Jelen szöveg az Adevărul oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Irigy vagyok a szomszédainkra. Sokszor bíráltam őket bizonyos politikai viselkedéseik miatt, melyeket továbbra is helyteleneknek tartok, mert az RMDSZ-esek átpolitizált-túlhevült választási diskurzusát táplálták.

De ez nem jelenti azt, hogy ne kellene elismerni, szomorúan, annak a külpolitikai törekvésnek a tényleges minőségi különbségét, mellyel Magyarországnak – már évtizedek óta – sikerült erőteljesen érvényesülnie a nemzetközi színpadon és rákényszerítenie az európai partnereket, de nemcsak őket arra, hogy Budapestet olyan hatalmi központnak ismerjék el, mellyel tárgyalni kell, vagy melyet számításba kell venni bármilyen Közép- és Kelet-Európával folytatott, vagy azzal kapcsolatos vitában.

Ma

egy kicsi ország nagy és agresszív diplomáciából adott példájáról akarok beszélni,

mely nagyon közel áll ahhoz a cselekvéshez, amelyet az exkluzivista jókormányzási iskolákban klasszikus definícióként oktatnak. Tudva azt, hogy nem rendelkezik a nagyhatalmi érvek egyikével sem, Magyarország megalkotta saját felépítményét, mellyel regionális és kontinentális szinten „megkerülhetetlen hatalommá” válik. Egyrészről hozzájárult a Visegrádi Csoport létrehozásához és jól megkülönböztethető, gyakran nagyon vastag és kontrasztos ecsetvonásokat adott hozzá az illegális migráció elleni, egy fehér és keresztény Európa melletti fáradhatatlan érveléshez. Ezáltal sikerült az európai (és aztán a világ különböző, ideológiailag amúgy történelmi hadakozásokban álló különféle övezetekből származó azonnali és masszív támogatásokkal) politikai színpadra hozni

egy identitárius elemet,

melyet – egyáltalán nem súlytalanul – felkínált az EPP-seknek, a politikai családjuknak, mely most mélységesen hálás ezért az ajándékért, mely lehetővé tette számukra, hogy hiteles érvvel állják a sarat az európai parlamenti választáson. Amerre most nagyjából a jobboldal területéhez tartozó összes párt tart.

Emellett, ezzel párhuzamosan, egy másik elvet is igyekeztek érvényre juttatni, nevezetesen azt, hogy esélyegyenlőséget kell biztosítani az EU és a NATO abszolút összes tagállama számára. Így aztán, ebből következően, ez volt az első ország az illusztris társaságból, ahova mi is tartozunk, mely kimondta, hogy

teljes mértékben igazságtalan, elvtelen és hamis,

hogy csak bizonyos „elsőrangú” tagoknak legyen joguk ultra-hasznos kereskedelmi kapcsolatokat kezdeményezni más országokkal, Oroszországgal, Kínával, általában véve az eurázsiai térséghez tartozó országokkal, a többieknek pedig csak annyi joguk marad, hogy felemeljék a kezüket, amikor bizonyos szankciócsomag megszavazására kapnak utasítást. Megszabadulva ezáltal (és a farvizére vonva más térségbeli országokat) az amerikaiakkal szembeni kizárólagos alárendeltségtől, ami – jól kigondolva és érvekkel alátámasztva – semmiképpen sem hűtötte le a Washington–Budapest kapcsolatot.

Így jutnánk el ahhoz a helyzethez, melyben Magyarország – az összes kaput megnyitva ezen horizontok felé – hirtelen visszatér a nyugati partnerek maximális udvarias és irigy figyelmességének zónájába, akik, egy évszázadok alatt kinevelt ösztön pontosságával megérezték, hogy

az óriási feltörekvő térségekkel folyó hatalmi/kapcsolati csomópont Budapesten épül ki és már stabilizálódott.

Elkerülve, semmibe véve és e jelenleg épülő történelem peremén hagyva Romániát.

Ezért és ebből következően, Magyarország a következő szintre lép, méghozzá ezen érvek erejére alapozva, de – és ezt újra kicsinyes irigységgel telve mondanám – egy fiatal politikusi nemzedék teljesítményére is támaszkodva, amely szintet a világ nagy hatalmi központjaiban, többek között Brüsszelben is előkészítettek. Miközben a mieink folytatják a bármiféle esélyek önlerombolását abszolút felelőtlen akciókkal, mint amilyen az időben hozzánk nagyon közeli, masszív „csoportos előléptetése” volt mindazoknak, akik „kimaradtak” és akiket a pártnak meg kellett jutalmaznia. Verseny alapján történt előléptetés volt, tehát törvényesen fel lehetett tölteni a nagykövetségek teljes gazdasági képviselői állományát olyanokkal, akiket

nem sok esélye lesz kirúgni a valószínűleg az összes eddigihez hasonlóan gyáva és impotens következő kormányzatnak.

