Az újságíró is nosztalgiázhat egy kicsit, nem? A kilencvenes évek legelején, amikor még székelyföldi focicsapat a román élvonal közelében sem járt, amikor még egyetlen fociakadémia sem működött a környéken, a Kézdivásárhelyi Sportegyesület ificsapatának tagjaként elérhetetlen álomnak tűnt számomra (is) az, amit egy csokor évvel később a kézdiszentkereszti Pászka Lóránd megvalósított. Nagyjából ugyanazokon a felső-háromszéki pályákon kezdte el a labdakergetést, mint mi, csak hát ő hivatásos labdarúgó lett, és a tavaly csatlakozhatott a Ferencvárosi Torna Clubhoz. A 26 éves székelyföldi balhátvéd 13 évvel ezelőtt költözött Magyarországra, s a fociakadémiás évek után játszott a magyar harmadik ligában, majd a másodosztályban Szegeden, aztán a Soroksár színeiben, de egy ideje már a legendás zöld-fehér mezben szalad ki a pályára. Pászka Lórándot két edzés közt értük el kérdéseinkkel.

Hamarosan fontos évfordulót ünnepelhetsz.

Bizony, február 12-én lesz egy éve, hogy aláírtam a szerződésem a Ferencvárossal.

Álomszerű egy év volt. Második meccsen gólpassz, aztán bajnoki cím, kupagyőzelem, bemutatkozhattál az Európa-ligában is. Hogyan élted meg?

Nagyon sok minden történt velem azóta, és remekül érzem magam, már ennyi idő alatt is fantasztikus sikereket élhettem át a csapattársaimmal. Mondanom sem kell, szívből örülök, hogy itt lehetek, és megtapasztalhatom mindezt a csapattársaimmal. Amúgy is imádom a kihívásokat, szóval elememben vagyok. Tényleg olyan ez, mint egy megvalósult álom.

Hogyan ment a beilleszkedés ebbe a multinacionális keretbe? Akadt problémád ezzel?

Semmiféle problémám nem volt ezzel, én alapvetően könnyen alkalmazkodó típus vagyok, hamar megtalálom a közös hangot bárkivel, és itt most nem csak a csapattársaimra gondolok, ez a magánéletben is ugyanígy vagy. A magyar csapattársak már az elején nagyon sokat segítettek, és persze fontos volt az is, hogy a tavalyi felkészülési időszakban 10-12 napot a srácokkal edzhettem, szóval képben voltak velem. De a szakmai stáb is mindent megtett azért, hogy az első pillanattól komfortosan érezzem magam a klubnál.

Barátságok is kötődtek már?

Mindenkivel jó a viszonyom, épp ezért név szerint senkit nem szeretnék kiemelni, mert akarok megsérteni senkit. Nyilván a magyar csapattársakkal több időt töltünk együtt, közelebbi a viszonyunk, de ez teljesen természetes. Velük vagyok egy hullámhosszon.

Meséltél a csapattársaidnak Erdélyről, Székelyföldről, a szülőfaludról?

Az a helyzet, hogy gyakran szoktunk erről beszélni. Persze meg is kaptam a csapattársaktól, hogy Erdélyben sok a nagyvad, hogy én biztosan sok medvét láttam, hogy biztosan meg is szelídítettem párat. Többen is érdeklődnek Erdélyről, kíváncsiak az itteni viszonyokra.

A szurkolók hogyan fogadtak? Van egy jó sztorid ezzel kapcsolatban?

Erről is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Rengeteg szeretetet és megbecsülést kaptam tőlük. Már érkezésemkor elhalmoztak biztató üzenetekkel, s bizony sokan nagyon örültek annak, hogy a másodosztályban játszó Soroksártól magyarként bekerülhettem a Ferencváros keretébe. Egy éve vagyok a zöld-fehéreknél, és ez a szeretetteljes hangulat azóta sem változott, nagyon hálás vagyok ezért. Mondjak egy jó sztorit? Hát rengeteg van, de inkább elmondom a legutóbbit: a legutóbbi meccsünk végén megkeresett egy kislány és átadott egy bekeretezett közös fotót, amit még a tavaly nyáron együtt készítettünk – megható volt. Ajándékokat is rendszeresen kapok, mindenki nagyon kedves velem.

Nosztalgiázzuk is egy kicsit. Mikor kezdődött az ismerkedés a focilabdával?

Egy pillanatig sem volt kérdés számomra, hogy a labdarúgás lesz az én utam. Már édesapám is focizott – igaz, ő megyei szinten, odahaza Háromszéken –, de ő a továbbtanulást választotta, a bátyám is, aki fogorvosi pályát választotta. Már gyerekkoromban is csak a foci érdekelt, más sportot ki sem próbáltam – na jó, talán az asztaliteniszt tudnám említeni.

Gyerekként melyik csapatnak szurkoltál? Volt példaképed?

