Osváth Gergely 1985-ben született Kolozsváron, de tulajdonképpen nagykárolyi származású, ott is nevelkedett, iskolába Nagykárolyban és Szatmárnémetiben járt. Ezt követően a Babeș-Bolyai Tudományegyetem biológia szakán tanult, ugyanott végezte mesteri tanulmányait is. Ornitológus, ugyanakkor a BBTE állattani múzeumában dolgozik muzeológusként, gyűjteményekkel kapcsolatos kuratóriumi feladatokat lát el, kiállításokat szervez és kutatómunkát is végez.

 

Vannak neked otthon állataid?

Nincsenek.

 

De hát miért? Hiszen állatokról szólsz, velük foglalkozol.

Ez egy jó kérdés. (Nevet.) Pragmatikus okai vannak: Bár erős a késztetés, de egy tömbházlakásban kicsit nehézkes állatokat tartani. Valószínűleg a gyermekek érdeklődése miatt előbb-utóbb valamilyen kisebb, könnyebben tartható állatok csak bekerülnek majd a környezetünkbe. Viszont elég sokat kirándulunk, tehát széles körű kapcsolatunk van az állatvilággal. Egyelőre azonban nem merült fel az otthoni állattartás kérdése.

 

Amit teljesen meg tudok érteni. Néha nálunk is felmerül a kérdés. És akkor azt szoktam kérdezni: oké, de ki vállalja az állatért a felelősséget?

Olyan előfordult, hogy megmentettünk egy kutyát az út széléről, aztán elcsábultunk, de jó lenne megtartani. De végül be kellett látnunk, hogy az életvitelünk és életritmusunk mellett ez nehéz lenne. Aztán került gazdája, szerencsére.

 

Nagyon sok ember lelkesedésből, szeretetből beszerez magának, a családnak egy állatot, aztán olvassuk az újságban, hogy találtak valahol gazdátlan, azaz elengedett teknőst, nyulat, kutyát… Úgy érzem, sokan egyszerűen nem mérik fel, mekkora felelősség jár az állattartással.

Az tény, hogy az állattartáshoz kell a lelkesedés, az állat iránti érdeklődés. Viszont ezeken túl tudatos döntésre van szükség, az érzelmi viszonyulás nem elég.

Főleg egy kisgyermekes család esetében könnyű elcsábulni. Attól függően, hogy milyen állatról van szó, akár 15–20 éves együttlétről kell elgondolkodni.

Nagyon fontos, hogy ha az ember beszerez egy állatot, akkor az említett időtartamot is tudja vállalni. A másik fontos dolog: ismerni kell a kiválasztott állat igényeit. Milyen élettérre van szüksége annak az állatnak, mekkora a mozgásigénye. Ennek alapján pedig mennyi időbe kerül az állattal való foglalkozás, együttlét. Ha mindezt átgondolja az ember, mielőtt beszerez egy állatot, akkor rendben van. Ellenkező esetben viszont előfordulnak olyan esetek, amelyeket említettél. A múzeumnak is otthont adó épület alagsorában levő viváriumban hetente, sőt, néha naponta jelennek meg emberek azzal az ajánlattal, hogy ők a viváriumnak szeretnék adományozni, például a teknősüket. Bár a teknősbéka tartása könnyebb, mint például egy kutyáé. Kevesebb a mozgásigénye, nem kell kivinni sétálni, ugye. Abba viszont nem gondolnak bele, hogy elég hosszú életű fajokról van szó, amelyek rendszeres gondozást igényelnek, megnőnek, tehát nagyobb akváriumra van szükségük. Egy idő után rájönnek persze, hogy nem tudnak gondoskodni róluk, így eljönnek a viváriumba, hogy örökbe adják az állatot. Szóval az állattartással kapcsolatban az ember felelősségtudata az egyik legfontosabb dolog, amit ki kell alakítani.

