„Azt hiszem, a Trianon-centenárium alkalmából valóságos delíriumnak lehetünk tanúi Magyarországon” (INTERJÚ)

Interjú Catherine Horel francia történésszel, a Horthy című kötet szerzőjével. Román szemszögből, persze.

Hirdetés
A Főtér RoMánia rovatában a romániai román nyelvű média olyan véleményanyagait szemlézzük, amelyek vagy az itteni magyar közösséggel, a román-magyar kapcsolatokkal foglalkoznak, vagy a nyilvánosságot, a közbeszédet foglalkoztató forró témákat taglalnak.

Jelen szöveg a Historia oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Ion M. Ioniţă: Megírta a Horthy című könyvet, egy terjedelmes, e vitatott személyiségnek szentelt kötetet és az a kérdésem, Horel asszony, miért írta meg ezt a könyvet, miért épp Horthy admirálisról?

Catherine Horel: Mindenekelőtt azért írtam meg a könyvet, mert Közép-Európa és különösen Magyarország történelmének vagyok a szakértője.

Nem tudnám megírni XV. Lajos életrajzát.

Ezért inkább a közép-európai szereplők érdekelnek és főleg a XIX. századdal foglalkozom. Horthy admirális 1878-ban született, XIX. századi ember volt, az ahhoz tartozó mentalitással, aki egész aktív élete alatt, 1918 előtt, az osztrák-magyar császári hadseregben, pontosabban a tengerészetnél dolgozott. Ezért írtam meg az életrajzát, ezen kívül sokat foglalkoztam a két világháború közötti időszakkal, a francia–magyar kapcsolatokkal, a Kisantanttal és a két világháború közötti politikai és geopolitikai légkörrel. Egy idő után ráébredtem, hogy Horthy teljes mértékben jelen volt ezekben a Magyarország és Franciaország közötti kapcsolatokban, sőt, még ennél is fontosabb szerepe volt. Így merült fel annak szükségessége, hogy foglalkozzam vele.

Nyugaton milyen elképzelés él arról, ami Közép- és Kelet-Európában történt? Létezik valamiféle érdeklődés Európa ezen térsége iránt a nyugati vagy francia történészek részéről?

Létezik érdeklődés, de sok előítélet, feltételezés és nagy tudatlanság is van a Közép- és Kelet-Európát elemző francia szakértők esetében.

Régi, nagyon tartósan meggyökeresedett, de újabb előítéletek is vannak,

melyek az 1989-es rendszerváltás után jöttek létre. Van egy Bécs iránti csodálat például, amiatt, mert némiképp megszépíti azt a térséget. Ezen kívül, mint mondtam, tudatlanság is van. Franciaország központosított és a nyelvnek köszönhetően egyesített ország és a korábban az Osztrák-Magyar Birodalomhoz tartozó, különféle identitású, nyelvű és vallású országok Franciaország és a franciák számára nehezebben érthetők. A franciák gyakran összetévesztik Szlovákiát és Szlovéniát, valamint Budapestet és Bukarestet, hogy egy kicsit vicceljünk is.

A történelmet politikailag használják fel és ezt látjuk a Románia és Magyarország közötti kapcsolatokban is. Még a két világháború közötti időszakkal és az 1919 utáni magyar revizionizmussal kapcsolatosan is nagy különbségek vannak a megközelítésben. Jövőre lesz Trianon centenáriuma, melynek kapcsán erőteljes magyar tevékenység várható. A térség történelmére szakosodott emberként mi a véleménye arról is, ami jelenleg történik?

Ha a békeszerződések utáni történelemről kell beszélni és ami azután történt, egyértelmű, hogy súlyos, óriási hatása volt Magyarországra nézve abban az időben.

Nagy trauma volt a magyar társadalom számára,

ami egy másik trauma után következett. Elvesztették a háborút, a birodalom felbomlott, forradalomra került sor, aztán a második következett, egy ellenforradalom.

Viktimizációról van szó. Egy múltbeli fájdalmas momentumra hivatkoznak egy jelenlegi politikai cselekvés megindoklására.

Egy valós drámai eseményt változtattak eszközzé és ez a gond. Egyrészről eljutottak a viktimizációhoz, ahogy ön is mondja, és a külföldieket vádolták, mert Magyarországon azt mondták: „Ez a szövetségesek, a franciák, Clemenceau bűne”, vagy azt mondták, hogy ez a nemzetiségek bűne, Versailles bűne, az országon belüli nemzetiségeké, vagy a zsidóké, vagy mindenkié. De „mi, magyarok – mondták – semmiért nem vagyunk hibásak, mi csak elviseljük egy igazságtalanság hatásait”.

