Világszerte reneszánszukat élik a sport témájú játék- és dokumentumfilmek. A világraszóló győzelmekkel és tragikus kudarcokkal, a sportoló emberfeletti erőfeszítéseinek jól megérdemelt jutalmával, vagy a görög drámákat idéző elkerülhetetlen bukásával egyaránt tud azonosulni a néző, különösen, ha olyan személyiségek vannak a középpontban, akiknek a pályáját szorosan követte.  

A sportok királya, a labdarúgás ma minden korábbinál nagyobb mértékben jelen van a mindennapokban. A focit övező felhajtás alól lehetetlen szabadulni még annak is, akit teljes mértékben hidegen hagy a közeg és annak szereplői. Az utóbbi időszak sportdokumentarista terméséből kiemelkedik a négyrészes netflixes Beckham-sorozat, amelyet maga az angol klasszis rendelt meg afféle karrierösszegzésként. A végeredmény izgalmasnak mondható, annak ellenére, hogy néhány alapvető kérdés megválaszolását feltehetően a megrendelő kérésére jótékony homályban hagytak.  

Március elsején mutatták be a romániai mozikban a román labdarúgás legsikeresebb húsz évéről szóló, „Hai, România! – Povestea Generației de Aur” (Hajrá Románia! – Az aranygeneráció története) című dokumentumfilmet, amelynek rendezője Claudiu Mitcu, a forgatókönyvírója pedig Andrei Crăciun. A filmben 24 egykori labdarúgó, edző, a nemzeti válogatott körül dolgozó és a közegben tevékenykedő személyiség szólal meg. Az alkotás a Beckham-filmhez hasonló ívet rajzol le azzal a különbséggel, hogy a 98 perces játékidő még kevesebb teret enged a mélyfúrásoknak, nem is próbálkozik hasonlóval,

csupán felszínesen érinti azokat a témákat, amelyek dramaturgiailag is szőhetnék a történet fonalát. 

A fülszöveg szerint húsz évet elevenít fel a film a román labdarúgás 1980 és 2000 közötti aranykorszakából, de ez így ebben a formában nem állja meg a helyét. Az alkotás a Bukaresti Steaua  szenzációs 1986-os évével kezdődik, amikor a katonacsapat a Bajnokcsapatok Európa-kupájának döntőjében (BEK) büntetőkkel győzte le Sevillában a Barcelonát, és az emlékezetes 1994-es világbajnoki szerepléssel zárul. Olvasni olyan információkat, hogy a film egy 6-7 részesre tervezett sorozat első epizódja, így elképzelhető, hogy a későbbiekben a hiányzó évek szereplői, történései is filmvászonra kerülnek, köztük a néhány pillanatra feltűnő Bölöni László is, akinek magyar rendezésű életrajzi sportdokumentumfilmjét ősszel mutatják be.  

Narrátort nem használnak, így különösebb felvezető nélkül találjuk magunkat a nyolcvanas évek közepének sokak által jól ismert képi világában, miközben a korabeli szereplők a kamerának mesélnek. Az archív felvételek és újságcikkek bevágásán túl nem sok eszköz állt a rendező rendelkezésére,

így a szereplőkre hárult a feladat, hogy a hátukon vigyék a mára mítosszá nemesedett és mindenki által jól ismert sztorit.

A megszólalók ennek eleget is tettek, ki-ki a habitusa, a személyisége alapján adott hozzá a történethez annyit, amennyit közel négy évtized távlatából érdemesnek gondolt.  

Közülük is kiemelkedik az érzelmes, szórakoztató Florin Răducioiu, aki ma is csibészes tekintettel és laza mosollyal idézte fel a viselt dolgait, köztük a nők iránti leplezetlen rajongását. De itt kell megemlíteni a tragikus figurának számító klasszist, Marius Lăcătuşt, akit annak ellenére nem válogatott be az 1994-es amerikai rendezésű világbajnokságra utazó keretbe Anghel Iordănescu, hogy oroszlánrésze volt a kijutásban.

Az ő története alkalmas lehetett volna arra, hogy a rendező utánamenjen a döntés mögött meghúzódó edzői motivációnak, a játékos és a csapattársak reakcióinak, de azon túl, hogy Iordănescu, akit jó volt újra képernyőn látni, hamut szórt a fejére, nem sok derült ki a miértekről. Lăcătuş itt is elmondja, hogy mennyire megviselte a döntés, látszik a gesztusaiból, hogy máig érzékenyen érinti a három évtizeddel ezelőtti mellőzése.

