Simori Noémi és Simori Gábor Kolozsváron orvosok. Noémi fogorvos, a magánszférában dolgozik, Gábor neurológus, ő állami kórházban és egy magánklinikán is. Két kislányt nevelnek. Sokat dolgoznak, tudatosan és lelkiismeretesen építik a karrierjüket, azt mondják, az orvosi hivatást csak így lehet gyakorolni. Noémi fogorvosi székében kétszer-háromszor ültem páciensként és már az első találkozáskor éreztem, hogy nyugodtan a kezeire bízhatom magam, mert nyugalmat, határozottságot és szakmai magabiztosságot áraszt magából. Azt éreztem, hogy ez az ember azt csinálja, amit szeret és valahogy derűsen és harmonikusan egyben van. Pedig magunk körül vagy a médiában azt látjuk, hogy Romániában az orvosok jelentős része – különösen azok, akik a közegészségügyben dolgoznak –, nyúzott, túlterhelt, mert ez a rendszer olyan, amilyen, tudjuk, nem hiszem, hogy ezt különösebben ecsetelnem kellene az olvasónak. Ezért merült fel bennem, hogy megkérdezem Simoriékat: hogyan csinálják, hogy karriert is építenek és ebben jól is érzik magukat, mert láthatóan mindkettő működik nekik, ráadásul úgy, hogy nem akarnak külföldre emigrálni, sok száz vagy ezer romániai orvoshoz hasonlóan. Beszélgettünk fogorvoslásról, neurológiáról, szakmai fejlődésről, az itthoni közegészségügy helyzetéről, de a mesterséges intelligenciáról és a gyerekek jövőjéről is.

Hogyan lettetek orvosok? Van még orvos a családban, aki esetleg példakép volt? Már gyerekkorban eldöntöttétek, vagy később jött?

Noémi: Én gyerekkoromban, óvodában színész akartam lenni. Aztán a nővérem hatására, aki orvosit végzett és orvos is lett Kézdivásárhelyen, én is az orvosira felvételiztem, általános orvosira. Egy évet elvégeztem ott, és akkor azt mondtam, hogy ez nem az én világom, valami más kell nekem, így jött a képbe a fogorvosi szak. Amitől viszont nagyon féltem, mert azt gondoltam, hogy nincs manualitásom, kézügyességem hozzá, mert korábban nem láttam közelről ezt a területet, nem volt senki a családban vagy a közeli körömben fogorvos. De érdekes módon minden sokkal könnyebben ment, mint gondoltam: a felkészülés, a felvételi, az egyetemi évek és utána is. Nehéz volt, persze, de az egyetemen már az elején éreztem, hogy megtaláltam a helyemet.

Gábor: Az én esetemben is hasonlóképpen volt, vagyis a mi családunkban sincs orvos, aki esetleg példa lehetett volna. Viszont én a kezdetektől erre vágytam, ezt akartam, hogy orvos legyek. Nem is tudom, mikor fogalmazódott meg bennem, de a középiskolában szilárdult meg a tervem, akkor kezdtem tudatosan készülni rá, hogy orvos leszek.

Hogy jött a képbe a neurológia, ami végül a szakterületed lett? Erre is tudatosan készültél?

Gábor: Nem, nem azt mondtam magamnak, hogy én neurológus leszek. Ez menet közben jött. Azt mondhatnám, hogy inkább a szak talált meg engem, mint fordítva.

Noémi zilahi, Gábor Nagybánya környéki, Marosvásárhelyen végeztétek az orvosi egyetemet. Hogyan történt, hogy Kolozsváron telepedtek le? Eltervezett döntés volt, vagy így hozta az élet?

Gábor: A kolozsvári letelepedés az úgy lett, hogy nekem Vásárhely nem tetszett, el akartam jönni. Az egyetem után ugye az orvosoknak el kell végezni a rezidensi gyakorlatot, ez a tulajdonképpeni szakosodási folyamat, és sok más fiatal orvoshoz hasonlóan én is Kolozsvárra akartam jönni, mert mindenki dicsérte, mivel nagy egészségügyi központ, jók az orvosok stb.

Noémi: Ez volt az egyik ok. A másik nyomós ok az volt, hogy én sem akartam Vásárhelyen maradni. Nekem volt egy munkalehetőségem Zilahon, abban a rendelőben, ahol negyed- és ötödéven és a hatodik végén a nyári vakációkban a szakmai gyakorlataimat végeztem. De amikor már megoldódott a Gábor rezidensi helyzete, ráadásul volt saját lakás is, akkor már én is ideköltöztem Kolozsvárra, ez 2009-ben volt, és azóta is itt élünk.

A fogorvoslás az egyik leggyorsabban fejlődő szakterület az orvoslásban. Miben áll ez a fejlődés? A módszerek, a felhasznált anyagok, a szemlélet fejlődik?

Noémi: Ennek a gyors fejlődésnek, átalakulásnak az alapja a folyamatosan megjelenő, egyre jobb anyagok, amelyekből a fogtömés, a fogpótlás készül. Ez pedig hozta magával a módszerek fejlődését is, mivel az újabb és újabb anyagokkal már nem lehetett a régi technikákkal dolgozni. És így az új anyagok hozták az új technikákat is. Ez a fejlődés most már ott tart, hogy bármilyen, fogakat érintő problémát meg lehet oldani és bármilyen, akár reménytelennek tűnő szájbeli állapotból lehet szépet csinálni. Mindegy, hogy az a fog elől van vagy hátul, hogy fogtömésről, fogszabályzásról vagy egyéb problémáról van szó. Az egyre jobb fogtömő anyagok adták meg a nagy kezdeti löketet, mivel ezekkel korábban elképzelhetetlen állapotokat lehet rendbe hozni, tartósan és szépen lehet olyan fogakat helyreállítani, sok esetben újra felépíteni, amelyekről korábban lemondtak, mert az anyagok és a technika akkori szintjén menthetetlennek ítéltek. Aztán megjelentek a jobb fogpótló anyagok és látványosan fejlődött a fogszabályozás, a szájsebészet is. Most ezeknek az új anyagoknak és technikáknak köszönhetően megengedhetjük magunknak, hogy egyre inkább esztétikai szempontból nézzük a fogorvoslást: tehát már nem az a kérdés, hogy meg lehet-e csinálni valamit, mert meg lehet, hanem hogy miként csináljuk szépre azt a fogtömést, fogpótlást. És ez a nagy fordulat a fogorvoslásban. Hosszú folyamat volt, de eljutottunk ide.

Ma is él még az a régi beidegződés, hogy a fogorvosnál félni kell, mert fájni fog a kezelés és komplikációk lehetnek. Mennyire indokolt ez a félelem?

Noémi: Egyáltalán nem. Persze látjuk, a páciensek túlnyomó többsége, szerintem olyan 75 százaléka még mindig fél, szorong, amikor megérkezik a rendelőbe, de az első ülés után megtapasztalják, hogy nincs semmi ok erre. Mert hogy ma már olyan, könnyen alkalmazható érzéstelenítő technikák vannak, hogy a páciens semmilyen fájdalmat nem érez a kezelés során. A másik dolog, hogy nincs annyi komplikáció, nincsenek mellékhatások, például duzzanatok, vérzések. Mondok egy példát, ami jól mutatja, mennyire hatékonyan meg tudjuk előzni a komplikációkat, például foghúzás után, fogpótlás előtt: itt helyben, a rendelőben vérvétel történik, a vért betesszük egy centrifugába, kinyerjük a fibrint, ezt a zselészerű anyagot, és ezt visszahelyezzük a friss alveolusba, a fogmederbe a sebet bevarrjuk és ennyi. Tehát lényegében a páciens saját szervezetét, az öngyógyítást alkalmazzuk a kezelések során. Vagy pedig csontpótló anyagot helyezünk be, hogy felkészítsük a terepet a fogpótlásra. Én a tavaly vizsgáztam le az új szakterületemen, ez az implantológia, itt sűrűn alkalmazzuk ezeket a megoldásokat, de a fibrines technológiát már azelőtt elkezdtem alkalmazni, a problémásabb foghúzások előtt.

