A sepsiszentgyörgyi Ráduly Botond Manó énekest és Petri Gergő Gregor gitárost több mint másfél évtizedes barátság és számos zenei projekt köti össze, ezek közül a legaktuálisabb az indie és folk elemeket bátran ötvöző, angol nyelven megszólaló Mano&Gregor nevű projekt. Manó ismert figurája a hazai zenei életnek, 2010-ben megnyerte az Erdély Hangja tehetségkutatót, de szerepelt a romániai és a magyarországi X-Faktorban is, 2017-ben pedig a Vocea României (The Voice) tehetségkutatón az elődöntőig jutott. Petri Gergő Gregor megfordult már a a Selfish Murphy, a Whisperblast és a Knock Out zenekarban is. A kettőjük zenei pályája azonban Kolozsváron újra kereszteződött, s ma mindkettejük számára a közös projektjük építgetése az első számú prioritás. A két zenész épp egy különleges fellépésre készül, többek között ez adta az apropót, hogy leüljünk beszélgetni egy jó kis kávé mellett (pontosítok: Manó kapucsínót ivott).

Több mint másfél évtizedes barátság köt össze titeket. Mesélnétek a közösködés kezdeteiről?

Gregor: Mindketten sepsiszentgyörgyiek vagyunk, és az első valamire való zenekarunkat is közösen raktuk össze, s csak érdekességképpen mondom: abban egyikünk sem énekelt. Egy bizonyos idő után ennek vége lett, én elkerültem egyetemre, de Manó valamiért akkor engem még nem követett, nem ment egyetemre, pedig egy évvel korábban végzett, mint én. Ő inkább otthon maradt, itt el is váltak a zenei útjaink, a barátságunk viszont töretlen maradt. Hat évet Kolozsváron töltöttem, aztán másfél évig Budapesten éltem, majd hazaköltöztem Sepsiszentgyörgyre, amolyan átmeneti megoldásként. Ebből aztán három kerek év lett, és akkortájt ismét egymásra találtunk zeneileg is, megtaláltuk a korábbi kapcsolódási pontokat. Manó akkor vett részt különböző televíziós vetélkedőkön, majd összeállította a saját zenekarát, de valahogy aztán mégis oda lyukadtunk ki, hogy csináljunk valamit közösen. Szóval ez egy ilyen visszatérő motívum lett az életünkben.

Manó: Tulajdonképpen a gond az volt azzal a zenekarral, amit akkor alapítottam, hogy nem volt semmilyen koncepció a projekt mögött. Amikor kikerülsz a televíziós vetélkedők világából, az olyan, mintha néhány évig egy zárt burokban éltél volna, majd visszatérsz a „civilizációba”, és nem tudod, hogyan illeszkedj be. Mert az igazság az, hogy ezekben a televíziós vetélkedőkben egy buborékban tartanak, elképzelsz róla magadnak valamit, aztán rájössz, hogy nem feltétlenül úgy alakulnak a dolgok, ahogyan te elképzelted.

Szóval többszöri nekifutásra is úgy érezted, hogy ez a csillogó díszletes, túlexponált világ nem a te közeged?

Manó: Arra jöttem rá, hogy ahhoz, hogy ebben a világban valamilyen formában otthonosan mozogj, rendelkezned kell egy ehhez megfelelő típusú személyiséggel. Belőlem hiányzik ez az arcba mászó, törtető tulajdonság. Nem szólított meg az a világ, és sok minden, ami ezzel jár, és amit azt követően kellene csinálni. El is fáradtam a végére, nem éreztem a magam útjának. Túl nagyívű gesztusok kellenek oda, én meg nem feltétlenül vagyok ennek a híve. Egy ideig tudom imitálni, de hamar belefáradok.

Gondolom ugródeszkának, tanulóleckének viszont első osztályú volt.

Manó: Persze, szó se róla, ugródeszkának tökéletes volt, hiszen sok mindenki látott. Valamilyen szinten kiemeltem magam, felkerültem a térképre. Ma már azt gondolom, hogy konkrét tervekkel kell nekifutni az ilyen szintű vetélkedőknek. Konkrét terveid kell legyenek: amikor innen kijövök, készen kell legyen az a projekt, amivel folytatom, amivel meg tudok maradni az emberek köztudatában. Akkor úgy tűnt, hogy van tervem, csak – mint kiderült – ehhez kevés volt.

