A rendszerváltás utáni eufórikus társadalmi várakozások tekintélyes hányada összpontosult az újonnan meghonosult politikai berendezkedésre és annak intézményrendszerére. A sok állampolgár által még csak hírből sem ismert demokrácia egy csapásra mágikus kulcsszóvá nemesedett, és mindenki naivan demokratikus köntösbe bújtatta a később jórészt illúziónak bizonyuló reményeit.

A kilencvenes évek elején még számos képviselője élt azoknak a generációknak, amelyek közvetlenül tapasztalták meg a két világháború közötti primitív demokrácia fény- és árnyoldalait. Különösen az akkori polgárság, a korabeli politikai, kulturális elit rutinos tagjai mosolyoghattak a bajszuk alatt, amikor a romániai liberális demokrácia építői és alakítói körében újra felfedezni vélték a régi, két világháború közötti reflexeket.

Az évek múlásával aztán az egész ország megismerkedett a politikai köpönyegváltás fogalmával, a pártok közötti érdekek szerinti átjárhatóság jelenségével, az adott szó és az aláírt politikai szerződések rugalmas értelmezési kereteivel, a demokrácia-deficit definíciójával, az egymást érő kormányalakításokkal, a helyi bárók és a központi hatalom kényes egyensúlyának politikai rendezőelvével, a mindent átható korrupcióval, a nyugatosodni kívánó balkáni politikai kultúra színes, bohém természetével.

Nem volt új a nap alatt, csak a romániai ősdemokrácia vége és a liberális demokrácia születése között eltelt ötven év. A két világháború közötti politikára, demokráciára jellemző gyakorlatok és a mai rutinok közötti rokonsági kapcsolatok szépen kirajzolódnak, különösen, ha körülnézünk a húszas, harmincas évek Romániájának politikai boszorkánykonyhájában, ahol dr. Toth Szilárd történész, egyetemi docens, a BBTE Jelenkor Története és Nemzetközi Tanulmányok Tanszékének vezetője volt a kalauzunk.

A korszakban folyó politizálást, a parlamenti és helyhatósági választások sajátos jellemvonásait leginkább szemléltető fabula gyökerei a 19. század végére datálhatók. E szerint a bukaresti Clemenţa iskolában felállított szavazóirodában a kormány többször is a katonákkal szavaztatott, mindig más ruhába öltöztetve őket. Egy őrmester szavazott, kiment, majd pár perc múlva újra bejött szavazni, ezúttal már egy másik kabátot viselve. Harmadszor egy kalappal a fején jelent meg, negyedszerre már kucsmát viselt. Hetedik alkalommal a szavazóiroda elnöke, Pompiliu Florian megelégelte a mókát és ráripakodott, hogy most már elég legyen, szavazott már hétszer, ha nyolcadszor is megjelenik, akkor letartóztatja!

A két világháború között tíz parlamenti választást tartottak. Az első, 1919-es választást rendkívülinek számított, hisz a nemzetközi jog értelmében Erdély még nem tartozott Romániához, ennek ellenére a megszállt területeken is megrendezték a választásokat. Ezeken a romániai magyar politikai elitek nem vettek részt, a passzivitást választották, és csupán néhány, az Új Világ napilap körül csoportosuló, a Ferdinánd király iránti hűségesküt szorgalmazó politikai kalandor indult és nyert négy szenátori és nyolc képviselői helyet román pártok támogatásával. A tényleges politikai és kulturális erdélyi magyar elitek 1922-ben lépnek színre, előbb a Magyar Szövetség, majd az Országos Magyar Párt képviseletében.

Adj, király, miniszterelnököt! 

A román származású francia szociológus, Mattei Dogan találó kifejezése szerint a „választási tánc” szókapcsolattal írható le leginkább mindaz, ami a választások gyakoriságát és a kormány-ellenzék helycseréit jellemezte. A korszakban a király nevezte ki a miniszterelnököt, akinek egy hónapja volt megszervezni a választásokat. Saját kormánnyal és bizalmas belügyminiszterrel a háta mögött vághatott bele a választások megszervezésébe, amelyet igyekeztek úgy alakítani, hogy mindig meglegyen a kétharmados többség – magyarázza Toth Szilárd.

A kétharmad egy esetben, 1937-ben nem jött össze, amikor egyik párt sem érte el az ehhez szükséges minimális 40 százalékot, így nem részesülhetett a többséget létrehozó választási prémiumban, és nem alakíthatott kabinetet. Ugyanakkor első alkalommal fordult elő, hogy a kormány vesztes maradt a választásokon. Ez utóbbi azért számított kuriózumnak, mert az 1926-os választási törvény értelmében a mindenkori kormánypárt győzelmét a már említett választási prémium is elősegítette.