Az implantátumok alkalmazása ugye azt jelenti, hogy mesterséges foggyökeret ültetnek be a csontba, amire aztán felépítenek egy új fogat. Ez egy viszonylag új módszer az itthoni fogorvoslásban…

Noémi: Igen, Romániában néhány éve kezdték széles körben alkalmazni ezt a technológiát, de azóta teljesen természetessé, mindennapossá vált. Volt olyan eset, hogy a páciens bejött az első ülésre és azonnal behelyeztem az implantátumot, és ez is a technika fejlődésének köszönhető, mivel itt helyben komputer-tomográfos (CT) felvételt készítünk a szájról, mindent igen pontosan meg- és bemérünk. Tehát igen, az implantológia ma már teljesen természetessé vált nálunk is és a fogorvosok szinte annyira rutinosan alkalmazzák, mint egy fogtömést.

A fogorvoslás az emberekhez kicsit közelebbi terület, többet tudnak róla, és gyakrabban járnak fogorvoshoz, mint neurológushoz. A neurológiáról kevesebbet tudunk és kicsit homályos terület a kívülállók számára. Mivel foglalkozik ez terület, Gábor, te mivel foglalkozol a szakmán belül?

Gábor: A neurológia az idegrendszer – a központi és a perifériás idegrendszer – tudományága. Az egyik legsúlyosabb neurológiai betegség az agyvérzés, a stroke, de ide tartoznak a különféle fejfájások, hátfájások, a gerincsérv, a reszketés, a felejtés, ebből is látszik, hogy mivel foglalkozik egy neurológus orvos. Valóban sokan összekeverik a neurológiát az idegsebszettel és a pszichiátriával, de úgy látom, az emberek ma már kezdik megérteni a különbségeket. Persze vannak még, akik hozzánk, a neurológiára jönnek, holott más szakrendelésre lenne szükségük, de akkor elmagyarázzuk nekik, hogy hova menjenek. És nyilván vannak olyan betegségek, amelyek esetén más szakterülettel közösen kell dolgoznunk, például pácienseket küldenek hozzánk idegsebész, pszichiáter, kardiológus, diabetológus kollégák, ilyenkor velük együtt, multidiszciplináris megközelítésben segítünk a betegen.

A neurológia is olyan látványosan fejlődik, mint a fogorvoslás?

Gábor: Igen, nagyon is. Nagyon sokat fejlődött, főleg a diagnosztika, ennek is az eszközös része. Például régebben csak komputer-tomográf létezett, most pedig van mágneses rezonanciás (MRI) képalkotás is, ami jóval fejlettebb technológia. A szakterületemen belül én is tovább képeztem magam, elektromiográfiákat és elektroneurográfiákat végzek, ezek az izmokhoz futó idegek vizsgálatára alkalmas műszeres diagnosztikai módszerek, amelyekkel a perifériás idegrendszert vizsgáljuk, a segítségükkel felfedezhetünk különféle betegségeket, például a cukorbetegséggel járó neuropátiákat, az izombetegségeket, vagy olyan genetikai betegségeket, amelyek e módszerek nélkül jóval nehezebben diagnosztizálhatók. Egyébként a technológiai fejlődés minden orvosi területen igen látványos eredményeket hozott.

Az utóbbi hetekben, hónapokban berobbant az életünkbe a mesterséges intelligencia. Vajon mennyire lesz szerepe az orvostudományban? De beszélhetünk itt az orvosi robotokról, amelyeket egyre gyakrabban alkalmaznak. Itt, Kolozsváron is van egy, a da Vinci, amit a sebészetben használnak. Megkérdeztem a ChatGPT-t, hogy egy orvosi robot meg tud-e csinálni egy fogtömést és azt válaszolta, hogy igen… Orvosi szemmel nézve elképzelhető, hogy a gépek kiszorítják az embert a gyógyítási folyamatból, ha nem is most, de távlatilag?