 

Apropó, egyesek kígyót, skorpiót, adott esetben veszélyes állatokat tartanak otthon. Ott a helyük ezeknek az állatoknak a lakásban? Hát ezek vadállatok, nem?

Ha a kutya meg a macska példáját nézzük, ezek az állatok nagyon régóta háziasított fajok, a tartásuknak van egy kialakult kultúrája és hagyománya. Egy ideje viszont divattá vált a különböző egzotikus állatfajok tartása is. Nyilván tenyésztett állatfajokról van szó, amelyeket törvényes úton meg lehet vásárolni. Például teknősök, kígyók. Na mármost, ha a tulajdonos biztosítani tudja ezeknek az állatoknak az életterét, akkor rendben is van. Gyakran jönnek kígyótulajdonosok hozzánk, tanácsot kérni. Viszont a természetből befogott állatok tartása törvényellenes és nem is etikus, ezt fontos tisztázni.

 

Mi történik, ha egy ilyen egzotikus állatfajtól „szabadul meg” a tulajdonosa? Vagyis például Kolozsváron elengedi.

Ez baj. Az amúgy törvényesen beszerzett állatot is tilos elengedni, mondjuk az út szélén. Számos idegenhonos fajt tartanak háziállatként, ugye. Na mármost,

ha egy ilyen állatot elenged valaki, az azt jelenti, hogy egy idegen állat kerül a környezetbe,

olyan állatról van szó, amely nem volt része a helyi ökoszisztémának. Ez felboríthatja az ökológiai egyensúlyt.

 

Emlékszem, egyszer éppen átmentem a Sétatéren, amikor láttam, hogy köpenyes emberek egy ékszerteknőst halásznak ki a tóból. Amely teknős nem idevaló. De mondhatnám a híres körösi piranhák esetét is.

A vörösfülű, sárgafülű ékszerteknősök Amerikából származnak. Nagyon gyakran fordul elő, hogy a tulajdonos úgy érzi, már nem tud velük foglalkozni. És sajnos csak a tulajdonosok kis hányada jön el a viváriumba, adományozás okán. Ma is jött egy úriember. Az emberek többsége egyszerűen sorsára hagyja, elengedi őket. Én is láttam idén nyáron. A telekfarki tavaknál jártam, madárfelmérést végeztem. És láttam, hogy egy teknős ott ül. Meg is örvendtem, hogy egy mocsári teknőst látok, amely veszélyeztetett fajunk. Ám amikor távcsővel megnéztem, kiderült, hogy egy sárga fülű ékszerteknős. A helyzet az, hogy ezek a fajok nálunk a telet még nem igazán tudják átvészelni, de tőlünk délre, melegebb vidékeken már igen, ami azt is jelenti, hogy elfoglalhatják a náluk kisebb, gyengébb mocsári teknős élettereit. Tehát ezzel a dologgal nem szabad játszani, idegenhonos fajokat nem szabad csak úgy szabadon engedni. Magának az állatnak is rosszat teszünk vele, ugyanakkor felboríthatjuk ezáltal a helyi ökológiai egyensúlyt.

 

Hogy lett belőled biológus, ornitológus, madaras ember? Van Széchenyi Zsigmondnak, a neves vadászírónak az a könyve: Ahogy elkezdődött… Nálad hogy kezdődött?

Gyerekkoromban kezdődött az állatvilág iránti érdeklődésem…

 

Melyik gyereké nem?

Ez igaz. Nálam viszont a biológia mindig előtérben volt, az iskolai biológia tantárgyversenyeken mindig részt vettem. Ezért is jöttem vissza Kolozsvárra. Mert a BBTE-n volt biológia szak a régióban, ahova felvételizhettem. És az egyetemi éveim alatt aztán intenzíven bekapcsolódtam be az egyetemi madarász csoport munkájába.

