Niedermüller Ditróban

Mi a közös Niedermüller Péter DK-politikus nagy port kavart kijelentésében és a gyergyóditrói eseményekben? Mi a különbség a két kirekesztő megnyilvánulás között és melyek az indítékaik?

Hirdetés

Két esemény – egy magyarországi és egy romániai – napokon át borzolta a közvéleményt.

Niedermüller Péter, újonnan választott budapesti kerületi polgármester, a Demokratikus Koalíció politikusa emígyen szólt a jobboldali „gyűlölködőkről”:

„…ha lehántod ezeket a gyűlöletvalamiket – ugye, fölsoroltuk: a nem magyarok, a mások, a migránsok, a romák, a »nemtudoménmik« –, akkor ott marad egy rémisztő képződmény középen, ezek a fehér, keresztény, heteroszexuális férfiak – meg azért nők is vannak közöttük.”

Ugyanekkor a nagy román sajtóvisszhangot kiváltó ditrói tiltakozásnak egyik, sokat idézett helyi megszólalása szerint nem kell az a kenyér, amelyet „fekete kezek” készítenek.

Van egy szavunk, a „kirekesztés”, amely a maga logikai univerzalizmusával minden olyan esetre alkalmazható, ahol az embercsoportok közötti elhatárolásra kerül sor, legyen az akár fogalmi-spekulatív, akár tettleges – és ekként emberi méltóságot ténylegesen – bántó. Széles paletta ez, amelyen egy kategória megnevezésétől a furkósbot képéig szinte bármi elfér, és ezért e széles pászma egyben a politikai lelemények gazdag piaca is. A verbális leleményeké, amelyek olykor ugyanolyan fenyegetettség-érzetet keltenek, mint a furkósbot látványa.

A „kirekesztés” elleni harc az emberi méltóság nevében történik,

a „kirekesztéssel” való verbális vagdalkozás viszont nem más, mint politikai területfoglalás az előbb vázolt széles palettáról származó instrumentummal, gyakran a kirekesztők kirekesztésével.

Ennek a kettősségnek a megértése azonban csak úgy lehetséges, ha a „kirekesztésben” a történelem mozgását is látjuk. Történelmi tapasztalat sugallja, hogy a „kirekesztés” gyökere tulajdonképpen az, hogy az emberi közösségek csak így tudnak létezni. Történészek és antropológusok (Reinhart Koselleck, Erik Erikson) több módon is leírták azt, hogy a társadalmak életében az összetartás és elkülönülés folyamatos, befelé identitást, kifelé idegenséget szít. A politika alapjánál pedig mindig a „mi”, a közösségek állnak, a politika a csoporttagoltságok primátusán alapszik, a csoportok folyamatos „újrarajzolása” a politikának olyan feladata, amely nélkül nem is létezhetne.

Koselleck nagy világtörténelmi perspektívában is felfedezi a szembenállás-kizárás mechanizmusát, mint a történelem alapvető mozgásformáját. Három ilyen fogalompárt vetít rá a történelemre: a hellén–barbár, a keresztény–pogány és az ember – nem-ember szembenállást. Az első a görög Hellász és a rajta kívüli világ szembenállását teremtette meg egy „univerzalisztikus” nyelvi alakzattal, a barbár névvel (melyet minden negatív tulajdonság közös foglalatává tett). Itt a szembenállás a kultúrák és identitások között nem csak nyelvi, hanem világosan területi szétválást is jelent. A keresztény–pogány szembenállás már előrevetíti, hogy az „idegenség” területileg nem válik le, közénk kerülhet, s ezzel a kereszténység szubjektív, hit-dimenziója került az előtérbe, hiszen a „mi” (keresztények) és „ők” (pogányok, majd az eretnekek) ellentéte a napi, az egyes egyének közötti találkozásokban is megjelenhet, illetve – ebből adódóan – „rejtőzködhet”, és így titkolt veszélyt is jelenthet. A közösség, a „mi” meghatározása itt már az egyének – a közösség tagjai – „hitének” az ellenőrzési szintjére terjedt ki. Ehhez adta hozzá a modern kor kibontakozása az ember – nem-ember szembenállást. Az egyetemes emberi egyenlőség és az „emberiség” fogalmának a kialakulásával és értékké válásával nem szűnt meg a „kizárás” iránti igény, de ekkor már olyan fogalmi alakzatra lett szükség, amely helytől, pozíciótól, kultúrától függetleníthető, azaz az „idegent”, az „ellenséget” bármikor – a politikai instrumentalizáció igényei szerint – újrafogalmazhatja.