Noémi: Az simán elképzelhető, hogy a gépek hangsúlyosan jelen legyenek az orvosi tevékenységben. Azt viszont nem tudom elképzelni, hogy arra a robotra, még ha tökéletesen be is van programozva, rábízzunk egy fogtömést. Egy kezelés során van egy sor olyan, egyébként apróságnak és természetesnek tűnő dolog, amivel egy robot valószínűleg nem tudna mit kezdeni. Mondjuk a páciensnek, hogy nyissa nagyobbra a száját, helyezze át a nyelvét, elfárad az állkapocs, megmozdul, ellazul, befeszül, tehát ez a folyamatos, a helyzetekre azonnal reagáló emberközi kommunikáció az orvos és a páciens között az, amit szerintem nem lehet átruházni egy gépre. Én ezt a robotizációt úgy látom megvalósíthatónak, hogy a rendelőben van egy robot, és én orvosként nem vagyok jelen, hanem akár valahol messze tartózkodom, de azzal a robottal, a robot funkcióit használva én magam tömöm be a fogat és én beszélek a pácienssel. És ez a kommunikáció létfontosságú, nem csak a fogorvoslásban, hanem bármelyik más orvosi területen. Most is műtenek orvosi robotok segítségével, említetted a da Vincit, igen, akár a távolból is lehet, például egy külföldi orvos onnan irányítja az itt, Kolozsváron levő sebészrobotot, de az orvosok mindig ott vannak mellette. Azt teljesen elképzelhetetlennek tartom, hogy az embert, az orvost kivegyük a képletből. Honnan tudja például a gép, ha a páciens akkor is fájdalmat érez, ha megtörtént az érzéstelenítés egy fogtömés előtt? Az az idegpálya, amit érzésteleníteni akarunk, nem ugyanott fut minden emberi szervezetben. Mi történik, ha a robot beadja az érzéstelenítőt, de a beteg mégis fájdalmat érez, leüti a robotot? Neki teljesen mozdulatlanul kellene ülnie egy ilyen elképzelt gépi beavatkozás előtt. De nem is akarok elképzelni egy ilyen helyzetet, mert embertelen lenne, hogy én páciensként elmegyek az orvoshoz, ott meg egy gép fogad.

Ha teljes mértékben nem is bízzuk a gépre az orvosi aktust, azért például a diagnosztikában segíthet?

Gábor: Azt én sem tudom elképzelni, hogy az orvost felváltsa a gép. Bár ez a tendencia tulajdonképpen már elkezdődött, mivel az rendszeresen előfordul, hogy a páciens rákeres az interneten a tüneteire, a vélt betegségére és már úgy jön az orvoshoz, hogy neki ez és ez a baja van. Segíteni persze segíthet a robot, ahogy Noémi is mondta de nem hiszem, hogy képes lehet lebonyolítani egy diagnosztikát, utána meg a kezelést is. Az emberi faktort nem lehet kivenni a képletből. Az orvosi aktus úgy zajlik, hogy beteget látni kell, beszélni kell vele, megnézni, mi a panasza, és amit ő elmond, azt pontosan értelmezni kell. Hiszen a páciens nem egzakt orvosi kifejezésekkel sorolja el a tüneteit, ezeket az orvosnak kell megállapítania. Én az online vizsgálatoktól is idegenkedem, tehát amikor az orvos Skype-on vagy hasonló módszerrel, webkamerán keresztül nézi meg a beteget (nekem is volt ilyen esetem a covid idején), és nem tartom jó megoldásnak. De határozottam mondom, hogy az orvoslásban nem ez a jövő, bármennyire is úgy tűnhet, ha a technikai fejlődést nézzük. A technika segíthet, és ez jó is, de nem veheti át az orvos helyét.

Noémi: És hát a jó szó, amit az orvos mond a páciensnek, erre nem lehet képes egy gép. Hiába van például hatékony érzéstelenítés, kellemes környezet a rendelőben, a háttérben nyugtató zenével, ha nem nézel a páciens szemébe és ő nem érzi biztonságban magát úgy, hogy ott vagy mellette. Neki látnia kell, hogy te orvosként magabiztosan dolgozol a problémája megoldásán, de azt is, ha elbizonytalanodsz és ezt meg is osztod vele, ha mondjuk szükségesnek látod, hogy nézze meg egy másik kolléga is, hogy megkaphassa a helyes kezelést.

Gábor, mennyire tartod reálisnak azt a másik technikai tendenciát, amely szintén aktuális, mert például Elon Musk egyik cége, a Neuralink azon dolgozik, hogy mikrocsipet ültessen az ember agyába? Mennyire megvalósítható ez a cél?