 

Tulajdonképpen irigyellek. Én is szerettem volna zoológus lenni, vagy bár állatorvos. Ronggyá olvastam Konrad Lorenz összes könyvét, satöbbi. De aztán apám azt mondta: fiam, belőled orvos lesz, és kész. Mármint emberorvos.

Erről jut eszembe… nagyapám polcain ott sorakoztak a vadászírók könyvei. Nagyapám vadászott. És persze, hogy elolvastam Kittenberger Kálmán vadásznaplóit. Én amúgy

nem szimpatizálok túlzottan a vadászattal, de valljuk be, hogy ezekből a könyvekből egy csomó dolgot meg lehetett tudni az állatvilágról.

 

Apropó vadászírók. Az én polcaimon is ott sorakoztak ezek a könyvek: Széchenyi Zsigmond, Kittenberger Kálmán, Maderspach Viktor, de elmehetünk Fekete Istvánig, Molnár Gáborig… ja, ő volt az egyik nagy múzeumi állatgyűjtő. Na de a kérdés: említetted, hogy nem szimpatikus számodra a vadászat. Ma van egy olyan vonal, amely szívesen megszüntetné a vadászatot. Mások szerint viszont van etikus vadászat. Te mit gondolsz erről?

Én problematikusnak látom a természetbe való beavatkozást. Az olyan vadgazdaságok esetében, mint például a magyarországi Gemenc, ahol rendes vadgazdálkodás folyik és ennek megfelelően történik a vadászat, az rendben van. Ahol viszont mindenféle homályos vadászati kvóták alapján történik a vadászat, ez szerintem kérdéses hozzáállás.

 

Megpróbálom egyszerűbben: vadászhat-e az ember ma, vagy sem? Szerinted…

Azt gondolom, hogy sok faj állománymegőrzése vagy állományszabályozása érdekében néha szükség lehet a vadászatra. Véleményem szerint ezek a beavatkozásoknak szakmai felméréseken kell alapulniuk. Ugyanis több faj esetében akkora mértékű volt az emberi beavatkozás, hogy most ugyancsak emberi beavatkozás kell, hogy a helyzetet meg lehessen oldani. Ami magát a vadászatot illeti, a múltban valóban fontos szerepet játszott az állatfajok megismerésében. Az említett természettudósok is ehhez a módszerhez folyamodtak. Ma már ez megkérdőjelezhető, etikailag mindenképp.

Ami pedig a trófeavadászatot illeti, nem feltétlenül értek egyet vele.

 

Kanyarodjunk vissza hozzád. A hatalmas állatvilágból hogyan esett a választásod épp a madarakra?

Az elején természetesen több mindenbe belekóstoltam. Viszont felkeltette az érdeklődésem az itt működő ornitológus csoport munkája, ezért csatlakoztam hozzájuk. Ugyanakkor beléptem egy madártani egyesületbe is. Egyre inkább ezzel a témakörrel kezdtem el foglalkozni, így ez lett a meghatározó az életemben, és ma is az.

 

Vannak kedvenc madaraid?

Régebben voltak, manapság viszont nehezebb kiragadni egyet. De tény, hogy az énekesmadarak közelebb állnak hozzám. Madárgyűrűzéskor leginkább énekesmadarakat fogunk be és így egyik-másik faj belopja magát az ember szívébe. Korábban házi verebeken végeztünk vizsgálatokat, ezt a fajt is megszerettem. De most, hogy elkezdtem sorolni, rájöttem, hogy mindjárt végigmegyek az összes fajon. (Nevetünk.) Mert a ragadozó madarakat a maguk impozáns mivoltában szeretem. Nagyon nehéz lenne kiragadni párat. De épp ez az érdekessége a madaraknak: rengeteg csoport van, hihetetlenül változatos az életmódjuk, a testfelépítésük…

 

Pedig elvileg dinoszauruszok…

Hát, visszavezethető azokhoz az ősökhöz, de azóta azért nagyon sok idő eltelt.