Ilie Dumitrescuhoz hozzászokhattak a focit követő nézők, hisz az egykori játékos évek óta meghatározó szereplője a román sportsajtónak, szakértőként szerzett hírnevet magának. Szakmai felkészültsége, kameraképes személyisége ez esetben a film előnyére vált.  

A válogatott két karizmatikus kapussal vágott neki az 1994-es világbajnokságnak. Bogdan Stelea és Florin Prunea pályafutását végigkísérte a rivalizálás, ugyanakkor szoros barátság is összefűzte őket, hisz együtt nevelkedtek a Bukaresti Dinamonál. Az amerikai világbajnokságon Stelea kezdett a kapuban, ám a Svájc elleni 4-1-es vereséget követően már Prunea védett az Egyesült Államok elleni 1-0-val végződött találkozón, és a nyolcaddöntőben az Argentína elleni 3-2-es hatalmas győzelemből is kivette a részét. Következett a Svédország elleni hattyúdalnak bizonyult negyeddöntő, ahol Prunea hibájából egyenlítettek a skandinávok, majd büntetőrúgásokkal megnyerték a mérkőzést.

Ha mindenképp találni akarunk érzelmi csúcspontot a filmben, azt a két kapus és a szövetségi kapitány minidrámája szolgáltatja.  

Előzetesen megfordult a fejemben, hogy a készítők a legismertebb román focistára, Gheorghe Hagira és az őt övező nimbuszra fogják kihegyezni a történetet, de alaptalannak bizonyult a félelmem. Hagi személye és kulcsfontosságú szerepe a saját elmondása és a pályatársak tálalásában is reális értékelésen alapul, nincs túldimenzionálva.  

A dokumentumfilm olyan szempontból is beszédes, hogy mi maradt ki belőle, mi az, amire ugyan utaltak a rendezők, de csak képi említés vagy néhány másodperc erejéig: a labdarúgás, mint társadalmi jelenség, a foci és a politika kapcsolata a diktatúrában és a rendszerváltás után, a labdarúgás, mint rítus, mint propaganda, vagy a romániai foci professzionalizálódása. Ezekről a vonatkozásokról való reflektálást a nézőre bízzák, aki kellő affinitás esetén azon kaphatja magát, hogy sportszociológiai kitérőket tesz, miközben a film forog tovább.    

Mindent összevetve a Hai, România! elsősorban azok érdeklődésére tarthat számot, akik maguk is megélték szurkolóként ezeket az éveket és figyelemmel kísérték az aranygeneráció tagjainak pályafutását. Az 1994-es egyesült államokbeli világbajnokság rengetegek jelentett az ország számára, a világkupán való szereplés jóval túlmutatott a sportszakmai szempontokon és sikereken.  

Ahogy a filmben is elhangzik egy korabeli járókelő szájából: ez volt az első alkalom, hogy a rendszerváltás utáni Románia felkerült a világtértképre, bekerült a globális köztudatba.

A válogatott teljesítménye óriási hatást gyakorolt az egész román társadalomra

és olyan referenciaponttá vált, amelyre azóta is büszke mindenki függetlenül attól, hogy focirajongó vagy sem.

A dokumentumfilm hitelesen adja vissza az akkori közhangulatot, a megszólalók hiteles önvizsgálata, helyenként túláradó érzelmei és őszinte gesztusai újra átélhetővé teszik azokat pillanatokat, amelyekre ma már végérvényesen rátelepedett a nosztalgia. A már említett mélyfúrások hiányában az alkotók nem törekedtek egyébre, mint a győzelmek és fájó vereségek okozta hangulatok felidézésre, betekintést engedve az egykori kulisszák mögé.  

A kolozsvári mozi, ahová a premier másnapján elmentem (Iulius Cinema City), fájóan kongott az ürességtől, alig öten voltunk kíváncsiak az aranygeneráció hőstetteire. A kora délutáni időpontnak és a hétvégi tavaszi időjárásnak tudom be a gyatra érdeklődést, mert azt nem lehet, hogy egy ilyen tehetséges társaságra, amely egykor annyi örömet szerzett a focifanatikusoknak, az egész országnak, a kutya se legyen kíváncsi. Az aranygeneráció többet érdemel, már csak azért is, mert még dokumentumfilmen is jobb nézni a fineszes, pimasz játékukat, mint a tőlük fényévekre lemaradt mostani profi utódokét.