Gábor: Szerintem nem megvalósítható. Vannak ugyan jelenleg is alkalmazott hasonló technikák, például Parkinson-betegek esetében, amikor az úgynevezett deep brain stimulation (mély agyi stimuláció) technikával a beteg agyába elektródákat ültetnek, azok pedig annak a bizonyos agyterületnek a stimulálásával csökkenthetik mondjuk a kézremegést. Vagy serkentik a dopamintermelést. De hogy egy mikrocsipet összekössenek a szinapszisokkal vagy a memóriával… ez szerintem nem kivitelezhető. Az emberi agy annyira bonyolult, hogy ez lehetetlennek tűnik, legalábbis a belátható jövőben. Sokat próbálkoznak a kutatók az őssejtbeültetéssel, agyba is, de az a nagy probléma, hogy a megcélzott sejteket nem tudják rávenni, hogy azzá váljanak, amit a kutatók szeretnének. Vannak ilyen beavatkozások, de jellemzően nem nyugati országokban, hanem ott, ahol a zavaros jogi környezet lehetővé teszi az ilyen jellegű orvosi gyakorlatot. Meg lehet érteni, vannak olyan olyan betegségek, amelyeket nem lehet ismert módszerekkel gyógyítani, a betegek pedig kétségbeesésükben ilyen módszerekhez folyamodnak. A fejlett országokban természetesen kutatják ezeket a lehetséges megoldásokat, de nem alkalmazzák embereken terápiás céllal.

A fogakról ráadásul többet tudunk, mint például az agyról…

Gábor: Igen. Az agyat feltérképezték nagyjából, de egészen pontosan ma sem értjük a működését, legalábbis úgy, ahogy egy fogorvos ismeri a szájat vagy a fogsort. És az is ott van még, hogy a reális agyi kapacitásunknak csak a kis százalékát használjuk valójában.

Itt, Kelet-Európában, Romániában mindig a Nyugathoz mérjük az életszínvonalunkat, a Nyugat a viszonyítási alap. Lehet-e itthon nyugati szinten dolgozni az egészségügyi ellátásban, az orvoslásban?

Noémi: Igen, teljes mértékben. Ugyanazt lehet nyújtani itthon is, mint a legfejlettebb nyugati országokban. Az emberek nem kapnak jobb ellátást Nyugat-Európában, de említhetném akár Kanadát vagy az Egyesült Államokat is. Csak az emberek tudják megfizetni…

Gábor: Hasonlóan gondolom én is. Nem jobb külföldön az orvosi tudás, mint itthon. Sok orvos ugye innen megy más országokba és nagyon jól megállja a helyét ott is. Konkrét példaként mondom, hogy tavaly októberben Szingapúrban voltam egy neurológiai világkonferencián és megnyugodva jöttem haza, hogy egyáltalán nem vagyunk elmaradva attól, ahol világszinten tart az orvoslás, itthon is ugyanazokat a módszereket alkalmazzuk diagnosztikában és terápiában is, mint bárhol máshol. A különbség abban áll, hogy a fejlett nyugati országokban többet kutatnak, nyilván több pénzből, nagyobb erőforrásokkal.

Ráadásul magántőkéből, hiszen például az új fogorvosi anyagokat magáncégek fejlesztik ki és ők is finanszírozzák a fejlesztéseket, sőt a kutatást is magáncégek végzik…

Noémi: Így van. Nálunk, a fogorvoslásban egyszerűbb a helyzet, különválik a kutatás a gyakorlati alkalmazástól, mivel a gyártó, amikor be akar vezetni egy új anyagot, előtte már modelleken elvégzi a tesztelését, hogy például egy fémötvözet mennyire használható, mennyire időtálló, mennyire esztétikus stb. Vagyis nekünk, fogorvosok nem kell kísérleteznünk embereken, hanem ahogy megjelenik, alkalmazzuk is azt az új anyagot.

Gábor: Nálunk, a neurológiában hosszas tesztelés előzi meg a gyakorlati alkalmazást, főleg a gyógyszerek esetében: előbb egereken, majd humán kontrollcsoportokon végzik a kísérletezést, rendszeres és gyakori az összehasonlító kutatás, ami időbe kerül, tehát ez egy hosszas folyamat, ami sok pénzbe is kerül. Persze mindez Romániában is zajlik, romániai cégek és orvosok is részt vesznek ezekben a programokban, de kisebb mértékben.

