Király Zoltán nemcsak alkotóként, de irodalomszervezőként is meghatározó alakja volt az elmúlt bő két évtized erdélyi irodalmi életének, több mint tíz évig például az Erdélyi Magyar Írók Ligájának ügyvezető elnökeként tevékenykedett. Beszélgettünk vele többek között az irodalmi közéletről, macsó, feminista és közéleti költészetről, a Facebookon nyomuló lájklelkű poétákról, a sepsiszentgyörgyi Petőfi-szoborról, a román költők keresetlen szókimondásáról, és arról, mikor fogják megjavítani a T–1000-esek Sarah Connor mosógépét.

 

Mi bosszant mostanság az irodalmi közéletben?

Semmi nem bosszant. Az irodalmi közélet olyan, amilyen, erre-arra alakul, csavargatják, csavargatjuk…

 

Jól érzed magad az irodalmi közéletben alkotóként? Követed az eseményeket?

Követem az eseményeket, s hogy nyilvánosan nem reagálok rá, az teljesen más dolog, mert úgy gondolom, hogy nem sok értelme van a Facebookon hadakozni különböző kommentelőkkel, mert előbb-utóbb úgyis elül az ügy, csak maximum az eddig meglévő negyven haragosod számát megdupláztad. De alapvetően jól érzem magam az irodalmi közéletben, sokkal jobb talán a helyzetünk, mint azé a fiatal olasz költőé, akivel volt szerencsém Olaszországban összefutni egy hónappal ezelőtt, miközben az olasz és angol nyelven megjelent verseskötetét árulta mindössze 5 euróért az utcán. Nem tehettem meg, hogy ne vásároljak belőle, utána egy kicsit dumáltunk, kérdeztem, hogy mennyit tud eladni évente, mire azt mondta, hogy ha jó éve van, akkor 1200-at, de amúgy meg 1000-et. Akkor az jutott eszembe, hogy ha véletlenül rosszul éreztem volna magam az irodalmi közéletben, akkor tulajdonképpen még mindig jól érezhetném magam, mert egyelőre nem az utcán kell áruljuk a könyveinket.

 

Vagyis azt mondod, hogy lehetne rosszabb, és hiába mondunk ki bármit is, mert úgyis fölösleges.

Az esetek nagy többségében igen.

 

Ehhez képest az alanyi költői tevékenységeden túl elég hangsúlyos nálad az úgynevezett közéleti költészet is, olykor elég kegyetlen társadalomkritikát fogalmazol meg, fanyar humorral fűszerezve. Tudja alakítani a költő (író) a társadalmat vagy a dolgok működését a műveivel, ha már az egyenes beszéd sem képes erre?

Nyilván nem tudjuk, hogy egy vers tudja-e befolyásolni a közéletet vagy annak alakulását, az viszont egészen biztos, hogy a költőnek, ha közéleti verset ír, az a szándéka, hogy valamin valamit változtasson. De még ha nem is tud változtatni, akkor is kutya kötelessége megpróbálnia, hiszen a költő, tetszik, nem tetszik – és ne tűnjön nagyképűségnek –, nem olyan ember, mint a többi, teljesen másképp gondolkodik, néha elvontabb, néha komolyabb, néha viccesebb, néha szarkasztikusabb, de meggyőződésem, hogy a költők agya teljesen másképp működik, mint egy normális polgáré. Más dolgokat vesz észre, más összefüggéseket lát, olyan történésekben is, amikben esetleg más nem lát semmit. Ilyen szempontból – ismétlem – kutya kötelessége megtenni, amit meg lehet tenni. Nyilván a költő annyit tehet, hogy megírja a közéleti verset. És itt visszakanyarodnék egy kicsit, amíg elkevered a cukrot a kávédban: például amikor közéleti verset írok, akkor természetesen nem érzem jól magam a közéletben, hiszen félig-meddig dühből írom azt a verset. De apropó közélet, apropó Petőfi Sándor (ugye a nagy költőnk, a Petőfi hájp, ami napjainkban van), egyszerűen döbbenetesnek tartottam a sepsiszentgyörgyi Petőfi-szobor körül kialakult vitát, bár az nem is vita volt, talán inkább helyzet, ami kísértetiesen emlékeztetett a kommunizmusra. Amúgy nagyon kedvelem Sepsiszentgyörgyöt, és egy vagány városnak tartom, de azt egyszerűen nem tudom megérteni, hogy egy olyan város, amelynek Európa kulturális fővárosa ambíciói voltak, hogy engedhet meg magának egy ilyen tévedést, amit a Petőfi-szoborra kiírt pályázat kapcsán elkövetett. Kiírják a pályázatot, ott vannak a szakemberek a bizottságban, kiválasztanak egy szobrot, és akkor megérkezik „nép”, az utca embere, aki elmondja, hogy az a szobor bizony nem frankó. Vagy azért, mert vékonyak a lábai vagy azért, mert penna van a kezében vagy azért, mert túl vékony a bajsza – azt újra kell csinálni, azt úgy nem lehet kiállítani. De gondoljunk csak bele, hogy ez egy olyanszerű dolog, mintha az irodalmi lapok, mielőtt közölnének egy verset, közszemlére tennék, hogy tetszik-e – nem az előfizetőknek és az olvasóknak, hiszen ők elvileg azért fizetnek elő, mert kedvelik a lapban megjelentetetteket – a nép fiainak, ők állapítsák meg, hogy rendben van-e a versnek a címe, esetleg a tartalma, hol kellene egy kicsit változtatni rajta, hogy az fogyasztható legyen. Vagy mondjuk, ha már közpénzből támogatunk könyvkiadást, akkor ne szakemberek döntsenek arról, hogy milyen könyveket adunk ki, hanem döntsön a nép. Mondja meg a házmester, hogy milyen könyv jelenjen meg. Esetleg írjon bele vagy húzzon ki belőle valamit, ha nem tetszik neki!