2017-ben szerepeltél a Vocea României (The Voice) című tévés vetélkedőben is, ezt követően pedig valamivel később ismét egymásra találtatok Gergővel. Hogyan indult az újabb kaland?

Manó: Akkortájt éreztem, hogy valamit mégiscsak össze kellene rakjunk együtt végre. Én meg amúgy sem vagyok az a beszédes típus – erre szerintem most rá is jöttél –, jobban szeretem a zene által kifejezni magam. Ez volt a legkézenfekvőbb: csináljunk valami közöset, és az egész koncepciónak a magja az volt, hogy legyen tiszta és őszinte, aztán meglátjuk, mit kezdünk vele. Most épp itt tartunk.

Aztán mindezt nem hazai pályán, Sepsiszentgyörgyön, hanem Kolozsváron raktátok össze a végső formájába. Miért váltottatok várost?

Gregor: Én mindig tudtam, hogy Kolozsvárra fogok jönni, semmiképp nem akartam otthon maradni. Nagyon szeretem ezt a várost, itt már korábban kialakultak a bejáratott útjaim, van itt egy szolidabb baráti köröm, szóval magaménak éreztem a várost valamilyen szinten. Adódott egy nagyon jó lehetőség albérleti szempontból, megismertem a páromat, és akkor úgy döntöttem, hogy költözöm. Még aznap felhívtam Manót azzal, hogy „figyelj, én jövök Kolozsvárra: 18 évesen felhívtalak, akkor nem jöttél, közben eltelt tíz év, most meg ne próbálj nemet mondani!” Szinte biztos voltam benne, hogy Manó fog találni kifogásokat, mert neki szokása. Aztán egy óra múlva eldöntötte, hogy jön velem. Hoztuk magunkkal a dalokat is, csak aztán közbeszólt a Covid, amiatt nem tudtuk bemutatni a dalainkat, nem volt rá lehetőség. Aztán beélesítettük a dolgot. Egy lemeznyi dal már elkészült, és van az a szerencsénk, hogy házon belül fel is tudjuk venni őket. Most épp ezen dolgozunk: szerre felvesszük a dalokat, majd egyenként megjelentetjük.

Az alkotói folyamat is demokratikusan zajlik, baráti hangnemben vágtok neki?

Manó: Ez változó. Érdekes, mert van olyan dal, melynek külön-külön vágunk neki, de vannak ilyenkor is kapcsolódási pontok: például vannak közösen írt szövegek. Ebben tényleg segít a barátság, a kölcsönös bizalom, tehát könnyebb hangot adni azoknak az érzéseknek, hangulatoknak, melyeket dalba szeretnénk foglalni.

Gregor: A külön készülő dalok esetében is elmagyarázzuk egymásnak, hogy mit akarunk közölni, mi a cél, és melyek azok az üzenetek, melyeknek nem szabad elveszniük. Szóval mindig részletesen bevezetjük a másikat a folyamatba. De kicsit olyan is, mint a vécézés: nem mindenki tudja végezni a dolgát a másik előtt – a dalírásnak is van egy ilyen fázisa, amikor ez nem mindig megy.

Manó: A házasság elején sem vécézel, míg a másik zuhanyzik. A dalszerzés is egy ilyen intimebb dolog.

Muzsikátok az indie az amerikai és az angolszász hagyományokban gyökerező folk elemeket ötvözi. Hogyan jött az ötlet, hogy ezt a zenei esztétikát használjátok közlési nyelvként?

