A politika demilitarizált háború, írta a brit Cambray az 1930-as években, és ennek intenzitását a választások adják. Meglehet, a Iohannis–Dăncilă-vita elmaradása is – látszólag – e demilitarizálás számlájára írható. Ne harcoljunk fölöslegesen, gondolhatta Iohannis, egy már megnyert háború érdektelen csataterén.

Mert a csatát, úgy tűnik, tényleg megnyerte. Vele az a Románia látszik győzedelmeskedni, amelyben lassan többségbe kerültek azok, akik az „Európa” által kibontott egyéni pályalehetőségekre inkább alapoznak, mint arra a klienteláris szövedékű világra, amelynek Teleorman vált a metaforájává.

Csakhogy ez az új választói többség azért némi formázásra is szorul, és ez az a feladat, amely már meghaladja Iohannis politikai képességeit. A formázás ugyanis több, mint a PSD elleni gyűlölet karbantartása. Iohannis – tehetetlenségében – azonban csak erre gyűlöletre tud építeni, és kerülvén a vitát, e formátlan és formázatlan szavazattömeg inerciájában bízik.

Lehet, taktikailag helyes is ez a alternatíva. Azonban a cizellált román nacionalizmus némaleventéje és az immár klónozhatatlanná lett „teleormániság” képviselője közötti vitának lenne néhány, messzebbre mutató haszna. Mert az éles politikai viták – minden megosztó természetük ellenére – nem csupán öncélúak, hanem a politikai cselekvőképesség és a víziókra való alkalmasság jelei is.

Iohannis némasága – melynek írott változata az őáltala választott lapos jelszó (a „normális Románia”) – azonban arra a víziótlanságra utal, amely Románia geopolitikai határozatlanságának, tétovaságának a szimptómája.

Románia sorsa olyan kérdésektől függ, amelyek csak a „játszmákba” való bátrabb beavatkozásokkal válaszolható meg. Mi lesz a NATO sorsa, ha már olyan vezetők, mint például Macron, a halálát jósolgatják? Mi lesz az Európai Unióval a Brexit után? Hogyan viszonyuljunk Oroszországhoz, miközben a stratégiai-retorikai orosz-ellenesség füstfüggönye mögött mind Franciaország, mind Németország komoly kiegyezésre és nagy üzletekre készül az oroszokkal? Hogyan viszonyuljon Románia Kína kelet-közép-európai növekvő jelenlétéhez? Ahhoz, hogy ezzel egy történelmi léptékű hálózatépítési verseny is elkezdődött térségünkben az energetika és a közlekedési útvonalak terén.

E kérdések megválaszolásának most éppen „ideje van”. És Iohannis, amennyiben egyáltalán érzi e kérdések súlyát, téved, ha úgy gondolja, hogy most politikai komfortzónájának a megőrzése a legfontosabb, hogy aztán – győzelme birtokában – nyugodtan elmélkedhessen e kérdéseken és tehessen „megoldásuk” érdekében.

A politikai kérdéseknek ugyanis nem csupán „idejük van”. Azokat meg is kell szerezni, és helyes formájukat csakis vitákban, konfliktusokban – olyanokban, amilyenek – lehet megszerezni…