 

Apropó, Patrick Süskind német író szárnyas patkányoknak nevezi a galambokat egyik írásában. Ehhez mit szólsz?

A városban élő házi galamb vagy parlagi galamb tulajdonképpen a szirti galamb háziasított változata, amely gyakorlatilag visszavadult. Tény, hogy kiválóan alkalmazkodott a városi életmódhoz. A városi madarak egyik legnépesebb faja. Van itt még egy-két érdekesség. A házi galamb mellett más galambfajok is élnek városokban. Például a balkáni gerle. Ő nem is olyan régen érkezett Ázsia irányából, igaz, nem olyan gyakori, mint a házi galamb.

De van egy még újabb városlakó galamb, a nagyobb testű örvös galamb.

Pár évvel ezelőttig… konkrétabban tavaly előttig nem is hallottam arról, hogy az örvös galamb felbukkant volna Kolozsvár belvárosában. Tavaly már nagyobb számban volt jelen, például a parkokban. És ha így megy, egyre többször fogunk vele is találkozni.

 

Oké, de azt tapasztaljuk, apropó szárnyas patkány, hogy a házi galamb egyre többeket zavar. Ugye, sok helyen látjuk már azokat a szeges védőeszközöket a párkányokon, a galambok ellen. Az ember védekezik, ahogy tud, de nem nagyon tud.

Azokon a helyeken, ahol a galamb nem szívesen látott vendég vagy esetleg kárt tud okozni, tegyük meg a szükséges lépéseket a távoltartásukra. Vannak állatbarátabb megoldások szeges védőeszközöknél. Ki lehet tenni egy ragadozó madár sziluettet, le lehet játszani egy ragadozó madár hangját, ezek az eszközök gyakran remekül működnek. Például repülőtereken, ahol nem csak az épület védelme a tét, hiszen a repülőgép turbinájába került madár komoly bajt okozhat. A repülőtereken solymászokat is szoktak alkalmazni, no meg solymászmadarakat. Épp a galambcsapatok távoltartása érdekében.

 

Tehát ott áll egy solymász a sólyommal és ráröpteti a galambokra?

Igen. A bukaresti reptérről nem tudok, de a budapestin ez történik.

 

És milyen madarakat használnak? Vándorsólymot? Kabasólymot?

Nem. Vándorsólymot, Feldegg-sólymot, héját, de több faj is alkalmas erre a célra. A solymászok különböző ragadozó madarak idomításával foglalkoznak. Nyilván a solymászat a sólymokról kapta a nevét, de az idők során más fajokat is bevetettek. Például szirti sasokat, meg különböző egzotikus fajokat. Ezek a madarak nem a vadonból származnak, hanem tenyészetekből. Az idomíthatóság is fontos tényező ilyenkor. Ezért látunk ma gyakran egzotikus solymászmadarakat.

 

És a ragadozó le is vágja a galambokat?

Hát, nem vagyok solymász, de gondolom, elég felröptetni a madarat, hogy a galambok ösztönösen elmeneküljenek a térségből.

 

Mit csinál egy ornitológus, amikor nem egy széken ül egy monitor előtt?

Az ornitológia gyakorlatilag a madarak tanulmányozását jelenti. Ezen belül viszont igen szerteágazó. Az egyik fontos része a különböző madarak állományának felmérése, esetleg védelmi intézkedések javaslása. Aztán ott van a madarak életmódjának, élettanának vizsgálata. Elég szerteágazó lehet egy ornitológus érdeklődési köre. Ott a taxonómia, a faunisztika… A magam részéről elsősorban madárökológiával foglalkozom: hogyan alkalmazkodnak a madarak a környezetükhöz, bizonyos testfelépítésbeli jellegeiket vizsgálva.. A múzeumban pedig az egyik fő tevékenységünk a gyűjtemények feltárása, a múzeumi adatbázisok összeállítása és ezeknek a gyűjteményeknek a tudományos hasznosítása.