 

Azt mondod, hogy a rendszerszerű diktatúra után jön a nép diktatúrája, ha ez így megy tovább?

Azt nem mondtam, hogy jön a nép diktatúrája, de ez a szentgyörgyi eset kísértetiesen hasonlít arra, ami mondjuk a színházi világban zajlott 1989 előtt, amikor ugye annyi pénzből, amennyi volt, olyan feltételek között – világítás nélkül, áramszünetben, hidegben – sikerült színpadra állítani egy darabot, és mielőtt a színdarabot bemutatták volna, volt egy úgynevezett vizionálás, amikor megérkezett X elvtárs a megyei pártbizottságól, beült az üres nézőtérre, végignézte az előadást, majd utána nagyjából két lehetőség volt: vagy egyből betiltotta – ez talán ritkábban történt meg – vagy értékes tanácsokkal szolgált, hogy mit kellene változtatni, melyik díszletelem nem jó, mert félő, hogy az nézőket arra fogja emlékeztetni, amire nem kellene emlékeztetnie, onnan két sort ki kell húzni a szövegből, mert, bár a szerző beleírta 300 évvel ezelőtt, de ennek most nagyon más hangzása van, félreértelmezhető, és így tovább… Tehát nem azt mondom, hogy jön a nép diktatúrája, bár ahogyan a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal megfutamodott a nép véleményétől – ebben van valami, ami erre utal. Természetesen azt is értem, hogy másfél éven belül választások lesznek Romániában. Van egy politikus barátom, aki azt szokta mondogatni, hogy a népnek mindig igaza van. Hozzátenném, hogy főleg választások előtt, akkor végképp igaza van, és ha még rád is szavaz, akkor meg aztán teljesen igaza van.

 

Említetted korábban is, hogy a cenzúra ismét megjelent, még ha a túlzott reakcióktól való félelemből elkövetett öncenzúráról van is szó. Beszéljünk erről egy kicsit!

Megtörténhet, hogy csak én érzem így, de jobban elgondolkodok azon, hogy miről és hogyan írok verset, mint mondjuk a kilencvenes évek vége felé, mert akkor nagyjából bármiről lehetett verset írni. Akkor még nem volt ennyi bal-jobb, fel-le politikai irányzatokat védő kommentelő vagy ilyen irányzatokat képviselő irodalmár, aki egyben kommentelő is. Nem igazán lehet nevén nevezni a dolgokat például, mert könnyen össztűz alá kerülhet az ember.

 

Tehát már most van olyan, amit megírnál, de mégsem írod meg?

Nem, nem azt mondtam, nem öncenzúrázom magam, csak óvatos vagyok. Olyan nincs, amit megírnék, de mégsem írom meg, hanem meglehetősen körültekintően írom meg, hogy ne legyen annyira támadható. Nyilván a témája miatt adott esetben támadható így is…

 

Szerintem ez is egyfajta öncenzúra.