E szerint azokban a választási körzetekben, ahol egy párt megszerezte a szavazatoknak legalább a felét, megkapta az illető körzetben elnyerhető mandátumoknak a megszerzett szavazatokkal járó arányos részét is. A megmaradt mandátumokat összesítették, és ezeknek az 50 százalékát az a párt kapta meg, amelyik megszerezte a szavazatoknak legalább 40 százalékát, a másik 50 százalékot pedig szavazatarányosan osztották el.

„A választási rendszer cifraságainak köszönhetően fordulhatott elő, hogy az 1927-ben alakult parlament második legnagyobb pártja lehetett a mindössze nyolc képviselővel rendelkező Országos Magyar Párt, mivel az ellenzéki román pártoknak még kevesebb hely maradt”.

A Nemzeti Liberális Párt minden tekintetben az ország legerősebb pártjának számított, különösen az ötszörös kormányfő Ion I. C. Brătianu neve fémjelezte korszakban, amikor a történész szerint ő vezette Romániát és nem Ferdinánd király, aki haláláig teljes mértékben a liberális politikus befolyása alatt állt. Nemcsak azt érte el, hogy időnként saját magát kineveztesse miniszterelnöknek, hanem azt is, hogy amikor szorult a hurok a nyaka körül, súgott a királynak, kit nevezzen ki helyette kormányfőnek, így vitetve el mással a balhét.

A fentiekből egyenesen következik, hogy mindegyik párt úgy szervezte meg a választásokat, hogy az a számára legkedvezőbb eredményekkel járjon. Ennek köszönhető a meghatározó politikai pártok választási eredményei és parlamenti képviselete nagyon szélsőséges értékeket mutattak.

Az egyik legtipikusabb példa a Nemzeti Liberális Párt esete, amely az 1920-as választásokon ellenzéki pártként csupán 6,8 százalékot szerzett, míg 1922-ben már kormánypártként 60,3 százalékot ért el. Majd 1926-ban ismét ellenzékbe szorult, akkor visszaesett 7,3 százalékra, 1927-ben kormányon lévőként 61,7 százalékot szerzett, hogy 1928-ban újra visszaessen 6 százalékra. A két másik nagy román párt, a Nemzeti Parasztpárt és a Néppárt választási eredményei is hasonló mintát követnek.

A szavazók befolyásolására, magyarán lekenyerezésére kreatív módszereket alkalmaztak. A választási megvesztegetés általánosan elterjedtnek számított a korszakban, és nemcsak Romániára, hanem egész Közép-Kelet-Európára, sőt egyes nyugat-európai országokra is jellemző volt.

Mivel nem volt minden településen szavazókörzet, a választópolgárokat tömegközlekedési eszközök híján utaztatni kellett a nagyobb községekbe, városokba. A gyakorlat teljes mértékben elfogadottnak számított a korszakban, hisz mindegyik pártnak érdeke volt, hogy a szavazói részt vegyenek a választásokon. Ezért a párt megszervezte a szavazóbázis utaztatását, és napi egy étkezést biztosított. A megvesztegetés a főként borral történő itatással kezdődött. Egy választókörzet esetében átlagban 700-800 liter borral számoltak.

A mindenkori kormány az illegális módszerek széles tárházát alkalmazta a választási kampányok során: minden eszközzel biztosította az első helyet a szavazócédulán a kormánypárt jelöltje számára, akadályozta az ellenzék politikai kampányát, megvesztegette és/vagy megfélemlítette a választópolgárokat, távol tartotta az ellenzéki szavazókat az urnáktól és tömegével használt hamis szavazólapokat.

Toth Szilárd egy szemléletes példát is említ az ellenzéki szavazókkal való bánásmódra. Az 1936-os részleges választások alkalmával Romulus Miocu prefektus, liberális képviselőjelölt táviratban kérte a belügyminisztériumtól a Román Államvasutak közreműködését a szavazók szállítása céljából: Alsóvácáról 1000 választót kellett a bertenfalvi szavazóirodához szállítani és vissza. A lugosi vonattal Dobrára 800 választó szállításának a biztosítását kérte. A karánsebesi vonatra további 8–10 vagon hozzácsatolását sürgette a várhelyi választók számára, és szorgalmazta további hat vagon hozzácsatolását a 2704-es számú vonathoz. A táviratban az is szerepel, hogy egyes vonatok melyik állomáson ne álljanak meg, mert ott feltételezhetően ellenzéki szavazók várakoznak.

Egy választási körzetben jellemzően 1200-1500-an szavaztak, így igyekeztek mindig 800-1200 szavazót bebiztosítani etetéssel, itatással, szállítással, hisz akkor megvolt a szavazatok több mint fele, sokszor kétharmada is.