Mindig is a FC Barcelonának szurkoltam – ez azóta sem változott –, és a brazil Ronaldinho volt a kedvenc játékosom. Szerintem több velem egykorú gyerek is miatta szeretett bele a fociba. A technikai tudásán túl a foci iránti alázata és szeretete lenyűgöző volt, mint ahogy az is, hogy állandóan mosollyal az arcán játszott. Sokat adott a labdarúgásnak.

Megosztanád velünk is az első futballcipős-mezes élményeidet?

Csupa kellemes emlékek jutnak eszembe. Én a szülőfalumban, Kézdiszentkereszten kezdtem el focizni a helyi Nemere ificsapatában, és rendre az idősebbek közt játszottam. Sokat köszönhetek az akkori trénereimnek, Ilyés Jenőnek és Gáll Józsefnek, akik akkor igazgatták az utamat. Aztán a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Sportklub mesterének Csengeri Attilának is sokat köszönhetek, hiszen ott folyamatos játéklehetőséget kaptam.

Emlékszel az első meccsedre?

Az ellenfélre sajnos nem emlékszem, de azt fel tudom idézni, hogy amikor az első meccsem lett volna, édesapám vitt be Kézdivásárhelyre, és a mérkőzés valamilyen okból kifolyólag elmaradt, így aztán edzést tartottunk. De a következő szerencsére már összejött, és két gólt is szereztem azon a meccsen.

Több mint tíz éve elköltöztél otthonról, hogy megvalósítsd az álmod, és hát sok minden változott azóta. Gondolom egy olyan megfeszített program mellett, mint amilyen a Fradinál van, egyre ritkábban tudsz hazautazni a családodhoz…

Igen, de dolgozunk rajta. Mostanában már az a jellemző, hogy a családom jön fel Budapestre egy-egy fontosabb mérkőzésre. Legutóbb az Európa-ligás meccsen voltak kinn a Groupama Arénában, és az a terv, hogy jönnek márciusban is. Hazamenni sajnos csak a téli szünetben tudok, és nyáron, amikor befejeződik a bajnokság. Novemberben szerencsére a világbajnokság miatti kényszerszünetben elég sokat tudtam otthon lenni a szülőfalumban. Otthon mindig fel tudok töltődni. Hiányozni szokott az otthoni környezet, s ahogy mi szoktuk mondani, az erős levegő. A családomról nem is beszélve.

Mit gondolsz, melyek azok az itthon szerzett tapasztalatok, melyeket a mai napig hasznosítani tudsz?

Az, hogy Erdélyben kisebbségi létben nevelkedtünk, számos nehézséggel járt, de ez mind erősebbé tett. Például amikor a romániai ifjúsági bajnokságban elmentünk mondjuk Brassóba focizni, és lebozgoroztak minket, de említhetnék más magyarellenes megnyilvánulásokat – azt hiszem, hogy ettől csak bátrabb, kitartóbb lesz az ember. Talán mi hoztunk valamit otthonról, ami az itteni fiatalokban nincs meg annyira. A hitet, a kitartást, a győzni akarást, a célirányos munkát – ezt mind otthonról hoztam.

Mit tanácsolnál azoknak az erdélyi srácoknak, akik hozzád hasonlóan arról álmodoznak edzéseken, hogy egyszer eljussanak erre a szintre?

Mindenképp azt mondanám, hogy első sorban higgyenek magukban – anélkül nem fog menni. Tapasztalatból mondom: ha hiszel magadban, a képességeidben és mindent alárendelsz a focinak, akkor az élet előbb vagy utóbb meghálálja azt az alázatos munkát, amit az ember belefektetett. Én sem kaptam ingyen semmit az élettől, a nagy lehetőség számomra nem 18 vagy 20 évesen érkezett meg, mint sok más fiatalnak: 26 éves koromig kellett várnom, míg bemutatkozhattam a magyar élvonalban, és magyar bajnok, kupagyőztes lehettem. De mindvégig hittem magamban, még akkor is, amikor az NB III-ban, vagy az NB II-ben rúgtam a labdát, és a célt nem tévesztettem szem elől egy pillanatig sem: hogy szeretnék és majd fogok is első osztályban játszani.

Ezt kipipáltad. Milyen célokat dédelgetsz még a karriered szempontjából?

Eljutottam egy olyan szintre, amire mindig vágytam, de az embernek mindig kell legyenek további kitűzött céljai. Szeretnék minél többet játszani a Ferencvárosban, és rendszeresen tagja lenni a kezdőcsapatnak. S majd ha a Jóisten is úgy akarja, szeretnék bemutatkozni a magyar válogatottban is.

Szóval ha megkeresnének a román és a magyar labdarúgó szövetségtől is válogatott-ügyben, te pontosan tudnád, melyik mezt öltenéd magadra.

Kérdés nélkül a piros-fehér-zöld mezt választanám, természetesen.