Gregor: Ha a teljes romániai szcénát nézed, akkor nagyon jelen van az indie, mint műfaj. Magyar körökben viszont nem igazán, hiszen ide a trendek Magyarországról érkeznek, és az itt működő zenekarok többsége is azokhoz igazodik, a magyar piaci igények szerint alakítja a stílusát. Nincs ebben semmi elítélni való persze, de tényleg ez történik. Én főállásban reklámzenéket készítek a nemzetközi piacra, talán ezért is van az, hogy számomra az a megközelítés kissé butácska, hogy csak a román vagy a magyar piacon jelen levő stílusokhoz igazodjunk. Ez a stílusötvözet az én ötletem volt, és úgy álltam hozzá, hogy ha már építettél egy felhőkarcolót, utána már nem fogsz egy vályogházat építeni. Ha van némi rálátásod a nemzetközi piacra, látod, mennyi minden elfér és működik egymás mellett, onnantól már nem tudsz a román piaci realitások alapján gondolkodni. Ami az érzésvilágot illeti, persze hogy sokkal könnyebb Kaczor Feriként megszólalni Sepsiszentgyörgyön, mert a néplélekben alapvetően nincs benne az, amit mi énekelünk, viszont vannak emberek, akik rezonálni tudnak vele. Ők majd szépen lassan össze fognak gyűlni a zenekar köré, mi hiszünk benne.

Nyilván vannak közérthetőbb műfajok, melyek hamarabb megtalálják a közönségüket. Fel lehet ma egyáltalán építeni egy olyan – saját útját járó – zenekari projektet, amely saját dalokkal áll színpadra, és meg is lehet élni belőle?

Manó: Nekem az volt az első számú tervem, hogy kizárólag saját zenekarral álljak színpadra, ez volt a célom a tévés tehetségkutatók után is. Zenéltem esküvői zenekarban is, de azzal a világgal mindenképp szakítani akartam. Ez egy hosszútávfutás, nem sprint. Nem tudnám megmondani, hogy a hazai közönség fenn tudna-e tartani egy zenekart úgy, hogy az csak és kizárólag abból éljen meg. Rövid távon semmiképp nem. A zenekar mellett vannak napi munkáink – én tanítok a Voltaj Academy-nél, Gregor reklámzenéket gyárt –, de a célunk mindenképp az, hogy hosszú távon ebből éljünk meg.

Gregor: Nekem korábban volt egy zenekarom, melyből egy ideig konkrétan fenn tudtam tartani magam. De hogy a hazai közönség fenn tud-e tartani egy zenekart? Szerintem nem, főleg magyar vonalon. Főleg azért, mert nagyon alá van rendelve az egész közösség a magyarországinak. A román közösség pedig igyekszik fenntartani a román nyelvű előadókat. A tapasztalat azt mutatja, hogy nem szabad buborékokban gondolkodni. Tavaly lemaradtunk a fesztiválszezonról de még így is lenyomtunk 15 koncertet, s abban voltak román és magyar érdekeltségű fesztiválok és klubok is. Szerintem el lehet jutni odáig, de a koncepciót át kell fogalmazni. Nem az kell legyen a kezdeti cél, hogy sztár legyél, járjad a fesztiválokat és játszanak a rádiók, hanem úgy kell nekivágni, hogy keresd meg azokat a fesztiválokat, rendezvényeket, klubokat, ahol megtalálhatod a közönséged, ahol nyitottak az új zenére, ahol a szokványostól eltérő hangoknak is adnak teret.

Ott hogyan lehet bekerülni a vérkeringésbe?

Gregor: Ha megmutatod azt, hogy jó vagy, ha meg tudod mozgatni a közönséged, ha van valami meglepetésfaktor abban, amit csinálsz, akkor nyert ügyed van. A koncertszervezők sem hülyék: ha van egy olyan zenekar, amely mondjuk nem 16 000 euróért lép színpadra, hanem 3000-ért, viszont abban az árkategóriában profi produkciót nyújtasz, bármelyik főműsoridős zenekart meg tudsz „támasztani”, akkor azt látják. Kitartás, elszántság és nem kevés őrültség nélkül ez működni tud. Zenészként nem állhatsz úgy neki egy projektnek, hogy adok egy vagy két évet, hogy a zenekar befusson, működjön, s ha nem jön össze, akkor kalap-kabát, kiszállok. Lehet, hogy öt, de lehet, hogy tíz évnek is el kell telnie ahhoz, hogy az áttörés megtörténjen. Magyarországon is van erre számos példa. Ahogy te is említetted, vannak stílusok, melyek hamarabb megtalálják a közönségüket, de van olyan stílus is, amellyel folyamatosan nyomulni kell ahhoz, hogy elérd az áttörést. Főleg ha eggyel komplexebb dolgokat kívánsz közölni.

Úgy érzitek, hogy az itthoni közönség nehezebben fogad be újabb – vagy legalábbis a hazai szcénán még különlegesnek számító – műfajokat?

Manó: Az egészen biztos, hogy tágítani kell a látókört, és nem biztos, hogy a zenei ízléssel van baj, hanem úgy általában a nyitottsággal, a befogadókészséggel. Azt nem nehéz észrevenni, hogy az itthon az emberekben van egy fajta távolságtartás, gyakran méregetik, távolról, fenntartásokkal nézegetik azt, ami újdonságként hat. Nyugatabbra megvan ennek az ellenpéldája: ha látsz egy zenekart és hallod, hogy jól szól, akkor közel mész hozzá, és megpróbálod élvezni a produkciót. Itthon az emberek mintha nehezebben engednék el magukat.

Gregor: Az igazság az, hogy egy görcsös társadalomban élünk. Ezt úgy mondom, mint akinek volt szerencséje 14 országban zenélni, szóval ezt konkrétan fel lehet mérni. Olaszországban például buli van, mindegy, hogy kijátszik, Spanyolországban ugyanígy. Németországban „felrángatod” őket a padról, de két szám után visszaülnek. Romániában tiszteletből nem ülnek le, de látszik, hogy nem tudják elengedni magukat. Az embereket meg kell tanítani arra, hogy már nem a kommunizmusban élünk, s ha az ember elmegy egy szórakozóhelyre vagy egy koncertre, nyugodtan elengedheti magát, mert senki nem fogja megvetni ezért.

Ez egyaránt jellemző a magyar és a román közönségre is?

Gregor: Román vidéken kicsit másképp van. Valahogy az a latin virtus az előnyükre válik. Könnyebben elengedik magukat.

Manó: Érdekes ez a közönségdinamika. Ha érzi a melletted álló, hogy most rám sem nézhet, mert én aztán meg sem fogok mozdulni, akkor ő is azt fogja gondolni, hogy ez most nem egy olyan légkör, melyben el tudja engedni magát. Az ideális helyzet az, ha ennek épp a fordítottja történik.

És mit gondoltok, honnan hozzuk magunkkal ezt a görcsösséget, az újtól való elzárkózást? Talán a zenei oktatással van a baj?

Manó: Én művészeti iskolában tanultam, nagyon vagány suli volt, szerettem ott. De amit nagyon hiányoltam, hogy kevés hangsúlyt fektetnek már zsenge korban arra, hogy improvizálj, hogy helyezd bele magad a muzsikába, hogy keresd a saját hangod. Ami még érezhető, hogy egyesek hajlamosak lenézni azt, ami nem komolyzene. Holott a zenének nem az a szerepe, hogy hasonlítgassuk, hierarchizáljuk a műfajokat, hanem inkább az, hogy valamit megmozdítson az emberben, egy olyan légkört teremtsen, melyben ki tudsz mozdulni a komfortzónádból. Ebbe nem fér bele az, hogy a zenei stílusokat minősítgessük, hogy sorrendet állítsunk fel. Technikai szempontból persze ezt meg lehet így közelíteni, de én úgy gondolom, hogy minden zenei műfajnak ugyanaz a szerepe.

Március 3-án egy különleges, karitatív koncertre készültök, mellyel a mentális betegségekkel küszködőknek segítséget nyújtó Estuar Alapítványt kívánjátok támogatni. Ennek felvezetőjeként kampányt is indítottatok a zenekar Facebook-oldalán, melynek keretében – a saját tapasztalataitokat megosztva – a mentális betegségek elterjedtségére, a segítségkérés fontosságára hívjátok fel a figyelmet. Beszélnétek erről is?

Manó: Már a zenekar alapításakor az volt a célunk, hogy őszintén kiírjuk magunkból mindazt, ami foglalkoztat. Biztosan tapasztaltad már, hogy a hasonlóan érző emberek egymásra tudnak találni, és pontosan ez történt a zenekar verbuválása közben is, mert a csapat többi tagja – Kis Tamás basszusgitáros, Szekeres Árpád Áron dobos és Kádár Zoltán János – is tud rezonálni azzal, amiről a dalok szólnak. Mi is küzdünk problémákkal, ezektől valahogyan mi is meg szeretnénk szabadulni. S úgy éreztük, ha mi őszintén megosztjuk a gondolatainkat, akkor talán ez másoknak is erőt ad.