Én még nem nevezném annak. Ha azt venném észre magamon, hogy öncenzúrát gyakorlok, akkor valószínűleg abbahagynám a versírást, mert nem látnám semmi értelmét. Mert tudjuk, hogy a versírás az egyik legnagyobb szabadság a világon, ha meg cenzúrázzuk magunkat, akkor minek…

 

De elméletileg fennállhat az az eshetőség, hogy a közeljövőben bizonyos költők csak az asztalfióknak írnak meg bizonyos verseket, és nem publikálják őket, mert nem merik?

Nézd, bármi megtörténhet, de szerintem inkább az elképzelhető, hogy a költők megírják az ilyen jellegű verseiket, csak nem igazán lesz, aki kiadja, mert esetleg abban a pillanatban nem minősül PC-nek. Mert a népharagtól – ezt szigorúan idézőjelben mondom – tartva, maga a kiadó látja jobbnak inkább nem kiadni.

 

Miért haragos a nép?

Valószínűleg pszichológusok és szociológusok garmadája kellene ahhoz, hogy ezt egy nagy mondatban meg tudják magyarázni, de gondolom, hogy a közösségi médiának nagy szerepe van ebben. Mert ma már ezeken a fórumokon bárki megfogalmazhat bármilyen véleményt bármilyen témában, és tökéletesen egyenértékűnek érezheti azt mondjuk egy szakember véleményével. Ez egyfajta fals egyenrangúság képét adja.

 

Nem vagyunk egyenlők?

Sokba fog kerülni nekem ez az interjú, de nem vagyunk egyenlők. Hiszen te nem tervezel repülőgépeket, én nem vagyok államelnök, a repülőtervező mérnök nem ír verset, és a kéményseprő az esetek többségében nem ír újságot. Tehát nem vagyunk egyformák sem. Biológiailag nagy vonalakban egyformán működünk.

 

Mondtad, hogy a kilencvenes években bármiről lehetett verset írni. De azt is mondtad korábban, hogy elég furcsa időszak volt az a maga vadkapitalista történéseivel. Milyen volt akkoriban az író (költő) pozíciója itt nálunk?

Szerintem a ’89-es fordulat után sokat veszített az értékéből az irodalom. A fordulat előtt nem volt ritka a 10–15 ezer példányban megjelenő verseskötet, a 20–25 ezer példány a prózakötetek esetében, és ezek a példányok el is adódtak, az emberek el is olvasták őket, más szórakozási lehetőségük – internet, tévé stb. – nem lévén. A fordulat után az irodalom a nagy többség számára érdektelenné vált. Akkor csökkentek le a példányszámok: ha ma Erdélyben el lehet adni ezer példányt egy verseskötetből, akkor az sikertörténet. Sokkal inkább 500 és a 300 között mozognak a kiadott példányszámok – hogy ebből mennyit adnak el, ezt tulajdonképpen csak a kiadók tudják. A ’90-es évek valóban furcsa időszak volt, igaz, innen visszanézve semmiért nem adnám. De hozzáteszem, hogy édesapám szintén író-költő, és mi azért elég nehezen vészeltük át a kilencvenes éveket. Teljesen elértéktelenedett a fizetésük, olyan is volt, hogy 9 hónapig nem kaptak fizetést a Helikontól, ahol szerkesztő volt. Édesanyám színésznő volt, ott szintén ilyenszerű volt a helyzet, és bizony volt olyan, hogy nem nagyon volt pénzük a számlákat kifizetni.

 

Mégiscsak volt egyfajta irodalmi pezsgés itt, Kolozsváron, és ez éppen a te indulásod idejére, a kilencvenes évek második felére, illetve a kétezresek elejére tehető.

Nem egyfajta irodalmi pezsgés volt ez, hanem szerintem az irodalmi pezsgés, és kétségtelen, hogy ez az Előretolt Helyőrséghez köthető. Mondom, egy olyan időszakban, amikor akadozott a könyvkiadás, és ha meg is jelentek könyvek, akkor nagyon kis példányszámban, az akkor induló helyőrségesek meg tudták azt csinálni, hogy napilap formájában jelentették meg az Előretolt Helyőrséget, és ingyen osztogatták a középiskolákban, illetve az egyetemen. Ez óriási reklám volt. Például amikor kijöttem a Brassaiból (Brassai Sámuel Elméleti Líceum – a szerk.), akkor ott volt 50 vagy 70 példány a kapu előtt jobb kéz felől, csak el kellett venni, és már át is lehetett menni a Hubertusba és olvasgatni, hogy éppen mi történt a Bréda mester (Bréda Ferenc – a szerk.) fejében a múlt hónapban, mit álmodott Sántha Attila és így tovább. Nyilván ez dobta meg az akkori Bretter kör (Bretter György Irodalmi Kör, 2019 óta Bréda Ferenc Irodalmi Kör – a szerk.) közönségének a számát, de talán még a kétezres évek elején sem volt ritka, hogy 40–50–60 ember jöjjön el egy-egy irodalmi körre.