Az 1927-es választások voltak a legkorruptabbak mind közül – mondja a történész egy másik eset kapcsán. A hatóságok karantént vezettek be öt Dicsőszentmárton melletti magyar többségű faluban (Gálfalva, Ádámos, Dombó, Szőkefalva, Királyfalva) egy állítólagos pestisjárvány miatt.

Gyárfás Elemér, az Országos Magyar Párt képviselőjelöltje és Hans Hedric, a Német Párt jelöltje panaszt emeltek a nagyszebeni liberális prefektusnál, aki közölte, hogy ő ott a törvény őre és jobban tudja, mi történik az országban. Pestisjárvány van és kész. Ekkor felállt Folea Emil, a Nemzeti Liberális Párt jelöltje és azt mondta a tiltakozóknak, hogy az öt falu lakossága csak akkor mehet el szavazni, ha Gyárfás Elemér és Hans Hedric visszalép, és írásban garantálja, hogy e falvak lakossága a Nemzeti Liberális Pártra fog szavazni. Gyárfás és Hedric felháborodottan utasították vissza az ajánlatot, a választást a körzetben és országos szinten is természetesen a liberálisok nyerték. Gyárfás Elemér pedig csak a csíki győzelmének köszönhetően jutott be a szenátusba egyedüli magyar szenátorként.

Másik jó példa erre szintén az 1927-es választások alkalmával megtörtént marosújvári eset. A települést zömében magyarok és magyar neológ zsidók lakták, a kevés román értelmiségi és városi polgárság a Román Nemzeti Parasztpártot támogatta. Az Országos Magyar Párt becslése szerint a Nemzeti Liberális Párt 500–600 szavazatot lopott el a magyar választóktól a helyi választókerületben. A szavazatok megszámolásánál a bizottság elnöke nem volt hajlandó megmutatni a szavazólapokat a többi tagnak ellenőrzés céljából, és még ő háborodott fel, amiért megkérdőjelezték a tisztességét. Száznál is több szavazólap sajátos megszámlálása után még egy szavazatot sem kapott a két stabil szavazóbázissal rendelkező ellenzéki párt.

Ez a liberális fölény már túl sok volt a Nemzeti Parasztpárt képviselője számára, aki megpróbálta kitépni az elnök kezéből a szavazólapot, mire az elszakadt. Erre az elnök rögtön letartóztatta a képviselőt szavazócédula megrongálása miatt. Lőrinczi Béla és Nagy Béla, az Országos Magyar Párt képviselői tiltakoztak az eljárás ellen, így őket is letartóztatta csendháborításért. Mindhárman a fogdában töltötték a szavazatok megszámlálásáig hátralevő időt, így nem volt, aki ellenőrizze a folyamat tisztaságát. Torockón, Torockószentgyörgyön és Dédán megkímélte magát a liberális párt a hasonló cirkuszoktól, ezért még a választás napja előtt letartóztatták az Országos Magyar Párt és a Román Nemzeti Parasztpárt képviselőit.

Akiket nem sikerült szép szóval, étellel, alkohollal megvesztegetni, azok esetében durvább módszerekhez folyamodtak. A rendőrség és civil verőlegények oszlatták fel az ellenzéki megmozdulásokat, megverték a szavazókat. Számos feljegyzés tanúskodik arról, hogy a rendőrség elagyabugyálta az ellenzéki választókat, majd letartóztatta és megbírságolta őket csendzavarásért.

Alig akad olyan választás, hogy ne legyen halálos áldozata a tömeggyűléseknek.

Egy korabeli beszámoló szerint az egyik szavazókörzetben lisztet szórtak a padlásról azoknak a szavazóknak a kabátjára, akik az ellenzéki jelöltre szavaztak. A szavazó miután kilépett a teremből, megverték. Több ilyen térülj-fordulj után a soron következő választó már sejtette, hogy mi lehet az oka a pofonoknak, hisz megbeszélték egymást között, ki kire ütötte a pecsétet. A parasztember nem kockáztatta a nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket, hisz az egyenlő lett volna az éhhallal. Inkább arra szavazott, akire kellett.

A jelöltek sorrendje kulcsfontoságú volt a szavazólapon. Ezt nem sorsolással döntötték el, hanem a jelöltek dossziéjának beadási ideje határozta meg. A korabeli szavazóknak nagy aránya funkcionális analfabéta volt, politikai tapasztalat és kultúra híján semmiféle problémája nem volt azzal, hogy a király előbb kinevezi a kormányfőt és csak utána tartanak választásokat. Sokszor nyilatkoztak úgy, hogy a király okosabb, jobban tudja, kit kell kinevezni. Ezért a szavazócédulán nagyon fontos volt az elsőség, hisz a bizonytalanok többsége a listavezetőre szavazott, hisz az kiharcolta magának az elsőséget.

