A szöveg a Mediafax oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Erősödik az érzés, hogy valami nincs rendben az európai tisztviselőkkel. És hogy valójában egy politikai vendettával állunk szemben.

Izzásig hevültek a kedélyek, miután a lengyel alkotmánybíróság megállapította, hogy az uniós jog nem áll a nemzeti jog fölött, továbbá hatáskörének áthágásával vádolta meg az Európai Unió Bíróságát (EUB). „… az uniós tagságból nem következik az, hogy az Európai Bíróság felülírhatná a nemzeti alkotmányokat, vagy, hogy Lengyelország teljes mértékben az Európai Unióra ruházta volna a szuverenitását.”, írta a Twitteren Varga Judit magyar igazságügy-miniszter.

A másik oldalon Brüsszel lelkes támogatói azonnal Polexit-et kiáltottak,

minden valós alap nélkül, legfőbb érvük az lévén, hogy a Morawiecki-kormány a lengyel nép első számú közellensége. Amint várható volt, Donald Tusk, az Európai Tanács volt elnöke utcára hívta Varsó lakóit, „egy európai Lengyelország védelméért”. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság vezetője semmiféle kétségnek nem adott helyet: „Az Európai Bíróság minden határozata kötelező az összes tagállam hatóságaira nézve, a nemzeti fórumokat is beleértve. Az uniós jog elsőbbséget élvez a nemzeti joggal szemben, az alkotmányos előírásokat is beleértve. Ezt a kötelezettséget minden tagállam vállalta az Európai Unióhoz való csatlakozás pillanatában.”

Josep Borrell, az EU „külügyminisztere”, továbbá Věra Jourová, az értékekért és átláthatóságért felelős uniós biztos felszólították Lengyelországot, hogy „tartsa be a klub szabályait”. A legfontosabb szabály pedig Borrell szerint éppen az, hogy az európai törvények felülírják a nemzeti törvénykezést.

Mind Orbán Viktor, mind Mateusz Morawiecki állítják, hogy

az elit uniós klubba való belépéskor szó se volt a szuverenitás teljes átruházásáról.

És azt is, hogy a csatlakozási szerződés semmit nem mond az európai jog elsőbbségéről, a tagállamok alkotmányaival szemben. A szerződés (a szerző itt a Lisszaboni szerződés szövegére hivatkozik – a szerk.) 4. cikkelye kimondja: „Az Unió tiszteletben tartja a tagállamoknak a Szerződések előtti egyenlőségét, valamint nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének, ideértve a regionális és helyi önkormányzatokat is. Tiszteletben tartja az alapvető állami funkciókat, köztük az állam területi integritásának biztosítását, a közrend fenntartását és a nemzeti biztonság védelmét.”. Mi több, az 5. cikkelyben ez áll: ”A hatáskör-átruházás elvének megfelelően az Unió kizárólag a tagállamok által a Szerződésekben ráruházott hatáskörök határain belül jár el a Szerződésekben foglalt célkitűzések megvalósítása érdekében. Minden olyan hatáskör, amelyet a Szerződések nem ruháztak át az Unióra, a tagállamoknál marad.”

Magyarország és Lengyelország állítása szerint,

az EU már rég nem a tagállamok által megállapított hatáskörökön belül jár el,

és céljai elérése érdekében egy kis trükkhöz folyamodott. Az Európai Bíróságot használta fel, mint a csatlakozási szerződés mellékletét, korlátlan hatalommal.

És akkor nézzük az Európai Bíróságot. 1952-ben alapították, központi székhelye Luxemburgban van. 27 bíró dolgozik ott, egy-egy jut minden tagállamra, és bőségesen megfizetik őket az uniós költségvetésből. A hivatalos adatok szerint, az Európai Bíróság értelmezi az uniós jogot, mégpedig annak biztosítása érdekében, hogy az összes tagállam ugyanúgy alkalmazza a törvényeket, továbbá ítélkezik a nemzeti kormányok és az európai intézmények között felmerülő jogvitákban. Az Európai Bíróság garantálja, hogy a tagállamok és az uniós intézmények alávetik magukat az európai jognak.

Tehát az Európai Bíróság az Európai Unió érdekeit képviseli a tagállamokkal szemben (és sose fordítva!).

A luxemburgi központba igazságot osztani küldött „nemzeti” jogászok mindig azon intézmény nyíltan vállalt céljai értelmében mondanak ítéletet, ahonnan sok nullás fizetéseiket felveszik: feltétel nélül vessétek alá magatokat az európai jognak! A függetlenség és pártatlanság az Európai Bíróság bírái számára szigorúan elméleti fogalmak. A karrierjük függ attól, hogyan szolgálják az intézmény érdekeit.