 

Abban, hogy végül elült ez a pezsgés, csak az internet ludas, meg a tévé?

Minden irodalmi jelenség körüli pezsgés elül egyszer. Egyszer csak átalakult a folyóirat, már nem napilap formátumban jelent meg, hanem havilap formájában, gondolom, elfogyott a pénz, már nem lehetett megfizetni sem a szerzőket, sem a szerkesztőket, és valahogy elfogyott tulajdonképpen az Előretolt Helyőrség is. Mármint az akkori formája.

 

Mennyire maradtak meg a barátságok az akkori társasággal?

Most egy diplomatikus választ fogok adni: kellő mértékben. De többnyire megmaradtak.

 

Ezzel az elfogyott a pénz dologgal kapcsolatban: tudjuk mindannyian, hogy egy szép nagy gazdasági válság van épp kibontakozóban. Irodalomszervezői tapasztalatod szerint mennyire fogja ezt megszívni az erdélyi kultúra? Még pontosabban: mennyi időre kell berendezkedni arra, hogy nincs pénz?

Az egyik válaszom az, hogy hosszú időre, a másik válaszom meg az, hogy remélem, nagyon rövid időre. Mindenféle folyamatot végigtekintve, számomra egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az irodalmi lapok papíralapú megjelenése például egész egyszerűen fenntarthatatlanná válik. Amivel nyilván nem értek egyet, mert van olyan olvasó, aki papíron szereti olvasni, mert rühell számítógépen olvasni, van, aki csak papíron tudja olvasni, mert nem is használ számítógépet – ők a boldog emberek –, de nyilván, ha megnézzük, hogy egy szerkesztőség éves költségeinek mekkora hányadát teszi ki a nyomdaköltség, akkor gondolom, hogy egy idő után elő fog állni egy olyan választási lehetőség, hogy figyelj, akkor vagy megszűntök vagy átálltok online-ra.

 

Elég hosszú ideig voltál az Erdélyi Magyar Írók Ligájának az ügyvezető elnöke. Mik volt a szervezet legnehezebb pillanatai?

Voltak nehéz időszakok, most nem tudok olyat mondani, hogy legnehezebb időszak, inkább a legboldogabb időszakokra emlékszem.

 

Mesélj azokról!

A boldog időszak nagyon rövid volt minden évben, számomra például ügyvezető elnökként az volt ez tíz éven keresztül, amikor elkezdődött Árkoson az írótábor. Az a három–négy nap – bár elég sok munkával járt – számomra egy boldog időszak volt, mert azt jelentette, hogy azelőtt meg lehetett teremteni azt a pénzt, amiből meg lehetett az írótábort tartani, és amiből az E–MIL-tagok ingyen és bérmentve hálhattak, étkezhettek és jól érezhették magukat. Ezek voltak a boldog időszakok, a többi az munkás időszak, meg sok-sok kölcsönkérős időszak volt, sok-sok fizetés nélküli nyári hónap… De nem akarok panaszkodni, gondolom ez nagyon sok szervezet életében így volt, mint ahogy most is így áll az Erdélyi Magyar Írók Ligája. Ez a civil szervezeti élet szépsége.

 

Most azért az E–MIL számára is elég rossz időszak következik, gondolom.

Reméljük, hogy nem!

 

Még mindig nem írsz prózát?

Nem, és talán nem is fogok, a prózaíráshoz túl fragmentált a gondolkodásom. Már ha van egyáltalán ilyen. Egy verseskötetet kellene befejeznem, de ahhoz körülbelül az egyharmadát újra kellene írnom, ez következik majd reményeim szerint tavasszal, illetve jövő héten kell befejeznem Elena Vlădăreanu igen izgalmas verseskötetének a fordítását.

 

Már évek óta fordítasz román irodalmat, említetted is egyszer, hogy nagyon kedves számodra a román költők megszólalásmódja, mert baromi szókimondóak. Az előbbi öncenzúrázós téma fényében ez hogyan alakul náluk az utóbbi időben?