Aradon fordult elő, hogy a megtermett ellenzéki jelölt bizonyult a legerősebbnek az ajtónyitásnál, így elsőként jutott be az épületbe. A közbeeső ajtónál az aradi rendőrfőnök személyesen próbálta feltartóztatni, míg a liberális jelölt teret nyer, de ő sem járt sikerrel. A következő ajtónál végül két civilbe öltözött rendőr gyűrte le az ellenzéki jelöltet, így végül csak a liberálisnak sikerült elsőként benyújtani a jelentkezését. Mindezt az aradi rendőrfőnök jelentéséből tudni, aki büszkén jelentette a belügynek, hogy teljesítette a kötelességét. Ellenkező esetben ugyanis élete végéig egy isten háta mögötti településen teljesített volna szolgálatot.

A politikai nyomásgyakorlás teljesen nyíltan zajlott, amint az a parlamenti beszédekből is kiderül. Például 1926-ban a következő csörte hangzott el:

„Grigore Diaconescu képviselő: Hogyan magyarázza, hogy a halottak is önökre szavaztak?
Dr. Anton Ionescu képviselő: Úgy, ahogyan önökre is szavaztak. Ez az önök módszere.”

A magas rangú politikusokkal sem bántak kesztyűs kézzel. Az 1927-es választási kampány során Ion Mihalache, a Nemzeti Parasztpárt elnöke a Mócvidéken kampányolt. Vasárnap lévén az emberek mise utáni pálinkájukat itták a topánfalvi kocsma teraszán. A politikus elmondta a kortesbeszédét, mire a helyiek botokkal kergették meg és kővel hajigálták a küldöttséget, amelynek tagjai csak úgy tudtak megmenekülni, hogy Mihalache titkára a levegőbe lőtt a revolverével. A két menekülő autó után záporozó kövek egyike beszakította a pártelnököt szállító jármű ponyváját, és összezúzta a titkár karját.

Az esetet feljelentések sora követte. A betűhibával és elütéssel rögzített vallomások csak a nyolc vádlott nevében tértek el. A szóról-szóra megegyező dokumentumokban arról vallottak, hogy a békés vasárnapi pálinkázást megzavarták az autókból kipattanó revolveres idegenek, akik azzal fenyegetőztek, ha nem szavaznak a parasztpártra, mindenkit lelőnek. A parasztok így önvédelemből kapták ki az asztal lábát, hisz az életük volt a tét.

„Ha az ország egyik legismertebb politikusát így megkergetik, elképzelhető, hogy milyen viszonyok uralkodtak akkoriban”

– jegyzi meg Toth Szilárd.

A Vasgárda megerősödésével a harmincas években még inkább felforrósodott a vadnyugati légkör, kiváltképp Moldvában. Feljegyzés számol be arról, hogy egy Vaslui mellett faluban éjfélkor rángatták ki a házából az egyik ellenzéki jelöltet a pópa által vezetett verőlegények, majd a családja és a fél falu szeme láttára agyba-főbe verték. Utána közölték, hogy aki másnap elmegy szavazni, az a halál fia.

A szakember szerint az ellenzékben elért választási eredményekből következtetni lehet az egyes pártok szavazóbázisának méretére és a stabilitására. Példaként említette, hogy míg a Nemzeti Parasztpárt minden választási csalás és megfélemlítés ellenére 20-26 százalékot ért el, addig a Nemzeti Liberális Párt csak 6 százalék körül mozgott. Az Országos Magyar Párt eredményei is mérvadók ez esetben, hisz a pártra etnikai alapon szavazott a stabil, összetartó, hűséges szavazóbázisa.

A történész úgy véli, a Nemzeti Parasztpárt által szervezett 1928-as választások voltak a legtisztességesebbek, legbékésebbek, amit azzal támaszt alá, hogy a megyék kétharmadában nincsenek fellebbezések, panaszok, és ami rendkívüli, hogy nincsenek halálos áldozatok. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy Ferdinánd király és Ion I. C. Brătianu 1927-es halálával megszabadult a politikai elit a Nemzeti Liberális Párt fojtogató dominanciájától. Továbbá a miniszterelnöknek kinevezett Iuliu Maniu és pártja, a Nemzeti Parasztpárt ekkor volt népszerűsége tetőfokán, így nem voltak rákényszerülve a választási csalásra. Az országban akkor tapasztalt általános felszabadultság érzése egy rendszerváltással volt rokonítható.

„Szükségtelen idealizálni a két világháború közötti politikai rendszert, amelyre a román történelemkönyvekben a legszebb korszakként hivatkoznak. Csakúgy, mint Magyarország esetében a boldog békeidőkre. Valóban ekkor teljesedett ki mindkét országban az ipari forradalom, a gazdasági fellendülés, elkezdtünk lépegetni a demokratikus úton, de az akkori romániai demokrácia maximum a Dogan-i értelemben vett mímelt jelzővel illethető”

– összegez a kutató.