Vlagyimir hív, majd Greta keres, küldik a pénzt a cikkekért

És főleg a vírusról, persze. Szoros a napirendem, de nagyon kiegyensúlyozott. Korán kelek, röviden kávézom, utána általában már megszólal a telefonom. Először Vlagyimir szokott hívni, ő ilyenkor már lóháton ül félmeztelenül, vállán egy Kalasnyikovval, csak úgy, nosztalgiából, ezt nem mondja, de tudom az asszisztensétől. Vlagyimir eléggé szűkszavú, rám dörren, hogy az orosz-erdélyi magyar barátság jegyében ne felejtsem ma se, hogy honnan jöttem és hová tartok, ne írjam meg, hogy náluk felé utcára engedett oroszlánokkal tartatják be a karantént még ma is, ahol szükséges, rárontanának az állatvédők. Természetesen nem kéri ingyen.

Készséggel és gyorsan igent mondok az összegre, sietek, kinyomom Vlagyimirt, mert Greta van vonalban,

fiatal kora ellenére korán kelő ez a lány, sárga esőköpenyében már kinn van az északi szélben. Reggeli sétája közben gyakran felhív, ma azt mondja, kapott mostanában egy kis pénzt, lecsíp belőle, küldi, végül is jó az, ha mindketten hallgatunk arról, hogy ők hozták össze véletlenül a vírust a suliban a biológia szakkörön két tüntetés között, értsem meg, nagyon hideg volt odakünn akkoriban.

Megértem, hogyne érteném, én csak szoboravatókon szoktam álldogálni télen itt Erdélyben, vagy a Magyar Kultúra Napján egy-két megemlékezésen, már ott is nagyon fázom, mi lehet hát a kietlen északon. Kicsit aggaszt, hogy hogy fogok eljutni az Antillákra nyaralni, most, hogy nincsenek repülők, de hát egy globális összeesküvés az már csak ilyen, mondom magamnak, ha esküszünk, ne finnyogjunk, esetleg szólok Nils Holgerssonnak, nem-e akad egy szabad madár.

Szeretnék most már reggelizni, de Bill kitartóan csörög, hogy valahová elszórta a bankszámlaszámomat,

utalná az összeget a tegnapi cikkért a maszkviselésről.

Azt mondja, végül is nem tudja, mennyire jól vételeznek a mikrocsipek az Erdélybe küldött szállítmányban, vannak még hibák a rendszerben, írjam meg legközelebb, hogy jól rá kell nyomni orrésznél a cuccot. Persze, Bill, no problem, mondom neki kicsit hunglishül, nyomom a hosszú ó-kat, de már nem figyel, valami földönkívüliek keresik koronaügyben. Kínaiul szól hozzájuk, nem nagyon értem, csak azt, hogy ötgé, én magyarul szoktam beszélni a vuhaniakkal, többen közülük a piacon dolgoztak korábban itt nálunk, árulták a gumipapucsot, aztán hazahívták őket szintén piacozni, csak a denevérszekcióba, beépített emberként, mint világpolgárokat. Kis ideig kellett csinálniuk szerencsére, eléggé elkeserítette őket a denevérek haláltusája, elszoktak az ilyesmitől itt Európában.

Most ők is az Antillákon vannak, de szegények nem nyaralnak, építik a luxus nyaralókomplexumot a világ újságírói számára, amit

Bill és Gyuri barátom finanszíroz a vírusról szóló hírekért cserébe

– nem is tudom, hogy fogunk ott elférni, sorra kerül-e mindenki, lehet, mi erdélyiek csak az esős évszakban mehetünk, és tengerre néző szobát sem kapunk. Remélem, jönnek a színészek is, na jó, főleg a színésznők, akik a betegeket alakítják világszerte a tévék számára.

Na, de ne kalandozzak el, ki tudja, mikor leszek szabadságon, nagy dologidő van: ott tartottam, hogy reggeli és Bill, végül általában kenek egy vajas kenyeret magamnak, állva harapdálom fél kézből, mert ekkorra már elindul az őrület, hol a WHO vezérkara hív, hol a kórházak igazgatói, hol a miniszterek, hol a szappangyárosok. Egyik kezemben a vajas kenyér, másik kezemben írószer, jegyzetelek a konyhapultra görnyedve, mert szóról-szóra diktálják, hogy mit írjak aznap a vírusról.