De térjünk vissza a szomszédaink diplomáciája által mutatott példához. Magyarország Putyin elnök budapesti látogatása előtt egy nappal vétóval blokkolta a NATO egyik Ukrajnával kapcsolatos közös nyilatkozatát, mert a szövegben nem említették meg azt a „jogfosztást”, amelyet az ukrajnai magyar kisebbségnek kell elviselnie.

„Magyarország nem fogja feladni a kárpátaljai magyar közösséget a geopolitika kedvéért”, üzente a budapesti külügyminiszter, miután hazája megtagadta a tagállamok nagykövetei által összeállított nyilatkozat elfogadását, ezzel tiltakozva az ellen, hogy a szövegbe nem került be néhány, a magyar küldöttség által javasolt módosítás, melyekben azt követelték, hogy

Ukrajna a nemzetközi jogrendnek megfelelően tartsa tiszteletben a kisebbségek jogait.

A miniszter azt is mondta, tudja, hogy az ukrajnai magyar közösség 150 000 tagja „az óceán túloldalán nem olyan fontos, de mi itt élünk Közép-kelet Európában, egy magyar ember érdeke is elég ahhoz, hogy kiálljunk érte” (az idézet magyar változatának forrása ITT – a szerk.). Vajon az „óceán túloldalán” más jelentőséggel bíró érdekek lennének e nyilatkozat blokkolásának a valódi magyarázatai, mellyel Trump elnök NATO-n belüli barátai, ezekben a politikai karrierje szempontjából feszült pillanatokban, azt kívánták volna üzenni, hogy Ukrajna ne engedjen és ha a Képviselőház parlamenti vizsgálóbizottsága elé idézik, akkor a kijevi külügyminiszter tudja, hogy van némi euro-atlanti támogatása is? A rossznyelvek ezt mondják, de nem nagyon tudom elhinni, hogy ilyesmi lehetséges lenne.

Sokkal inkább

a „faltörő kos” típusú játék folytatásáról van szó, igaz, magasabb szinten, melyet Magyarország bizonyos kulcsfontosságú pillanatokban magára vállal,

egyedül, vagy bizonyos nagy partnerektől érkező összehangolt jelzések alapján. Tudja, hogy megteheti, tudja, hogy rendelkezik a szükséges emberekkel, tudja, hogy végszükség esetén a partnerei megvédik és – csodába illő módon – szuper-előnyös kamatú gazdasági szerződések is megjelennek, exportpiacok is megnyílnak előttük és más hasonlók is történni szoktak. Most pedig, ha már bele kell állni a harcba, Varga Judit asszony, az igazságügy-miniszter azt mondja, hogy hazája nem fogadja el és ezért blokkolja az EU több évre szóló költségvetésének a finn elnökség által javasolt formáját. Mindezt a saját érdekei nevében, de a „kohézió barátai” országcsoport nevében is, azt mondva, hogy nem akarja, hogy Budapest a következő hét évben, egy rosszul végiggondolt költségvetés alapján, a más országoktól elvett és nem pedig közvetlenül kiutalt pénzt kapja meg, mint eddig. És a magyarországi szép hölgy (fotó) az ezen új típusú diplomáciára jellemző gyengédséggel arra emlékeztette az európai kollégáit, hogy mivel Magyarország benyújtotta az összes tőle megkövetelt bizonyítékot, „már le kellett volna zárni a 7. cikkely alapján Magyarországgal szemben indított eljárást”.

Nagyjából így kell játszani. És nekünk is így kellett volna játszanunk.

Azt hiszem, hogy talán még nem késő azt remélnünk, hogy néhány évtized, egy nemzedéknyi időszak után ki tudnánk mi is nevelni szereplőket a magas szintű nemzetközi bikaviadalok számára. Ha nem, még akkor is van egy esélyünk: szórakozzunk a Tela Viv-es Maria Grapinivel és szentségeljünk bánatunkban, esetleg még a kucsmánkat is földhöz vágva. De, vigyázat, csak finoman és óvatosan, mert sokba kerül, Made in China darab, vadonatúj és – isten őrizz és védelmezz – még meghallja valaki és megharagszik.

Amúgy mit is mondjanak még a diplomatáink?

Amit a kárpáti–dunai–pontoszi bölcsesség csillagzata alatt megtanultak, mely azt mondja, hogy a tevékenységi területükön az a legjobb, ha senkinek sem okoznak gondokat, és ebből következően az aktív szolgálatból távozásukig az ősi „nem hallja, nem látja, nem érzi a föld súlyát” elvet követik. Ha egy képen szeretnénk bemutatni, az új gazdák fogalmai szerint nálunk csak ennyire telik: