Miért lép valaki a politikába? Hogy áldozatot hozzon a hazáért, vagy hogy meggazdagodjon?

A perselyhez való hozzáférés érdekében senkinek nem kell megszakadnia a munkában, nem kell elolvasnia a bolygó könyveinek 50 százalékát, de még másoknál sem kell jobbnak lennie (erkölcsi értelemben). Elég szépen hazudni.

Hirdetés
A Főtér RoMánia rovatában a romániai román nyelvű média olyan véleményanyagait szemlézzük, amelyek vagy az itteni magyar közösséggel, a román-magyar kapcsolatokkal foglalkoznak, vagy a nyilvánosságot, a közbeszédet foglalkoztató forró témákat taglalnak.

Jelen szöveg az Adevărul oldalon megjelent cikk fordítása. A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.

Moise Guran, Rareş Bogdan, Ilie Şerbănescu, Gabriela Firea, Robert Turcescu, Dan Diaconescu, Carmen Avram, Adriana Săftoiu… A lista oldalakon keresztül folytatható. Mind újságíró volt (jobb vagy kevésbé jobb, nem hiszem, hogy alkalmas lennék ezt megítélni) és egy adott pillanatban mind a politika felé „kanyarodott”.

Az ő dolguk, mondják majd önök. Az alkotmány szavatolja a szakma- és/vagy foglalkozásválasztás szabadságát. Így van! De nem tehetjük meg, hogy ne vegyük észre, egy részüknek

sikerült igazán csúcsra járatniuk a képmutatást,

egyszerre gyakorolva antagonisztikus szakmákat, holott minden becsületkódex, e világ bármely pontján úgy szól, hogy az ember nem lehet egyszerre játékos és bíró is.

Nem is tudjuk eldönteni, sírni- vagy nevetnivaló-e, de meg kell említeni, hogy egyesek azután léptek választási reflektorfénybe, hogy előzőleg proletárdühvel bélyegezték meg egyes céhtársaik hasonló lépését. „Szégyelljék magukat!”, hangoztatták hajdanán azok, akik aztán megkötötték ugyanazt a fajta paktumot, mintha sohasem létezett volna mindaz, amit korábban mondtak.

Gyakran szoktunk a politikán belüli erkölcsről beszélni, de sokkal kevesebbszer a társadalom egészén belüli erkölcsösségről (apropó, hölgyeim és uraim, ez neveltetési, nem pedig genetikai kérdés). Az újságírók egymást taposva igyekeznek „szétcincálni” a politikusokat kisiklásaik miatt. Egyes „influenszerek” gyakran

a nemzet fehér lovon érkező, korrumpálhatatlan, körme hegyéig erkölcsös hőse szerepben tetszelegnek.

Nekik több szilárd elvük van, mint egy fél évszázadot a pusztában eltöltő aszkétának.

Olyan ez, mint a színházban, vagy még annál is olyanabb. Az emberek néznek, hallgatnak és – gyakran – hisznek is. Meggyőződésük, hogy az az ember, aki nem habozik feltörölni a padlót a választottak hibáival, az egyfajta Messiás. Akit a Jóisten küldött igazságot tenni ott, ahol már semmilyen más társadalmi vagy választási mechanizmus nem képes helyrehozni a dolgokat. És akkor? Akkor ugyanez a szereplő, aki hibátlan elvekkel házalt, hirtelen bukfencezik egyet és teljesen belemászik abba a hordóba, amelybe korábban a szükségét végezte.

Ez a gesztus, bizonyos szemszögből nézve, áldozatnak tűnik. Valóban az?

Hány olyan újságíró volt, aki tudott meggyőző lenni azok után, hogy megtette a lépést a politika felé?

Hirdetés

(Amely lépés a szakma szabályai szerint megtehetetlen, abból kiindulva, hogy az újságírás szakma, nem pedig foglalkozás, ahogy azt egyesek hiszik.) Hányan mutattak legalább egy árnyéknyit az ígért áldozatból? Létezik legalább egy?

Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a „bírók” (a demokrácia őrkutyái – o tempora!) ezen politikai játékosi státusz felé való vándorlása annak a jele, hogy elromlott az újságírói szakma szűrője. Annak a jele, hogy valahol eltévelyedett az az erkölcsi iránytű, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy – például – két-három évtizeddel ezelőtt valaki ilyesmire adja a fejét. Az újságírás erkölcsi szempontból a becsületes emberek Édene. Ám, mint minden Édenben, létezik ott – valahol – egy kísértés mérgezett gyümölcseitől roskadó fa.

Ha pedig az ember nem rendelkezik szilárd erkölcsi vázzal, akkor könnyű lesz oda nyalni, ahova korábban köpött.

De maradt még valami abból, amivé az illető az ígéret szerint válni szeretett volna?

Már e cikk címében előállok egy dilemmával, amire nem feltétlenül várok választ. Azt már tudom, hogy a társadalom megszűnt józanul gondolkodni és már nem feltétlenül van különbségtétel a „feláldozod magad a hazáért” és „a gazdagok asztalához jutsz” kifejezések között. Sőt, egyesek számára ezek éppenséggel szinonimákká váltak. A politika önérdekű céllá vált. Az önzőség tökéletes megnyilvánulása.

Senki sem azért lép már be a politikába, hogy azt mondhassa (olyan valaki szavait parafrazálva, aki az életével fizetett a szavaiért), „előbb ember vagyok és csak azután párttag”. Az emberek ugyanazért lépnek be a politikába, amiért 1990 és 1992 között az új cégtulajdonosok valódi lavinájával szembesültünk: ez a legrövidebb út a gazdagság felé. A perselyhez való hozzáférés érdekében senkinek nem kell megszakadnia a munkában, nem kell elolvasnia a bolygó könyveinek 50 százalékát, de még másoknál sem kell jobbnak lennie (erkölcsi értelemben).

Elég szépen hazudni.

Vakok között félszemű a király! És nem is nagyon lehet ez másképpen, hiszen Románia olyan térséggé vált, ahol az esetek többségében egy ember értékének esetleges (erkölcsi vagy anyagi) elismerése már nem az illető munkájának vagy hozzáértésének a következménye, hanem olyan dolgokkal kapcsolatos, melyek ütközésbe kerülnek az érték fogalmával…

Hirdetés