Van, aki azért jár a kolozsvári Házsongárdi temetőbe, mert ott nyugszanak a szerettei, ott pihen a múltja. Akad, aki azért, mert amint végigsétál a jól kitaposott vagy éppen szinte járhatatlan utakon, ösvényeken, váratlanul szembemegy a magyar (és nem csak) történelem egy-egy sírhelynyi szeletével. Más meg egyszerűen azért, mert – azon túl, hogy a temető időről időre a gyász, a fájdalom helye is – a halál, az emlékezés e szent terében megnyugvásra lel, vagy ha tetszik, csendben jól érzi magát.

Ilyen alapon (is) érthető tehát, hogy az ember elkeseredik, ha a sírkövek, kripták, emlékoszlopok romlását, omlását látja. Illetve örül, ha az ellenkezőjének lehet tanúja. Ez utóbbi történt pénteken délelőtt, amikor megemlékezők tucatjai járultak a magyar kormány támogatásból felújított Bethlen-kripta elé.

A Házsongárd Alapítvány és remek humorérzékű nagyasszonya, Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet előtt főhajtás a kifejtett munka okán. A szakemberek előtt szintén, akik megtették a dolgukat, építésztől a kétkezi munkásig. Csudaszép emlékhely előtt merenghet az arra járó a magyar arisztokrácia régi fényéről és a kommunista rendszer általi megfojtásáról.

A kripta belterében pedáns rendben sorakoznak a sírhelyek egymás mellett, alatt, fölött. Ha a belépő kicsit más nézőpontból figyel, akárha képtárat látna: a magyar arisztokrácia alakjainak képei sorakoznak a falakon, jó pár esetben konkrétan: megejtő az egyes sírfeliratok alá helyezett portrék szépsége.

Bethleni gróf Bethlen Béláné Gönczruszkai gróf Kornis Klára és Bethleni gróf Bethlen Béla portréja a kriptában.

Jól van ez így, polgártársak. És ha a jelenünkre, no meg a jövőnkre is ilyen féltő gonddal ügyelünk, akkor Erdély nem válik lassan merülő Atlantisszá. Ismétlem: ha…

(Közérdekű megjegyzés: aki meg szeretné tekinteni a kriptát, tudja, hogy kívülről bármikor megteheti, amikor a temető nyitva van, bemenni viszont nem lehet, csak szervezett séták alkalmával vagy előzetes egyeztetés alapján.)