A mi múzeumunk egyébként elég jelentős madártani gyűjteménnyel büszkélkedhet, egészen az 1850-es évekig visszamenően.

Ezek közt előfordul elég sok olyan példány, amely az illető faj első előfordulását bizonyítja nálunk. És hogy ez mire jó? Nos, arra, hogy ha térképen ábrázoljuk egy adott madárfaj előfordulási területét az 1850-es évektől máig, akkor lekövethető például, hogy adott esetben bő száz évvel ezelőtt az a bizonyos madárfaj honos volt Erdélyben, ma pedig már nem találkozhatunk vele. Ezek fontos adatok egy faj előfordulási területeit illetően.

 

Tudsz konkrét példát mondani?

Több keselyűfaj példányait őrizzük a múzeumi gyűjteményünkben. Néhányat Kolozsvár környékén gyűjtöttek be, de mindenképp Erdélyben. Ezek szerint a mi régiónkban egy évszázaddal ezelőtt több keselyűfaj is költött. Azóta eltűntek. Átrepülnek néha Erdély fölött, de mint költőfaj, eltűntek. A szakállas saskeselyű, a fakókeselyű, a barátkeselyű és a dögkeselyű. A dögkeselyű még költött az országban az 1970-es évek elején, de Dobrudzsában, nem nálunk, aztán onnan is eltűnt. Ennek persze megvannak a maga okai. Megváltozott a táj használata, minek következtében csökkent a táplálékmennyiség, aztán a kommunista diktatúra idején a ragadozó madarakat általában dúvadnak, irtandónak nyilvánították, üldözték. Aztán az intenzív DDT-használat, rovarirtó-használat is ritkította az állományt. A méreg a zsákmányállatokból került a szervezetükbe. A DDT-nek van egy olyan mellékhatása, hogy meggátolja a kálcium felszívódását, ez pedig gyenge tojáshéjat eredményez, végső soron pedig sikertelen költést.

 

Kisebb méretű madarak is eltűntek nálunkfele? Valamiért úgy gondoljuk, mi, amatőrök, hogy a nagyobb állatok nagyobb veszélyben vannak.

Kisebb madarak is veszélyben lehetnek, persze a nagyobb testű, nagyobb élettérigenyű fajok és valamire nagyon specializálódott fajok veszélyeztetettebbek. Például a kerecsensólyom. Amely, ugye, emblematikus madárfajnak számít. Egyes elméletek szerint a turulmadár mintaállata is. Más elméletek szerint a parlagi sas az. Na de mindentől függetlenül: a múzeumi gyűjteményünkben szép számmal vannak kerecsensólyom példányok is, amelyeket szintén Kolozsvár környékén gyűjtöttek be, az 1900-as évek elején.

Ma viszont Kolozsvár környékén nincs jelen a faj. Átrepülhet, de nemigen találkozunk vele.

 

A kolozsvári állattani múzeumról, kiváló tudósairól, értékes gyűjteményeiről sok szó esett a médiában. Most arra kérdeznék rá: miért fontos ma egy múzeum? Hiszen ott a közhely, hogy minden fent van a neten.

Tény, hogy nagyon sok minden ott van a neten. De közel menni, látni, tanulmányozni mégis egy múzeumban lehet. Bármit. Ami az állattani múzeum gyűjteményeit illeti, sorra venném a fontossági tényezőket. Először is. Egy gyűjteménynek van egy tudománytörténeti értéke, főleg, ha egy régi gyűjteményről van szó, mint a miénk, amely több mint 150 éves múltra tekint vissza. Ide kapcsolódik azon természettudósok alakja, akik a mai gyűjtemény alapjait a kezdeti korszakban összeszedték, gondozták. Például: Brassai Sámuel, Hermann Ottó, Führer Lajos, hogy az ismertebbeket említsem. Aztán, amiről beszéltünk már: ezek a gyűjteményi példányok bizonyítják egy-egy faj jelenlétét, például Erdélyben. Aztán ha felfedeznek egy új állatfajt, annak a példányait is elhelyezik egy múzeumi gyűjteményben, például azért, hogy később is tanulmányozható legyen. A múzeumi gyűjtemények másik előnye, hogy adott esetben egy faj sok példányát tárolja a múzeum. Ez pedig megkönnyíti az akár komplex tudományos kutatást. Mert képzeljük el, milyen nehézségekkel jár, ha a kutatónak ki kell mennie és be kell fognia a példányokat. A múzeumban ott vannak, kéznél. Ezért is fontos a gyűjteményi példányok gondozása.