Hol tart tehát Niedermüller Péter, s hol a ditróiak?

Hirdetés

Mindkét esetben a „kirekesztés” megnyilvánulásait – igényét és reflexeit – látjuk, és megértésének alapkérdése mindkét esetben az, hogy a „kirekesztés” milyen identitást erősít fel, milyen idegenséget szít.

A ditrói közösség alapvetően még a hellén-barbár sémába is bele tudná képzelni magát: a helyi közösség területileg is el tud határolódni az „idegenektől”. Talán úgy gondolja, hogy az „idegenek” egyszerűen láthatóak, és talán még hitük ellenőrzése sem szükséges felismerésükhöz. Ugyanakkor Ditró a modern korban is él, mert a „kirekesztés” indoklása csak a felszínen alapoz a „láthatók” rasszista elutasítására – emögött valójában ott vannak azok az érvek is, amelyek a globális piacok hatásához való alkalmazkodással kapcsolatosak. A globalizmus számtalan konzekvenciája ugyanis már rég ott van e községben. Egyesek elfogadottá váltak (a fiatalok elvándorlása, a világpiac termékeinek a befogadása, az információk szabad áramlásához való alkalmazkodás), mások kevésbe, így például az nem, hogy az elvándorlás előbb-utóbb kikényszeríti a maga demográfiai mérlegét, de az sem, hogy a beruházások tőke-logikája kilép a korábbi helyi közmegegyezéses keretekből.

A ditrói kirekesztéses eset tehát annak a jele, hogy a helyi közösség – bár már rég elkezdte a globális folyamatokhoz való alkalmazkodását – most valamilyen határpontra jutott ebben az akkomodációs folyamatban: kik lettünk – újabban – „mi”, is kik mostantól az „idegenek”?

Niedermüller Péter kirekesztőként egy liberális paradoxont jelenít meg. Habár a liberálisok az emberiség egyetlen harmonizálható, univerzális közösségében hisznek, valós, cselekvő politikai közösségként ők sem működhetnek „kizárás” nélkül. Ki kell zárniuk mindenkit és minden csoportot, amely nem tűnik feloldhatónak vagy makacsul nem kíván beolvaszthatónak lenni ebben a harmonikus és vágyott nagy közösségben.

A liberális kizárás sajátja az, hogy alapvetően az ember – nem-ember sémára épít,

és ebből adódóan politikailag a leginkább instrumentalizálható.

A különböző politikai ideológiákból levezethető kategorizációk szitokszóként való használata is ebből a liberális instrumentalizációs eljárásból fakad, jóllehet, hogy ma már minden politikai irányzat él vele. Amikor Niedermüller „rémisztő képződményt” említ, akkor ennek párjaként ott találjuk a jobboldali sajtóban olvasható „fehérjehalmaz” leminősítő kifejezést is. A diabolizáló nyelvi eljárások tehát már mindenütt ott vannak.

Mégis, van egy számottevő különbség a „kirekesztés” ditrói és niedermülleri indítékai között. Ditró helyi közössége egy eredeti formájában, alkalmazkodás nélkül fent nem tartható közösségképet védelmez a „kirekesztés” politikai eszköztárát használva. Niedermüller Péter viszont egy elképzelt globális közösséget védelmez kétségbeesetten, melynek létét veszélyeztetettnek érzi a sokkal kisebb és valóságosabb közösségek jelenléte okán. Ezért a „kirekesztés” morális elítélése nem ment fel az alól, hogy döntsünk, melyik és milyen közösség mellé állunk, ha már ezek sokasága nélkül nem képzelhető el az ember létezése.

Hirdetés