A fogorvoslás Romániában teljesen megszűnt a közegészségügyben. Miért került át teljesen a magánszférába ez az igen fontos terület? Mert ennek komoly következményei vannak, például az árak sok embert elriasztanak attól, hogy időben megfelelő kezelést kapjon. Miért maradt le az állami egészségügy? Túl sok pénzt emésztene fel a működtetése?

Noémi: Igen, a fogorvoslás esetében ez nyilván összefügg azzal, amiről beszéltünk, vagyis a magas anyag- és technológiai költségekkel. De amiatt is történik ez a jelenség, amiről beszélsz, hogy az egész egészségügyet a gyógyszeripar mozgatja. A fogorvoslásban szinte egyáltalán nem használunk gyógyszereket, ahogy a többi területen, így kívül maradunk a gyógyszeripar és a közegészségügyi rendszert működtető állami egészségbiztosító szoros kapcsolatából. Én is köthetek fogorvosként szerződést az egészségbiztosítóval egy bizonyos havi keretre, amelyen belül nyújthatok úgymond ingyenes ellátást, de ez a keret igen kicsi, havi 4000 lej. És hát van még az iskolafogorvosi szolgáltatás, de az iskolai rendelőkben legfeljebb azt tudják csinálni, hogy megállapítják: a gyereknek el kell mennie a fogorvoshoz, mert ez és ez a baja, és akkor eljönnek hozzám, a magánrendelőbe. Az állami fogászat szerintem a 90-es évek elején lezajlott privatizációval tönkrement, amikor a fogorvosok elkezdték a magánrendelőket nyitni. Mert betörtek az új anyagok, ez viszont óriási költséget is jelentett, és már nem lehetett kiegyezni az egészségbiztosítóval, nem fizette az állam. És akkor a fogorvosok azt mondták, így nem folytatják az állami keretek között, inkább magánpraxisba kezdtek.

A neurológiában van-e különbség az állami ellátás és a magánszféra között? Lényegesen kevesebbet kap egy beteg egy állami klinikán, mint egy magánrendelőben?

Gábor: Nem feltétlenül kap kevesebbet. Az orvosi szakértelem mindkét esetben megvan, a vizsgálat szintjén ugyanazt kapja a páciens az állami klinikán és a magánrendelőben is. Vannak olyan betegségek, amelyeknek már a kivizsgálása is kórházi beutalást igényel, és így a beteg gyorsabban hozzájuthat az ellátáshoz az állami kórházban. De viszont léteznek olyan vizsgálatok, amelyek nehezebben hozzáférhetőbbek az állami klinikán, például az, amit én is csinálok, az elektromiográfia és elektroneurográfia. Ez szinte teljesen hiányzik az állami ellátásban. Itt Kolozsváron például van egy-két ilyen gép, de folyton valami gond van velük: meghibásodnak és akkor nem használják, ahelyett hogy megjavítanák, Vagy pedig nincs orvos, aki kezelje ezeket a gépeket. Pedig ezek elég gyakran szükséges vizsgálatok. Vagy ott van például a mágneses rezonanciás képalkotás (MRI), ami egy magánklinikán sokkal hamarabb elvégezhető, ha a páciens kifizeti. Ha az állami kórházban akarja megcsinálni, akkor van egy várólista, amire fel kell iratkozni és talán majd, hónapok múlva sorra kerül. A kórháznak van egy gépe, azzal végzik az ambuláns és a kórházi vizsgálatokat is. Tehát az állami rendszerben nincs elég gép és nincs hozzá személyzet sem. Az állami egészségbiztosító fizeti ugyan a magánklinikai vizsgálatokat is, de csak egy bizonyos keret határáig, így aki államilag finanszírozott vizsgálatot akar, itt is várólistára kerül.

Akkor itt is az a helyzet, hogy a magánszféra végzi el a közegészségügyi feladatokat, mint a fogorvoslás esetében…

Gábor: Igen. Gyakori az olyan helyzet, hogy a páciens befekszik az állami kórházba, de vizsgálatokra elküldik a magánklinikára.