A legfiatalabbakat nem ismerem, csak az én generációmat annyira, amennyire. Szerintem nincs náluk ilyen, eszük ágában sincs körültekintően fogalmazni. De furcsa is lenne, mégiscsak egy 19 milliós nép, mi meg egymillióan vagyunk és kisebbségben élünk, tehát nekünk teljesen más a tét, mint nekik.

 

Kisebbségi pozícióból még a költőnek sem szabad bármit kimondani?

Ez beugratós, mert most ugyanazt kérdezed, mint ezelőtt 15 perce, de a válaszom ugyanaz, mint az előbb: de, bármit ki szabad mondani, de körültekintően kell megfogalmazni, háromszor meg kell gondolni, mert más a tét.

 

Mi a különbség egy erdélyi magyar és egy román költő tétjei között?

Az elsődleges különbség az, hogy mi, erdélyi magyar költők, kisebbségben születtünk és élünk. A kortárs román költők többségben születtek és élnek. Mivel a románok sokkal többen vannak, ezért a román költőknek sokkal nagyobb olvasóközönségük van, sokkal több lehetőségük a megjelenésre, sokkal több anyagi forráshoz férhetnek hozzá, sokkal egyszerűbben tudnak mecénásokat felkutatni, mert gondolom tízből tíz multinacionális cég, amelyik Romániában működik, román irodalmi törekvéseket fog támogatni, nem magyart, mert egyszerűen az nem érné meg nekik marketing szempontból. Amellett vannak dolgok, amik engem ugyanúgy foglalkoztatnak, mint a román kollégákat, viszont vannak olyan témakörök, amik őket nem foglalkoztatják, teljesen érthető módon, hiszen ők románok, nem magyarok. Nekik nem kell viszonyulni mondjuk egy anyaországhoz, mint ahogy nekünk kell. Persze nem kötelező viszonyulni, de akkor is a magyar kultúra része vagyunk, legalábbis a magyar irodalom részének gondoljuk magunkat, és remélhetőleg ők is annak gondolnak minket.

 

Annak gondolnak?

Szerintem igen, a százalékarányok jól alakulnak, mondjuk 20 évvel ezelőtthöz képest. Amikor az E–MIL-t létrehoztuk, akkor tulajdonképpen azért is hoztuk létre, mert elegünk lett abból, hogy a Romániai Írók Szövetségénél mi voltunk a magyarok, némely budapesti irodalmi körben meg mi voltunk a románok. Nem mindenhol, de néhány helyen igen hangsúlyosan. Tulajdonképpen az volt az alapgondolat, hogy jó, akkor próbáljunk meg létrehozni mi egy olyan írószervezetet, ahol erdélyi magyar írókként definiáljuk magunkat.

 

Hogyan viszonyulsz az anyaországhoz, ha már kell?

Nem kötelező viszonyulni, bárki eldöntheti, hogy ő úgy lesz erdélyi magyar író, hogy semmi köze nem lesz az anyaországhoz. Simán meg lehet tenni, gondolom vannak is rá példák, ezt nem igazán látom át. Én ezt másképp gondolom. Közel húsz éve vagyok választmányi tagja a Magyar Írószövetségnek, ez alatt az időszak alatt sokat dolgoztunk együtt, értékelem a határon túl élő magyar írókhoz való viszonyulásukat, és azt is hozzá kell tennem, hogy az eddigi pályámon elnyert alkotói ösztöndíjakból csupán egy volt romániai ösztöndíj, a többi mind anyaországi támogatás volt. De ezzel többen vagyunk így, gondolom.

 

Mi a véleményed az úgynevezett Facebook-irodalomról, az online Petőficskékről, a lájklelkű költőkről, az üzenőfalpoétákról, a verspercemberekről (reggelig tudom ezt folytatni), akik a hírfolyamunkból szirupos rímfolyamot csinálnak?

Ez alkati kérdés, van, aki képes ilyen típusú önmenedzselésre, időt, fáradtságot nem kímélve foglalkozik is ezzel, és van, aki, bár fent van a Facebookon, nem képes erre, nem akarja ezt csinálni, és van a harmadik kategória, aki nincs is fent a Facebookon – talán ők a legboldogabbak alkotói szempontól. Néha én is nagyon örülnék, ha le tudnék jönni az anyagról, mármint a Facebookról, mert sokkal kevesebb fölösleges információ terhelné az agyamat.