 

Génbanknak is tekinthető adott esetben egy múzeumi állomány?

Persze, a legtöbb esetben kinyerhető DNS a múzeumi példányokból, a konzerválás minőségétől függ. Mostanában ennek van is divatja, ha tetszik. Na és ne felejtsük el: a gyűjteménynek oktatási, didaktikai szerepe is van. Jó, az élővilág legjobb megismerési módja az, ha a természetben tudjuk megfigyelni az állatok életmódját. De lássuk be, egy osztály vagy akár egy család számára nem igazán járható út ennyi madárfaj természetben való megfigyelése.

 

És akkor nézzük a múzeum közösségi, társadalmi szerepét…

Alapvető kulturális tér a múzeum.

Mostanában igen aktív múzeumi élet zajlik nálunk ilyen értelemben. Hét közben inkább óvodás és iskolás csoportok látogatnak hozzánk, illetve sok biológus hallgató. Hétvégén pedig a gyerekes családok, baráti társaságok jönnek a múzeumba. És sokan rendszeres visszatérők…

 

Én is akkor voltam rendszeres visszatérő, amikor kicsik voltak a gyerekeim…

… és olyanok is sokan vannak, akik gyerekkorukban voltak utoljára, aztán a saját gyerekeikkel térnek vissza.

 

Na de… én régebben éreztem, hogy ebben a múzeumban van valami, ami elriaszt. Konkrétan az ajtócsengőre gondolok. Mindig csengetnem kellett, hogy bejöhessek. Ami azért más múzeumokban nem fordult elő.

Ez valóban így volt, de mostanra megváltozott. Mióta itt dolgozom, egyértelműen nőtt a látogatók száma. Ami az egész munkaközösséget dicséri. Régebben azért kellett a csengő, mert alig szállingóztak a látogatók. És akkor pragmatikusan gondolkodva, nekiálltunk dolgozni, végeztük a munkánkat, és mikor jött egy látogató, csengetett, beengedtük. Ma már ez nem így van. A csengő értelmét vesztette, elsősorban hétvégén. Akkor folyamatosan éreznek a látogatók. Hét közben, amikor inkább csoportok érkeznek, akkor még használjuk a csengő-módszert. Mert azt azért fontos tudni, hogy a mi múzeumunk státusa, működése sajátos, például a képzőművészeti múzeumhoz képest: egyetemi múzeum vagyunk.

 

Mondasz pár példát, melyek lennének a legértékesebb gyűjteményi darabok?

Nagyon fontosnak tartom a régi gyűjteményeket. Például Hermann Ottó pókgyűjteménye a régió első átfogó felmérésének eredménye. Mondhatjuk azt is, hogy Kelet-Európa első ilyen jellegű gyűjteménye. De igaz ez Franzenau József lepkegyűjteményére is, amely az ország legrégebbi lepkegyűjteménye. Aztán ott van Hermann Ottó szöcske- és sáskagyűjteménye. És a sor hosszú. Ezen kívül számos ritkaságunk van a legkülönbözőbb időszakokból. Ritkaságszámba megy a múzeum metszetgyűjteménye, közel 12 000 darabról beszélünk. Sok szakember munkájának eredménye ez, viszont kiemelném Apáthy István személyét, aki hatalmasat alkotott a szövettan terén.

