Látnokian vette észre Tocqueville, hogy a francia forradalom századában a politika világa két elkülönült tartományra oszlott, amelyek között Franciaországban – Angliától eltérően – nem volt érintkezés: az egyikben kormányoztak a tapasztalat és a status quo alapján, az „úgy-ahogy-lehet” nevében, a másikban pedig megfogalmazták a kormányzás alapját képező elvont eszméket. Ez utóbbi volt az „írók köztársasága”: az értelmiségi politizálás első formája. Ők, az írástudók építették fel azt a képzeletbeli társadalmat, amelyben minden egyszerűnek, rendezettnek, egységesnek, méltányosnak és ésszerűnek látszott, ők voltak azok, akik meghonosították azt a politikafelfogást, hogy az „igazi”, a „nemes” politizálás egy-két, a rajongás legmagasabb fokán képviselt eszme erejével és érdekében történik. Majd ők kezdték azt gondolni, hogy az „úgy-ahogy-lehet” mentén babráló politikusokat el kell űzni.

Amit Tocqueville megpillantott, alighanem a politika lényegéhez tartozik, és később, a XX. században többen is felfigyeltek erre. Bibó, például, a „túlfeszült lényeglátók“ és a „hamis realisták“ közötti mély ellentétről írt.

Nos, ennek a kettősségnek az öröksége a ma politikájában is jelen van. Csak észre kell vennünk az ugyanazt a teljesen megváltozott körülmények között.

A Greta Thunberg által keltett klímaőrület nem más, mint a „túlfeszült lényeglátás” globalizálódása. Megmutatta ennek az új világnak azt az ijesztő arcát, hogy mivé növeszthető egyetlen eszme a globális médiumok korában.

A post-truth világa ez, ahol az igazság új formái alakultak ki annak alapján, hogy a közvélemény formálásában a tények szerepe alárendelődött az érzelmi ráhangolódásnak és a személyes meggyőződéseknek.

De hol érnek be és össze e személyes meggyőződések, hol válnak „közösségi tényekké”? Az internetizált világban, ahol mindenki „írástudóvá” tudott válni és forgalmazhatta a rendről alkotott, átélésre ajánlott eszméit, a hasonló érzelmeknek és lelkesültségeknek olyan kis körei alakultak ki – a véleménybuborékok –, amelyek kizártak minden, a véleménygettóhoz nem illeszkedő érvet. Így az otthonosság nagy élményét adták, de annak árán, hogy megszűnt a kommunikáció a párhuzamos világok, a buborékok között.

Greta Thunberg elkötelezettsége a véleménybuborékok Facebook-os világában növekedett. Egy eszme – vagy inkább: érzelem – kisgömböcéből nőtt naggyá, olyan óriásgömböccé, amely most már a globális politika területére gurult be. Sőt, annak lett nagy hatású terméke. Le lehet ezt egyszerűsíteni ugyan egy 16 éves kislány autizmusára, melyet felelőtlen szülei – talán üzleti mohóságukban – használni engednek, de itt már a globális politikában jelenik meg az a két tartomány, amelyet Tocqueville a demokrácia hajnalán megfigyelt.

A kattintott észkorszak „írástudói” által kimunkált fészbukos véleménybuborékok lelkesítő termékeit a klímabiznisz ügyeskedői kezdik használni. Előbb a hamis realisták, majd a realista üzletemberek módján. Egyre több jel utal a globális klímavédelmi üzem zavaraira és korrupciós kísérőjelenségeire. Nemrégiben a nemzetközi Amazon Watch, az Amazonas-medence védelméért létrehozott civil szervezet által gyűjtött adományokról derült ki, hogy annak csak egy kis részét fordították az ott élő őslakosokra, akikért a gyűjtés folyt. A többi a közösségi médiára, tehát a véleménybuborékok fenntartására ment. A Vestas, a világ legnagyobb szélturbina-gyártója a CNN Veszélyben a klíma című műsorát szponzorálja.

Mivel a környezetvédő politika hasznai a távoli jövőbe rajzolódnak bele, bizonytalanul, de a környezeti veszélyek itt és most érzékletes plaszticitással is megjeleníthetőek, e kettő – a lehetséges, bizonytalanul prognosztizálható eredmények, valamint a látható veszélyek – közötti bonyolult összefüggések a politika egyszerűsítő nyelvén nem magyarázhatóak el, marad az érzelmekre apelláló legitimáció. Ahogy Björn Lomborg dán környezettudós elmondta: a környezetbarát technológiában érdekelt vállalatok a hadiipari lobbi módszereivel igyekeznek félelmet kelteni és fenntartani. És erre még rátevődik egy globális politika önigazoló érdeke is, amellyel folyamatos akciózásának szükségességét igazolja.

Greta Thunberg szúrós tekintetében és klímaőrző rajongásában mindez összegződik: a klímabiznisz reklámigénye, egy államoktól elszakadó globális politika önigazoló szükséglete, valamint az értelmiségi, de már klasszikus értelemben nem „írástudó” politizálás új – véleménybuborékos – módjának a kialakulása. Ennek a megértése a ma egyik nagy kihívása.