 

Ha egy költő népszerű akar lenni a Facebookon, nem hordozza-e ez önmagában azt, hogy az általa írt versek színvonala is csökkenni fog?

Amennyiben mindenképpen meg akar felelni a közízlésnek. Az elején beszéltünk a nép képviselőiről, akik megállapítják, hogy a Petőfi-szobornak túl vékony a lába, esetleg nem elég dús a bajsza… Nyilván, ha valaki meg akar felelni a közízlésnek, akkor olyan témákról kell írnia, olyan terjedelemben és olyan hangnemben, hogy azt mindenki szeresse, és akkor özönlenek a lájkok, a követők, megugrik a könyvek példányszáma, ennek örül a kiadó, örül a szerző, több eseményre hívják meg, a Facebook-jelenlétéből kifolyólag nagyobb lesz a médiajelenléte. De mondom, ez alkati kérdés, tudni is kell csinálni, meg bírni is kell, hogyha ebbe beleállt az ember. Jelzem azonban, hogy ha egy verset a Facebookon elolvasott ezer ember, és lájkolta hétszáz, az még egyáltalán nem jelenti azt, hogy ez a vers jobb, mint egy másik, amelyik ugyanabban az időszakban íródott, ugyanúgy megjelent könyvben, de nem lájkolta senki a Facebookon. Ennek a kettőnek az égvilágon semmi köze nincs egymáshoz, ez puszta marketing kérdése.

 

Beszéljünk egy kicsit a közérzetedről. Volt egy világjárvány, arra jött egy háború, plusz a gazdasági válság, mindez emberként és alkotóként hogyan csapódott le benned?

A közérzetem olyan, amilyen, megkockáztatom, nagyjából mindannyiunké, és soha nem lesz már olyan, mint a pandémia előtt. Az életünk sem lesz olyan, ebből kifolyólag a közérzetünk sem. Személy szerint a pandémia nagy részét Sóváradon vészeltem át apámmal, ez évi 8–9 hónapot jelentett vidéken. Azt hiszem, szerencsés voltam azokhoz képest, akik tömbházlakásba voltak bezárva, hiszen mégiscsak reggeltől estig lehetett az udvaron és a kertben dolgozni, kapu bezárva, és ennyi. Valamelyik nap a kesztyűtartóban találtam meg azokat a kilépős papírokat, amikkel Szovátára jártam autóval bevásárolni – soha egy rendőr sem állított meg. Tehát ilyen szempontból nem érzékeltem olyan nagyon a járványt, de nyilván az embernek az idegrendszerét és a közérzetét megnyomja, még ha nem is feltétlenül érzed a nap minden percében, de elmúlik a pandémia, utána visszatérsz a szabad életbe, és időnként azt veszed észre magadon, hogy hoppá, várjál, mert ez is bosszant, az is bosszant, itt túl sok az ember, amott meg túl kevés.

 

Másképp írsz verset, mint a pandémia előtt?

Szerintem nem, és bár nagy volt a kísértés, azért kínosan ügyeltem arra, hogy még csak említést se tegyek a járványról a pandémia alatt írt versekben, mert túl kézenfekvőnek találtam, és úgy gondoltam, hogy nagyon sokan arról fognak írni értelemszerűen, úgyhogy a magam részéről elkerülendőnek találtam ezt a témát. Mert amikor benne voltam, akkor a tudatalattim nem akarta elfogadni azt a kilátástalanságot – főleg, ami az első évben volt. Meg a hírekben látott sci-fi-be illő képsorokat, a több ezres napi halálesetszámot Olaszországban, a költőtársaink elhalálozását Covid-fertőzésben… Úgy gondoltam, hogy ez nem kellene beszivárogjon a verseimbe.

 

Mi számodra az erdélyiség? Van ma olyan, hogy transzilvanizmus?

Erdély a szülőhazám, másként nem is tudnék tekinteni rá, mint a hazámra. Ugyanúgy, ahogy Kolozsvárra sem tudok másként tekinteni, mint a szülővárosomra, ami az említett szülőhazám fővárosa is, legalábbis a fejemben. Szerintem transzilvanizmus is létezik ma, természetesen átvitt értelemben és átalakult formában, nehéz lenne ezt röviden elmondani.

 

Tehát átvitt értelemben transzilvanistának tartod magad?