Ami nyilván pénzbe kerül, nem is kevésbe, így az emberek meggondolják, hogy elmennek-e a fogorvoshoz vagy más orvosi vizsgálatra, kezelésre egy magánklinikára. Orvosi szemmel milyen a lakosság egészségi állapota? Változott-e az, hogy az emberek csak akkor mennek orvoshoz, ha halaszthatatlan?

Noémi: Visszatekintve a pályámra – tizennégy éve dolgozom –, határozottan látom, hogy most sokkal jobban állunk, mint az elején. Jól látszik egy nagy javulás az emberek szájának az állapotát illetően. Jobban odafigyelnek a fogaik állapotára, nem várják meg, amíg fáj és megtanultak rendszeres rutinellenőrzésekre jönni. Ennek pedig az az előnye, hogy ha baj van valamelyik foggal, még az elején meg tudjuk oldani a problémát, amikor még csak kezdődik egy fogszuvasodás például. Abban is javulás tapasztalható, hogy az emberek végigcsinálják a fogorvos által javasolt kezelést, akkor is, ha többször kell idejönniük. Azt is megértik, hogy nem csak a problémákat kell megoldani, hanem fenn is kell tartani a száj, a fogak egészségét és szépségét. Ez mindenképpen az egészségügyi nevelés hatása, annak, amit például a médiában népszerűsítenek. Hogy fontos, hogy szép legyen a mosolyunk, és ha szép, akkor egészséges is. Viszont azt is érezzük fogorvosként, hogy ennek ára van, aminek a kifizetése bizony erőfeszítést jelent a pácienseknek. De ha megoldjuk a problémájukat és szép is lesz az a munka, akkor kifizetik és megértik, hogy erre is áldozni kell. Sokba kerül, persze, de meg kell fizetni az anyagokat, a technikákat és a tudást, amit fogorvosként felhalmozunk. Mert az nekünk is komoly pénzekbe kerül, hogy naprakészek legyünk az újdonságokkal, hogy megtanuljuk az új technikákat, hogy képezzük magunkat, kurzusokra, továbbképzésekre, konferenciákra járunk, ezek pedig nem ingyenesek.

És ezzel kitaláltad a következő kérdésem, ami éppen az, hogy mennyit és mennyire folyamatosan kell tanulnia egy gyakorló orvosnak?

Noémi: Ó, sokat, állandóan. Ha megjelenik egy új anyag vagy egy új technika és én szeretném alkalmazni, akkor utána kell olvasnom, mert tartanom kell a lépést. Vagy el kell mennem egy kongresszusra, tanfolyamra. Az önképzés idejét pedig a munkaidőből kell lecsípnem, de inkább úgy fogalmaznék, hogy ez is a munkám része. Nincs olyan, hogy két hétig nem olvasok szakirodalmat, mert mindig van valami új. Vagy ha van egy-egy speciális eset, bejön egy páciens egy komplikáltabb problémával, akkor annak utána kell nézni, mert meg kell oldani azt a sajátos esetet. De úgy általában is, nem alkalmazhatod mindig a standard megoldást, minden páciens esete más és más, ennek megfelelően személyre szabott megoldást igényel.

Gábor: Ugyanígy van nálunk is. Egy-egy különleges esetben utána kell olvasni, dokumentálódni kell. Vagy ha megjelenik egy új gyógyszer, akkor annak is utána kell menni, hogy mi az előnye, mi a hátránya, hogyan kell alkalmazni. Sok szakrendezvény, orvosi kongresszus is van, ezek egy-egy betegséggel vagy betegségcsoporttal foglalkoznak, és hát a neurológián belül is szakosodás van ezekre a részterületekre. Van orvos, aki Parkinson-specialista, a másik a multiplex szklerózissal, az agyvérzéssel vagy a perifériás idegrendszerrel foglalkozik. Tökéletesen nem ismerhetsz minden ilyen részterületet, és akkor szakosodni kell. A nagyobb kongresszusokra azért járunk, mert ott rátekintést kapunk a neurológia teljes területére és követhetjük a különféle szakterületek fejlődését.

