagy Jeremy Corbyn által Nagy-Britanniában javasolt programok az 50-es évek kommunista retorikájára emlékeztetnek minket, amikor az volt az alapüzenet, hogy

vegyünk el a kulákoktól és a burzsoáktól és adjuk oda a szegényeknek.

És valóban, a kommunisták ezt is tették néhány évig, többek között a kulákok vagyonának elkobzásával, akik általában a falvak legszorgalmasabb és legaktívabb lakói voltak, a lusták hasznára. Amíg a pénz elfogyott. Ahogy azt Margaret Thatcher mondta: „a szocializmus gondja az, hogy egy adott pillanatban elfogy a mások pénze”.

Az említettek különféle tanulmányokra hivatkoznak, melyek utópisztikus számításokon alapulnak, mert hamis feltételezésekből indulnak ki. Azt feltételezik, hogy miután elkezdenek óriási adókat alkalmazni és erőltetett kiegyenlítéssel elriasztják az egyéni kreativitást és kezdeményezést,

az emberi természetet meghatározó alapvető jellegzetességeket figyelmen kívül hagyva,

a gazdaság és az üzleti élet ugyanúgy megy majd tovább. Ez nyilvánvalóan nincs így. Ha nem vezetnek be diktatúrát, a tőke és a kreatív emberek barátságosabb helyekre távoznak. Ha pedig bevezetnek egy diktatúrát, akkor gazdasági összeomlás a vége, ahogy a Szovjetunióban történt, melynek eltűnését elég sokan sajnálják a nyugati fiatal nemzedékből. Önáltatás azt képzelni, hogy egy olyan kísérlet, amely már annyiszor kudarcot vallott a múltban, legutóbb Venezuelában, Ecuadorban és Argentínában, most majd sikerülni fog. A szocializmus mindenhol kudarc volt, ahol megpróbálkoztak vele, nemcsak a totalitárius államokban. Megfeledkeznek arról, hogy Nagy-Britanniában a munkáspártiak által Thatcher asszony érkezéséig bevezetett szocialista politikák gazdasági összeomláshoz vezettek, az ország pedig arra kényszerült, hogy az IMF-től kérjen segélyt és korlátozza a tőketranszfereket. Ugyanígy történt Indiában is, ahol a második világháború után szocialista gazdasági modellt vettek át (az alkotmány preambulumában rögzítették, hogy India „szuverén és demokratikus szocialista köztársaság”!), melynek következtében olyan krónikus gazdasági stagnálás következett be, amiből Narendra Modi kormányfő manapság igyekszik kijutni.

Miért nem működik a szocialista modell, melyben az állam domináns szerepet játszik?

Mert a szociális segélyezési rendszer iránti általános toxikus függőséghez vezet, elsorvasztja a kockázatvállalási kedvet, erőltetett kiegyenlítéshez vezet, aminek az innováció, a kezdeményezőkészség, a kreativitás elrettentése és a stagnálás a következménye. Az állam széleskörű szerepvállalása a gazdaságban általában korrupciót és hatékonyság-hiányt generál. Adam Smith már csaknem 300 éve leírta az államnak, általában véve a társadalomnak ezt a krónikussá váló dekadens állapotát. Akkoriban Kínára utalt. Most Nyugaton történik ez.

Románia messze nem immúnis az ilyenfajta tendenciákkal szemben.

A mai egyetemi hallgatóknak, például, csak ködös elképzeléseik vannak a kommunizmusról. Az iskolában eltöltött évek pedig nem igazán segítenek nekik e tekintetben. Csak azt tudják, vázlatosan, hogy valami rossz dolog, egy diktatúra volt. De nagyon keveset beszélnek arról, hogy a kommunizmus milyen okok miatt vallott kudarcot gazdasági téren, a magántulajdon elkobzásától, a termelési eszközök és a kereskedelmi tevékenységek államosításán keresztül egy teljhatalmú állam beavatkozásáig az emberek mindennapi életének minden aspektusába. A progresszista eszmék már kezdenek teret nyerni és ne csodálkozzunk, ha a jövőben a YouGov által Amerikában készítetthez hasonló felmérések nálunk is hasonló tendenciákat mutatnak majd.