Igen, átvitt értelemben transzilvanistának tartom magam. Erdély sajátos helye a világnak, akárhonnan nézzük, Európának még sajátosabb helye, a maga történelmével, a népek konglomerátumával… Valószínűleg elcsépeltnek fog hangzani, de ha a kilencvenes évek elején az ország vezetése nem olyan kezekbe került volna, mint amilyenbe került, akkor a kelet Svájcát valóban meg lehetett volna itt valósítani. Csak ahhoz változtatni kellett volna az emberek munkamorálján, hozzáállásán – ez természetesen érvényes magyarokra, románokra, cigányokra, a szászokra – akkor még talán voltak, rögtön kilencven után –, mindenkire. Egyszerűen a hozzáálláson kellett volna változtatni, és most valószínűleg egy sokkal jobb helyen élnénk.

 

Hogyan lehetett volna a hozzáálláson változtatni?

Mondjuk azt, hogy hozzáállásban és munkamorálban inkább Bécshez kellett volna hasonlítani, mint mondjuk Isztambulhoz. Amikor a #șîeu vreau autostrăzi în România mozgalom elindult, ha jól emlékszem, bejelentettek valami tervet, hogy lesz Iași–Bukarest autópálya, és akkor az milyen jó lesz, mire a moldvaiak mondták, hogy őket egyáltalán nem érdekli a Iași–Bukarest autópálya, őket a Iași–Marosvásárhely autópálya érdekli, mert ők nyugatra akarnak menni, nem Bukarestbe. Ezt értem az alatt, hogy a hozzáálláson kellett volna változtatni.

 

Kolozsvár az utóbbi években kulturálisan jó irányba tart?

Össze sem lehet hasonlítani a mostani helyzetet a ’90-es évekkel. Akkoriban mégiscsak elképzelhetetlen volt, hogy Hobo és Deák Bill Gyula-koncert legyen a Főtéren, és 40 ezer magyar bulizza végig. Ha összehasonlítjuk ezt a Funar-korszakkal, amikor a városi tanácsosok bementek a soron következő tanácsülésre, és füstölt disznócsont, meg marhacsont volt mindenki elé kirakva, csak úgy, laza indításként a polgármester úr részéről, akkor látjuk, hogy szerencsénkre, más időket élünk. Ilyen szempontból jó irányba tartunk. Nagy veszteség viszont számomra az a sok ember, aki elhagyta a várost.

 

Mért mentek el?

A Funar-korszak erre nagyon rásegített szerintem, plusz az egyszerűbb és jobb élet utáni vágy, a kiházasodás – mindenkinek megvan a saját sztorija. Valamelyik évben a Borutcában (a Kolozsvári Magyar Napok egyik helyszíne – a szerk.) sétáltam, folyamatosan találkoztam volt osztálytársakkal, és a többségükről kiderült, hogy máshol élnek, nem Erdélyben, még csak nem is Romániában. Akkor néztem utána: mi a természettudományi líceumban 42-en voltunk az osztályban, és ennek a 75%-ka már nincs az országban, ami elszomorító arány.

 

El tudnád képzelni, hogy máshol élj?

Elképzelni el tudom, kérdés, hogy akarok-e. Ha a képzelőerőmet beindítom, akkor nagyon szívesen tudnék élni egy görög szigeten, de ugyanolyan szívesen tudnék élni Andalúziában, Toszkánában, Melbourne-ben, talán Barcelonában is, de ezek tervek maradnak, mert egyrészt nem engedhetem meg magamnak, másrészt végleg odaköltözni nem szeretnék. De azt el tudnám képzelni, hogy az erdélyi teleket egy meleg helyen töltöm – humor következik –, ehhez viszont nagyon sok verset kellene írnom, és nagyon sokat kellene posztolnom a Facebookon. És talán még akkor sem jönne össze.

 

Említetted Sóváradot. Sóvárad kedvéért sem hagyod el egyszer végleg Kolozsvárt?

Mint a régi Edda-számban, elhagyom a várost… Szerintem nem, legalábbis nem tervezem, viszont tény, hogy Sóváradnak is megvannak az előnyei: vidék, teljesen más életvitel, más életritmus, nyugalom, friss levegő, kert, pálinkafőzés…

 

Hol írsz szívesebben, Kolozsváron vagy Sóváradon?