Hirdetés

Egy sokak számára traumát okozó történelmi eseményből kiindulva felépítik majd a mind a magyarországi, a Magyarországon belüli magyar társadalmat,

mind a szomszédokkal meglévő kapcsolatokat megmérgező viktimizációs elméletet.

Tapasztalható, hogy rendszeresen újra elültetik, újra befecskendezik ezt a mérget a magyar társadalomba és nem tudnak kikerülni ebből a helyzetből, ez a gond. Egyértelmű. Azt hiszem, hogy jövőre, a trianoni szerződés aláírásának centenáriuma alkalmából újra egy igazi delíriumnak lehetünk majd tanúi e viktimizációs elméletekkel kapcsolatosan.

Visszatérve Horthy admirális figurájához, a könyvben ön azt mondja, hogy nem volt hős, nem tett rendkívüli dolgokat, mondjuk úgy, közönséges ember volt, de íme, 25 éven keresztül sikerült megtartania a hatalmat Magyarországon. Mi az ő történelmi felelőssége?

Nagyon súlyos felelőssége van. Valóban, ennek az embernek kezdetben nem volt karizmája, nem számított sem nagy szónoknak, sem tribunusnak, sem nagy tábornoknak, sem nagy katonai vezetőnek, olyan ember volt, akinek csak kis győzelmei voltak. De

ezekből a kis tettekből kiindulva valójában egy szereplő épült fel.

Háborús hősként mutatják be, ami nem igaz, az ország megmentőjének, ami nem igaz. Azután kerül hatalomra, hogy az országot már feldarabolták, ahogy már mondtam. Ezen kívül a területek visszaszerzőjeként állítják be, de nem ő érte ezt el. Ő, a bécsi döntőbíráskodásnak vagy diktátumnak köszönhetően a tárgyalóteremben, a zöld asztalnál foglal helyet. De nagy hódítói képet festenek le róla.

Amikor vállalta a nemzeti hadsereg vezetését, nagyon könnyen azt is mondhatta volna: „Kész, megtettem a kötelességemet, azért hívtatok, hogy vezessem a hadsereget és helyreállítsam a rendet, megállok és hazamegyek a birtokomra.” De nem ezt tette. Hagyta, hogy eluralkodjon rajta az ambíció, a hatalommámor, biztos, hogy sok mindent mondhatunk és azt hiszem, hogy meggyőzte magát, önmeggyőzésről, önmérgezésről van szó,

meggyőzte magát, hogy a haza megmentője,

mert a többiek folyamatosan ezt mondták neki: „Ha elmegy, káosz következik.” Tehát meggyőzte magát és nem mondott nemet. Azt mondta: „Rendben, maradok.” Sőt, akkor is nemet mondhatott volna, amikor elfogadták a zsidókra vonatkozó törvényeket, többször is. 1941-ben nem mondott nemet Magyarország belépésére a háborúba. Így aztán felelős lett 1944-ért (vannak történészek, akik ennél azért sokkal árnyaltabban látják a helyzetet; forrás itt, itt és itt – ez utóbbin belül a vita további résztvevőinek az írásai is elérhetők – a szerk.).

Egy másik rendkívül fájdalma aspektus a holokauszt, ami a zsidókkal történt, a Magyarország által megszállt észak-erdélyieket is beleértve. Ön szerint alá lehet érvekkel támasztani, hogy ez csak a Magyarországot megszálló németek bűne volt?

Ezzel visszatérünk ahhoz a viktimizációs gondolathoz, amelyről beszéltem. „A németek bűne, nem a mi bűnünk.” A német megszállás okozta a zsidók masszív deportálását. Egyrészt ez igaz. Másrészt viszont a németek éppen azért tudták végrehajtani a zsidók deportálását, mert a terepet alaposan előkészítették az antiszemita, zsidóellenes, a zsidó lakosságot masszívan diszkrimináló törvények és az, hogy

a helyi magyar lakosságot átitatta az antiszemitizmus;

és ezért rendkívül kevés zsidómentő művelet volt, még a mindennapi életben, helyi szinten is, ahol a lakosság folyamatosan találkozott zsidókkal.

Van még valami fontos. A magyar hadsereget és csendőrséget éveken keresztül átszőtte a náci ideológia, a nemzetiszocialista ideológia, amit Horthy nem akart észrevenni. Ezekben a testületekben, melyek számára szent testületek voltak, mint a hadsereg és a csendőrség, katonák vannak, mondta ő, és a katonák nem politizálnak, ami miatt túlhevült és hamis elképzelése volt ezekről a hadseregtestekről, azt gondolta, hogy ezeket az egységeket nem lehet meghódítani, nem eshetnek a nácizmus prédájául.

A németeknek mégiscsak szükségük volt segéderőkre, hogy dolgozzanak a zsidók deportálásán és sok ilyen segítséget találtak. A csendőrséget is, a hadsereget is.

Hirdetés