 

Most épp poszt-Nobel időszakban vagyunk. Mintha Apáthy István professzor feje fölött is lebegett volna egy Nobel-díj.

Igen, Apáthy neve ott volt a Nobel-jelöltek listáján, 1906-ban.

De aztán a sors úgy hozta, hogy egyébként vetélytársa, Santiago Ramón y Cajal (és Camillo Golgi – a szerk.) kapta meg a díjat, aki hasonló szakterületen dolgozott, mint Apáthy. Ez a hír egyébként eléggé meg is viselte Apáthyt. Tudománytörténeti érdekesség: van a múzeumban egy metszeteket tartalmazó doboz, amelyre az van írva, hogy Cajal. Biztosat nem tudunk, csak feltételezések vannak, miszerint Apáthy és Cajal metszeteket cseréltek annak idején. Mivel akkoriban szövettannal csupán egy maroknyi ember foglalkozott. Természetesnek tűnik tehát, hogy ezek az emberek kapcsolatban álltak egymással.

 

Azt is olvastam valahol, hogy az egyik gyűjteményetekben van egy példány, amely 1848-ból származik. Erre felkaptam a fejem, mert hát hahó, forradalom van és valaki kimegy madarászni?

Igen, az egyik tojásgyűjteményben van egy darab, amelyet 1848-ban gyűjtöttek be. Viccesen emlegetjük is, mint forradalmi tojást. Nyilván nincs köze a forradalomhoz. Viszont valóban kuriózum. Háború idején a természettudósok világa azért nem áll le teljesen, annak ellenére, hogy nehezebbek a munkakörülmények. A gyűjtőmunka nyilván nem a háborúk idején volt jelentős.

 

A múzeumban sok kitömött állat van. Egyesek az amatőr szem számára is szép taxidermiai munkák, mások kevésbé. Létezik még igény ma az állatkitömésre, például múzeumok részéről? Van ma profi preparátor Erdélyben?

Vegyük sorra. Az egyik dolog az állatok begyűjtése, a másik a kitömés vagy taxidermia. Az, amit a maguk idejében Hermann Ottó és társai megtettek – kimentek, befogták, lelőtték az állatokat –, nos, annak idején működött, etikusnak minősült, törvényileg engedélyezett volt. Ma ez már szinte lehetetlen. Ezért is pótolhatatlanok ezek a gyűjtemények. Ma már nem lehet úgy gyűjteni, mint annak idején. A törvény alaphelyzetben tiltja. Különleges engedély kell hozzá, de a procedúra bonyolult. Ami fontos: a fentiek elsősorban a gerincesekre vonatkoznak. Rovarok esetében ma is működik ez a módszer, a védett fajokat kivéve.

Viszont – és hangsúlyozom, sajnos – nagyon sok állat esik közlekedési balesetek áldozatává, ritka fajok is. Sok ilyen példány kerül hozzánk.

 

De ez bizonyos értelemben jó…

Igen, nekünk, a múzeum szempontjából jó. Azért mondtam, hogy sajnos, mert a jelenség ugyanakkor utal a közutakon uralkodó állapotokra is.

 

Ez a road kill jelenség…

Pontosan. Az utóbbi évtizedek megnövekedett közúti forgalma miatt került a figyelem központjába a road kill vagy elgázolt állat fogalma. Hetven évvel ezelőtt erről nem volt szó. De emberi behatás eredménye az is, hogy nagyon sok madár ütközik ablaküvegekbe, főleg vonulás idején. Az történik, hogy ha az ablaküvegben tükröződik a háttér, a madár azt hiszi, továbbra is a parkban repül, nekivágódik az ablaknak és elpusztul. Aztán ott van az áramütés. A villanyvezetékek vonalát végigjárva nagyon sok elpusztult madarat lehet találni.

 

Akkor elmondhatjuk az olvasóknak is, hogy ha véletlenül találnak elpusztult állatot, behozhatják a múzeumba?