Nem hiszem, hogy ez nálam helyhez kötött. De tény, hogy 10–15 évvel ezelőtt fedeztem fel a sóváradi házunk varázsát, amikor rájöttem, hogy ott milyen nyugalom van. Tömbházban nőttem fel, minden oldalról szomszéd, azt is hallod, amikor kifújja az orrát a fölötted lévő lakó, és egyszer csak lefekszel aludni egy házban, ahol olyan csend van, mint a sírban. Sokáig nem is tudtam aludni, csak bekapcsolt rádióval, hogy valami alapzörej azért legyen, mert a városi agyam nem tudott kiszellőzni.

 

A sóváradiak szokták olvasni a verseidet?

Szerintem nem.

 

Édesapád, Király László, és a testvéred, Farkas is költők. Ezek szerint nem övez titeket egy amolyan „falu költői” titulus?

Nem, még apámat sem költőként kezelik, ő ott mindig Lacika marad.

 

Idegesít, amikor egy interjúban azzal jönnek, hogy hát apád is költő, te is költő vagy, a testvéred is költő…?

Most már nem.

 

Fiatalabb korodban idegesített?

Akkor sem idegesített, csak akkor úgy éreztem, hogy nekem annyi mondanivalóm lenne, akkor most mért töltjük a hasábokat ilyenekkel, hogy apám is költő… Persze, hogy költő, de most én vagyok a fontos, nem ő – gondoltam.

 

Ha a három költő összeül az asztalnál, szoktatok beszélni irodalomról, egymás dolgairól?

Egymás dolgairól majdhogynem soha, irodalmi életről igen. De nem ez a fő témánk. Mindenki elvan a maga dolgaival, nem is igazán hasonlítanak az írásaink egymáséra, hála istennek, így mindenki halad a saját útján.

 

Vegyük a költészeted macsó vonatkozásait. Mennyire tud ez működni a mai túlérzékeny világban?

Nem volt róla tudomásom, hogy macsó jellegű költészetet is művelek, de köszönöm, hogy szóltál. Bocsássa meg nekem a világ, hogy férfi szemszögből írok verset! Én kifejezetten örülök annak, ha egy nő női szemszögből ír verset. Tudom, hogy nem illik azt mondani, hogy költőnő, mert az már sértő, ma már csak költők vannak, és ez így igaz. De ha egy költő véletlenül női szemszögből ír verset, akkor én azt nem találom számomra megalázónak. Viszont azt is szeretném, hogy ha én férfi szemszögből írok verset, azt is fogadják el, amennyiben van rá mód.

 

Azért alapvetően feministának tartod magad?

Nem tudnám definiálni, mit jelent a feminizmus 2023 februárjában, nyilván vannak guruk és amazonok, akik ezt betéve tudják. Feministának sem tartom magam, és macsónak sem. Nyilván ez nem lehetséges. Tudom, hogy a mai világban ilyen nincs, mert állást kell foglalni, hogy vagy így, vagy úgy, de én erre nem vagyok hajlandó. Ehhez már öreg vagyok… Nem szoktam ilyeneket mondani, de ehhez már tényleg öreg vagyok, bocs.

 

Mikorra várható az említett új versesköteted?

Szerintem jövőre. Egyelőre csak munkacíme van, azt nem mondom el. Ellenben a fordításkötet, amit jövő héten kell befejeznem, ősszel fog megjelenni a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra, a marosvásárhelyi Lector Kiadónál. Erről jut eszembe: az egy nagyon feminista kötet különben, az a címe, hogy Pénz. Munka. Szabadidő (Bani. Muncă. Timp liber). De nem azért fordítottam le, mert feminista, hanem azért, mert jó. Úgy harminc oldal például arról szól, ahogyan a robotok átveszik majd az emberek munkahelyét, nem lesz majd szükség emberekre…

 

Mikor fognak a robotok verset írni, az nincs benne?

Az nincs, de ha jól értettem, már írnak. Úgy tudom, hogy ez a ChatGPT vagy mi, már generál verset. Verset írni tehát tud már a robot, de mondjuk kiszállni, és megjavítani a mosógépet, még nem. Arra akartam kilyukadni ezzel, hogy azért vannak kilátások. Amikor a mesterséges intelligencia átveszi a mi helyünket, és a saját maga generálta Facebook-oldalon megírja a verset, lájkolja, készít belőle egy YouTube-videót stb. – na addigra kell nekünk valami becsületes szakmát megtanulni, amit viszont a mesterséges intelligencia már nem tud elvégezni.

 

Vagy jönnek a T–1000-esek, és megjavítják Sarah Connor mosógépét…

Belefér…