Gregor: Kitaláltuk, hogy álljunk be egy nemes cél mögé, mint ahogy korábban is tettük Marosvásárhelyen a Máltai Szeretetszolgálat esetében. Egy srác hívta fel a figyelmünket erre az alapítványra, amely az ő édesapján is segített korábban, mi pedig úgy döntöttünk, hogy bevállaljuk ezt az együttműködést. Ők pályázati pénzekből élnek, és számukra is vannak olyan időszakok – mint amilyen a mostani is –, hogy két pályázati időszak közt szükségük van anyagi támogatásra. Igyekszünk segíteni.

Tavaly nyáron megjelent Warm Freeze című dalba is fontos üzenetet csomagoltatok be. Beszélnétek erről is?

Gregor: Zárt környezetből, Székelyföldről származunk, és tudjuk, mit jelent, amikor elkerülsz egy idegen városba, és szembesülsz egy csomó új kérdéssel. Például: mit kezdek azzal, hogy magyar vagyok Romániában, egy román többségű közegben. Mindannyian tudjuk, a politikumnak nem az a célja, hogy erre a kérdésre mihamarabb megtaláljuk a választ. A célja az, hogy tudjon neked mutatni egy olyan képet, amitől minket meg akar védeni. Ezt a fajta megosztottságot mi zenészkörökben sosem éreztük egyébként, és Manó sem ilyen jellegű tapasztalatokkal tért haza Bukarestből. Szóval úgy éreztük, hogy valami nem stimmel ezzel az egész magyar–román viszonykérdéssel, azzal a képpel, amely nagyon sok ember fejében él erről az egészről. A dalban szerettük volna elmondani azt, hogy van egy másik valóság is.

Manó: Nyilván ez nem zárja ki azt, hogy elvétve vannak rossz példák is ebben a kérdésben. De fontos, hogy mit nagyítasz fel, mit teszel témává, mit helyezel előtérbe.

Úgy érzékelem, a zenekart egy egészséges küldetéstudat is jellemzi. Mit tanácsolnátok azoknak a pályakezdőknek, akik most próbálják összeállítani a zenekari tervet?

Manó: Nekem kicsit szerencsém volt azzal, hogy én nem is láttam más utat magam előtt. Azért merem ezt így kijelenteni, mert én a zenében leltem először lelki nyugalomra, oda menekültem vissza meditálni, ott találtam meg mindazt, amire nekem szükségem volt, ott tudtam elengedni a szorongásaim. A mai napig csodálkozom azokon, akik a zenesuliba járnak hozzám, szeretnének egy bizonyos szinten a zenével foglalkozni, viszont nem tesznek bele épp annyi energiát, mint ahogy én azt elképzelem. Sokszor megfeledkezem arról, hogy másnak nem annyira nyilvánvaló ez az út, mint amennyire nekem volt.

Gregor: Nem szabad egyszerre hat útra ráállni. Borzasztóan nehéz úgy belevágni a zenekarosdiba, hogy közben IT-s vagy, vagy fogorvosnak készülsz. Inkább fordítva kell nekifutni, mert azok a szakmák később nem fogják megengedni, hogy zenész legyél. Ha nem tettél fel mindent egy lapra, akkor az fog kiesni, ami a legkevésbé jövedelmező. A zene alapvetően sok munkáról és kevés jövedelemről szól. De ha szereted, akkor megéri, mert nem fogod munkának érezni. Ha pedig azt érzed, hogy mással is szeretnél foglalkozni, akkor gitározgassál, és elégedj meg azzal, hogy 18 éves korod után tábortűzi gitáros leszel. Ugyanakkor tisztában kell lenni azzal, hogy ha nálunk zenész vagy, akkor egyszerre koncertszervező, marketinges, hangmérnök, színpadmester is vagy – ha ezt mind vállalod, akkor ez a te szakmád. Ha azt érzed, hogy ehhez kevés vagy, akkor ez nem a te utad. Ide igazán kitartó emberek kellenek.