Valójában – hogy egyenesen fogalmazzunk – az Európai Bíróság egy politikai eszköz. Nyikkanás nélkül teljesíti az Európai Bizottság parancsait. Bizonyíték: a Bíróság úgy döntött, napi 500 000 euró bírsággal sújtja Lengyelországot, miután az megtagadta a Turów szénbánya bezárását.

Naivak lennénk, ha azt hinnénk, Magyarország és Lengyelország bármely pert megnyerhet az Európai Bíróságon. Az érvek súlyától függetlenül. Olyan ez, mintha Románia a nemzeti kincsét szeretné visszakapni az oroszoktól, és a peres ügyben a moszkvai legfelsőbb bíróság ítélkezne.

Érdekes megjegyezni, hogy még mielőtt Brüsszel feldühödött volna a lengyel ügy miatt, a román alkotmánybíróságnak volt egy hasonló értelmezése, ami az európai jog elsőbbségét illeti a nemzeti jog fölött.

Az európai jog nem lehet előbbre való Románia alaptörvényénél, az alkotmánynál,

csak az alacsonyabb rendű törvények esetében fordulhat ez elő, jelentette ki az alkotmánybíróság hét bírája ama döntés indoklásában, amely megtiltja a Különleges ügyosztály nemzeti szervek általi feloszlatását. Az alkotmánybírák ugyanakkor azt is kimondták, hogy az uniós jog prioritására „nem úgy kell tekinteni, mint ami alapján mellőzhető vagy elhanyagolható az alkotmányos nemzeti identitás”.

Persze, a kotnyelesek azzal fognak érvelni, hogy az alkotmánybíróság egy átpolitizált intézmény, amely a „vörös pestis” ernyője alatt lapul, ez a nacionalista, euroszkeptikus felhangú döntések oka. Na de akkor mit mondjunk a németországi rokon intézményről? Arra is rátette a kezét a „vörös pestis”?

Az Európai Bizottság megvádolta Németországot, hogy „súlyos precedenst” teremtett,

miután a német alkotmánybíróság cáfolta az európai jog elsőbbségét a nemzeti joggal szemben. 2020. május 5-én Németország alkotmánybírósága megállapította, hogy az Európai Központi Bank áthágta a hatáskörét egy szekundér piacokról történő közbeszerzési ügyben. Mi több, olyan határozat született, miszerint az Európai Bíróság korábbi határozata, amely jóváhagyta az említett programot, nem bír joghatással Németországban. Válaszképpen az Európai Bizottság úgy vélekedett, hogy a német alkotmánybíróság határozata súlyos precedenst teremtett, mind magának a német alkotmánybíróságnak a jövőbeli tevékenységére, mind pedig a többi tagállam bíróságaira, legfelsőbb bíróságaira és alkotmánybíróságaira vonatkozóan.

Igen ám, de akkor senki sem ment ki a berlini utcákra, hogy megvédje Németországot az euroszkeptikusoktól. Nem volt értelme. Orbánnal vagy Morawieckivel ellentétben Merkel asszony mindig egy követ fújt a brüsszeli hatóságokkal. Pontosabban, ő adta meg a hangot.

Ami messziről látszik: sem Magyarország, sem Lengyelország nem akar kilépni az Európai Unióból.

Megmondták tisztán. Nem állna érdekükben. A figyelem-elterelés csak a brüsszeli propagandát szolgálja, amelynek egyetlen célja a budapesti és varsói rezsimek megdöntése. A két, konzervatív kormányok (mekkora hiba, nem igaz?) igazgatta államot azzal az ürüggyel állítják a falhoz, hogy „az LGBT-közösség jogainak csorbításával, az igazságszolgáltatási rendszer módosításaival és a migránsok visszautasításával megsértik a jogállamiságot és az európai értékeket.” Kötelezettségszegési eljárásokat és európai bírósági eljárásokat indított ellenük az Európai Bizottság. Mi több, Ursula von der Leyen még nem engedélyezte a két ország helyreállítási tervét.

Budapest és Varsó zsarolással és kettős mérce alkalmazásával vádolja az Európai Bizottságot és az Európai Bíróságot. „Az európai jog elsőbbségét csak ott kell alkalmazni, ahol az EU-nak hatáskörei vannak, az erre vonatkozó keret pedig benne foglaltatik az EU alapszerződéseiben”, mondja Orbán Viktor.

Az INSCOP legfrissebb felmérésnek fényében, amíg idén júniusban a román állampolgárok 55%-a állította, hogy bízik vagy nagyon bízik az Európai Unióban, szeptemberben ez az arány 42,5%-ra csökkent.

13%-os meredek csökkenésről van szó.

És ennek nem annyira az AUR, Șoșoacă szenátor vagy a Szputnyik lap az oka. Ha megnézzük a Magyarországhoz és Lengyelországhoz való viszonyulását, azt látjuk, hogy a brüsszeli hatóságok maguknak keresik a bajt. Az olcsó, neomarxista felhangú propaganda ott üt vissza, ahol a legjobban fáj.