Helyszín: a Cotroceni-palota dolgozószobája. Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnök az ablaknál áll. Mereng. Néz. Kifele. Kopognak. Az elnök nem mozdul. Még egyszer. Az elnök, mint előbb. Nyílik az ajtó, belép Valeriu Gheorghiță, az országos oltáskampány vezetője.
– Jó napot kívánok, elnök úr!
Olvasson még:
…
– Jó napot kívánok, elnök úr!
– Hm? Ia, ionopot chivanoc…
– Bocsánat, hogy zavarom…
…
– Valamit tenni kéne, elnök úr. Egy…
– Tudom, tudom. Egy új miniszterelnök-jelölt… Nehéz ügy ez, Vali.
Az elnök megfordul, íróasztalához lép, felkap egy kalapot.
– Látja? Megkértem a legtitkosabb titkos tanácsosaimat, írjanak fel egy-egy nevet cédulákra, dobják be a kalapba, én meg kihúzok egyet.
Gheorghiță felé fordítja a kalap belsejét. Üres. Gheorghiță elhűlten bámulja.
– Egy alkalmas embert sem találtak?
Az elnök a falhoz vágja a kalapot.
– Dehogynem!
Cédulákat markol fel az asztalról.
– Látja? Denevérember! Pókember! Xavier professzor! Hulk! Macskanő! Amerika kapitány!
– Amerika? Talán…
– És legyek én az új Böszeszku? Hát nem!
Az elnök elhajítja a cédulákat. Hullanak, mint a konfetti.
– Ööö… elnézést kérek, elnök úr, de nem ezért keresem. Fontos…
– De Vali, hát mi lenne fontosabb egy új miniszterelnök-jelöltnél ezekben a nehéz időkben?
– Izé, egy új miniszterelnök, rendes kormánnyal?
– Na igen, az is. És tudja mi a legszörnyűbb?
Gheorghiță egyik lábáról a másikra áll.
– Nem tudja, persze. Honnan is tudhatná. Azért könnyű dolga van magának, Vali. Egyetlen vírussal kell harcolnia. Míg nekem…
Gheorghiță megmerevedik, féllábon.
– Az a legszörnyűbb, hogy az ajánlott jelöltek közül egy se liberális!!!
– Elnök úr! Egy falunyi embert visz el naponta a kovid! Valamit tenni kell.
– Ja, persze.
Az elnök ismét az ablakhoz lép. Néz. Kifele.
– Tenni… tenni a legkönnyebb… hát tegyenek valamit.
– Mi tennénk, de önnek kell rábólintania, elnök úr.
– Ja, igaz. Hát… hát biztassák az embereket, oltsák be magukat.
– Már megtörtént, elnök úr.
– Biztassák még jobban.
– Már megtörtént, elnök úr.
– Akkor zárassák be a boltokat este.
– Már megtörtént, elnök úr.
– Fenyegessék az oltatlanokat.
– Már megtörtént, elnök úr.
– Fenyegessék az oltottakat is.
– Az is megtörtént, elnök úr.
– Tényleg?
– Hát, ugye, éjszakai kijárási tilalmat rendelt el épp a minap. És ugye, csak az oltottak járkálhatnak sötétedés után. Mi ez, ha nem fenyegetés?
– Ez szabadság, Vali! Szabadság!!!
– De elnök úr, mi a szabadság abban, hogy az oltottak vámpírként, zombiként, élőhalottként bolyonghatnak az egyre hidegebb éjszakában és nem mehetnek be sehova, mert minden zárva van?
– Hát ott vannak a benzinkutak, Vali! Meg a… meg a kegyhelyek! Meg a természet!
– Ez igaz, elnök úr! Ott vannak. De…
– Jó, hát ha ennyire akarja, vezessék be az otthoni maszkviselést.
– Tessék?
– Igen. A maszk megvéd a kórokozóktól. Az emberek háza tele van kórokozókkal. Rendeljék el az általános otthoni maszkviselést.
– És aki egyedül él?
– Senki nem él egyedül. Mind millió meg millió bacilussal, vírussal élünk együtt.
– De enni, inni azért…
– Vali, maga tudja a legjobban, hogy az ivás egészségtelen. Az evés szintén. Az emberélet pedig szent. Meg kell akadályozzuk ezt a járványt. Nem viselhetjük a szívünkön ennyi ártatlan román halálát. Jó, jó, ne nézzen rám ilyen szemrehányóan, a többi együtt élő nemzetiségre is gondolok. Szóval, viseljen csak szépen mindenki maszkot, ne egyen, ne igyon, és akkor senki nem hal meg. Érti?
Gheorghiță leteszi a levegőben maradt lábát a szőnyegre.
– A gyermekeket pedig ne engedjék iskolába.
– Ööö, ez is megtörtént.
– He? Ja, tényleg.
Megcsörren a telefon. Az elnök felveszi a kagylót.
– Halló… én vagyok… igen? Jó.
Leteszi.
– Ne haragudjon, Vali, de mennem kell. Kaptam egy díjat a posztmodern posztliberális posztdemokrácia hazai kibontakoztatásáért.
Elindul az ajtó felé. Gheorghiță egy maszkot kap elő a zsebéből és az elnök felé nyújtja.
– Elnök úr…
Az elnök férfiasan megszorítja Gheorghiță kezét, amelyben a maszkot tartja.
– Csak így tovább, Vali! Legyőzzük a pandémiát! Csak jó döntéseket kell hozni és határozottan kell cselekedni.
Kimegy. Az ajtóból visszafordul.
– Apropó, nincs ötlete egy jó liberális miniszterelnök-jelöltre? Aki nem mutáns, amerikai vagy valamilyen állat?
Gheorghiță meredten néz az elnökre.
– Gondoltam. A nehéz ügyekben mindig magamra maradok.
Elmegy. Gheorghiță áll. Nézi a kezében maradt maszkot.