Nem jutott eszetekbe kivándorolni? Mert Romániából rengeteg orvos megy külföldre dolgozni és ott is ragad például Franciaországban, Németországban, Kanadában, mert azt mondja, hogy ott szakmailag és anyagilag is jobban megbecsülik a tudását és a munkáját.

Noémi: Nekem nem jutott eszembe soha, hogy elmenjünk, tényleg. Sőt, én visszatartottam Gábort is…

Gábor: Korábban nekem megfordult a fehemben, hogy elmenjek az országból. Ez akkoriban volt, amikor rezidens orvos voltam, és akkor tényleg borzasztó fizetések voltak, amiből nem lehetett megélni.

Noémi: Nálunk másképp működött. Rezidensként is sokat kellett dolgoznom és most is sokat kell, de most megvan a gyümölcse is. Általában a rezidens orvosokban fordul meg, hogy elmenjenek, de egy mostani rezidensnek sokkal könnyebb a helyzete, sokkal jobb fizetése van, mint korábban, és mégis elmennek.

Ti ugye látjátok a környezetetekben, hogy elmennek az orvosok…

Noémi: Igen, hogyne, most is mennek. Olyat is ismerek, aki visszajön öt év után, mert lelkileg megviseli a külföldi lét és nem találja meg a számításait, vagy a jobb anyagi helyzet nem pótolta az itthont. De sokuknak bejön, ki hogyan találja meg a helyét.

Gábor: Amikor a rezidensek elmennek, még nagyon az elején vannak, még nem tudják, mi vár rájuk. Az egyetem elvégzése után elmennek, és már külföldön végzik a szakosodást, így könnyebb. Gyakorlott szakorvosként már nehezebb külföldre költözni és ott beintegrálódni, mert téged itt készítettek fel, az itthoni környezetet ismered. Itthon más a rendszer, mint Franciaországban vagy Németországban, és ott mindenképpen végig kell menned egy tanulási folyamaton, hogy be tudj illeszkedni. Én úgy gondolom, hogy aki el akar menni, menjen az elején, mert utána jóval nehezebb.

Van két kislányotok, ti mindketten orvosok vagytok, a gyerekeitekből is orvost neveltek?

Gábor: Nem (nevet).

Noémi: Én el tudom képzelni, hogy legalább az egyikből fogorvos legyen…

Azért kérdezem, mert vannak orvoscsaládok, ahol igen komolyan veszik a dinasztiaépítést, nagypapa, apuka, anyuka, gyerekek, mindenki orvos…

Noémi: Igen, végül is szép dolog az. Ha valamelyikük orvos vagy fogorvos akar lenni, nyilván nem fogjuk nekik azt mondani, hogy ne legyen. De nem tereljük ebbe az irányba már most. Nekik könnyebb is lenne, mint nekünk volt a pályánk elején, mert másképp kezdenék el az egyetemet, más háttérrel és segítséggel. Én azért nem bánnám, ha az orvosi pályát választanák.

És ha azt mondja a gyerek, hogy ő költő akar lenni, vagy festő?

Noémi: Attól függ, hány évesen áll elő ezzel. A nagyobbik, a nyolcéves előállt már azzal, hogy ő énekesnő szeretne lenni, mire mondtam neki, hogy jó, legyél énekesnő, ha gondolod. De elmagyaráztuk neki, hogy ha szeretnéd, hogy jó, szép és sikeres életed legyen, az nagyon sok munkával jár és nehéz lesz.

Gábor: Az énekelés pedig olyan terület, amiben mi nem tudunk segíteni neki.

Ha most kezdenétek az orvosi pályátokat, van valami, amit másképp csinálnátok?

Noémi: Nem, nincs, én biztosan nem csinálnám másképpen, mert úgy érzem, hogy a Fennvaló terelt erre a pályára, tanáraim, szüleim, testvérem támogatása által.

Gábor: Hát, igazából nem. Az embernek persze eszébe jut, hogy bizonyos lehetőségeket jobban kihasználhatott volna, most előrébb lenne. De nem biztos. Utólag persze könnyű okoskodni, hogy mit lehetett volna jobban csinálni. Összességében én elégedett vagyok és hálás a jó Istennek és drága szüleimnek.