Persze. Természetesen a frissebb példányokat. De hogyne, ez egy fontos gyűjtőforrás.

 

Na és akkor a taxidermia.

A múzeumokban más és más módszereket használnak a különböző állatcsoportok tartósítására. A rovarokat kiszárítják, más esetben tartósító folyadékot – formalin, alkohol – használnak. A taxidermia a gerinces állatok kitömése. Ez azt jelenti, nagyon dióhéjban, hogy elkészítenek egy vázat, amire rákerül egy műtest, arra pedig rávarrják az állat bőrét. Mi is foglalkozunk állatkitöméssel…

 

Te ehhez is értesz?

Igen, egy bizonyos szinten hozzátartozik a munkámhoz. Ahogy a régi preparátumok felújítása, restaurálása is.

 

Léteznek kihaló vagy kihalt szakmák. Például a szódavizes vagy a köszörűs. Én érdeklődtem az iránt, létezik-e a profi állatkitömő. És nemigen találtam. Ti akkor átvettétek ezt a szakmát?

Igen, bizonyos szinten el tudjuk végezni. Csak és kizárólag taxidermiával foglalkozó szakemberünk a múzeumban nincs. Az országban viszont vannak szakemberek. Ugyanis az utóbbi időben ismét megnőtt az érdeklődés a kitömött állatok iránt. Ők elsősorban trófeapreparálással foglalkoznak, nem múzeumi preparálással.

Hatalmas gyakorlat kell, hogy valaki profi preparátorrá váljon.

Egy jó preparátor művész is.

Ki lehet preparálni egy példányt, konzerválás céljából. Viszont hogy jó is legyen, szép is legyen, az egy másik szint. Kell hozzá kézügyesség, esztétikai érzés, ugyanakkor ismerni kell az állatok habitusát, viselkedését. Ha például rossz testtartásban preparál ki az ember egy állatot, az nem lesz hiteles. Látszik rajta, hogy a preparátor nem ismerte az állatot. A jó preparátum hűen visszaadja az állat megjelenését, esztétikus és ugyanakkor jól konzervált. Ez a három dolog együtt teszi a jó preparátumot.

 

Nekem az az érzésem, valahányszor belépek az állattani múzeumba, főleg, amikor egy időszakos tárlatra vagyok kíváncsi, hogy egy konzervdobozban vagyok. Minden szűk, a tárlat egy folyosón szorong, a látogatók szintén. Ha más tárlatokra, múzeumokra gondolok, ez bizony javítható. Szerinted mi lenne a megoldás? Mert fontos kiállításokról van szó.

Az időszakos kiállításaink valóban szűkös helyen zajlanak. Viszont azt fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy egy múzeumban nem csak a gyűjtemények képviselnek értéket, hanem maga a hely is, ahol vannak. Például az állattani múzeum bútorzata a régi időkből származik, vagy maga az épület. Ilyen bútorzattal máshol már nem találkozhatunk.

Tulajdonképpen a múzeum múzeumáról beszélhetünk.

Az tény, hogy amikor a múzeumot kialakították, nem gondolhattak arra, hogy a múzeumi gyűjtemények ilyen mértékben gyarapodni fognak. Tehát nagyobb térben is el lehetne helyezni a gyűjteményeket.

 

Ez rendben van. De mi lehet a megoldás, ha a kolozsvári állattani múzeum ilyen fontos kulturális térré vált? Mi lenne a jövő? Hogy a múzeum gyűjteményeit rangjukhoz méltón lehessen bemutatni…

Az én véleményem az, hogy a múzeum gyűjteményeit egyben kellene tartani. Az szerintem nem életképes megoldás, hogy a gyűjtemények egy részét máshova szállítsuk. A közvetlen célunk inkább az, hogy a jelenleg rendelkezésünkre álló teret minél inkább látogatóbaráttá tegyük.