Néha klassz kis történetek kerekednek ki, máskor dögunalom, mondom is nekik, legyen minél több sztori a dologban, uraim, megdöbbenés, félelem és reszketés, ha már így szakadok bele a jegyzetelésbe, szerencsére van, aki elég kreatív, különösen a kórházigazgatók, és egyes kormányok vezetői. A legunalmasabbak a szappan- és maszkgyártók, kiégett milliomosok, lényegében annyit mondanak, hogy mossunk kezet és viseljünk maszkot, elég nehéz ebből aztán kihozni egy olvasható cikket. Diktálás után persze mindenkinek megadom a bankszámlaszámom, ahogyan az összes többi kollégám teszi szerte a világon, őket is felhívják minden reggel, persze attól függően, hogy hol mikor van reggel. De még így is elképesztő melós dolog lehet ez a telefonálgatás, azt hallom, besegítenek Bill frissen megalkotott robotjai, amik képesek felvenni az egyes emberek külsejét és hangját, úgy, mint abban a Louis de Funès-filmben az ufók.

Miközben jegyzetelek, azon gondolkodom, hogy mivel tudnám ma felcsigázni az unatkozó olvasókat, akik egykedvűen görgetik közösségi médiafelületeiket, és egyre több ingert várnak egyre rövidebb idő alatt. Kicsit olyan ez, mint amikor valaki rászokik a pornóra, utána már elunja magát egy lassú élőzés alatt, meg is lehet érteni, bár én a hagyományosabb eljárásokat szeretem ebben a tekintetben, és pironkodva bevallom, az újságírásban is. Ennek jegyében egy ideig próbálkoztam a klasszikus újságírói eszközökkel, hírügynökségek híreire, szemtanúk elmondásaira, szervezetek közleményeire hagyatkoztam, de sajnos

utálták az olvasók, anyáztak, engem okolván a hírben foglaltakért, vagy el sem olvasták a cikket.

A múltkor az Országos Meteorológiai Szolgálat tájékoztatása alapján megírtam, hogy milyen lesz az idő, de az olvasók hazug gazembernek neveztek, ezért azt hiszem, ma például írok egy kreatív időjárásjelentést a saját megérzéseimre hagyatkozva, hátha jobban fognak szórakozni. Igyekszem egyensúlyban lenni, hogy süssön a nap is, de felhők is jöjjenek, mert ugye sokaknak melegük van a napsütésben, mások meg lehet, hogy strandolni készülnek, zavarná őket a gyakori felhőzet. A médiafogyasztókat nagyon untatják és dühítik a száraz tények, mondják ezt egyébként a hozzám hasonlóan hátrányos helyzetű szakmákban dolgozó barátaim is, például a kutatók. Ma már sokkal többre van szükség, láthatjuk a kommentszekciókban.

A véleményem megfogalmazásával is próbálkoztam, de sajnos mindenki kizárólag a saját véleményével ért egyet,

én félek a verbális agressziótól, ezért ma már csak anyámnak merem elmondani, mit gondolok, ő legalább néha bólogat, mégiscsak a fia vagyok. Ha így tudom korábban, más melót választok, most már mindegy, elmegyek terápiába, az újságírás egyik legnagyobb kihívása napjainkban az olvasói kommentek és elvárások lelki feldolgozása. No, de apró nehézségek ezek, megyünk előre, ugye. Én ma például a Loganommal fogok előre menni, hehe, be a szerkbe, hogy megírjam a reggel begyűjtött infókat, innen már csak erről szól a nap.

Falból Logannal járok és kétszobás blokkban lakom, késéssel fizetem a bankrészletet, néha kérek kölcsön hó végén.

Hétvégére persze eltűnök, akkor luxizom, van egy luxitelep kifejezetten az erdélyi magyar újságíróknak

a közelben, a Logant egy mélygarázsban a lesötétített ablakú béemwémre cserélem (van egy ilyen újságíró-mélygarázs is, tele menő kocsikkal), hogy mégse érkezzek oda akárhogy. Jut eszembe, veszek is egy magánrepülőgépet, ha Nils nem tud nélkülözni egy megbízható vadludat.