Szabadok

Romániának mindig csak idegen uralmak alatt ment jól. Most rosszul megy. Mert románok uralkodnak. Tehát kulturális újragyarmatosításra van szükség. Traian Ungureanu írása.
Hirdetés

A Főtér RoMánia rovatában a romániai román nyelvű média olyan véleményanyagait szemlézzük, amelyek vagy az itteni magyar közösséggel, a román-magyar kapcsolatokkal foglalkoznak, vagy a nyilvánosságot, a közbeszédet foglalkoztató forró témákat taglalnak.

Jelen szöveg az Adevărul oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Tudjuk, végre, mire mennénk önmagunk nélkül: ugyanolyanok lennénk. A paradoxon annyira aktív abban a világban, melyet felépítettünk vagy – sokkal inkább – leromboltunk, hogy egyetlen tollvonással megmagyarázható: képesek vagyunk az időt elutasítva élni.

Csaknem 30 éve élünk együtt az emberi és politikai újjászületés illúziójával.

De mindezen idő alatt az értelemmel és jövővel bíró életformák elértéktelenítése és felszámolása volt az egyetlen dolog, amit sikerült elérnünk. A végtelenségig oszlattunk fel, hamisítottunk vagy vágtunk át szalagokat, annyira gyakran, hogy megérleltük az irányvesztésünket. Most, 2019-ben elértük a bennünket az abszolút űrtől elválasztó celofánfalig, amelyen keresztül – derűsen – megleshetjük, milyen rettenetes. Vagyis pontosan azzá váltunk, amik és amilyenek ma vagyunk: irrelevánsak és saját életünk idejében – gyakorlatilag – nem létezők.

A hajótörés nem kommentálható, csak megállapítható. Mivel nem kívülről kikényszerített baleset, hanem a kivételeket kizáró szabály, okunk van azt hinni, hogy olyan tehetséggel állunk szemben, melyet kimerülésig munkára foghatunk. Következetesen egy hablatytörténetben élünk, pártmaradványokkal, nem létező pártokkal, Barládon (Bîrlad) vagy a Szamos mentén született külföldi politikusokkal, saját cipőfűzőjük gúzsába kötözött tisztségviselőkkel és – mindezek felett – agytól elvált gondolathoz hasonlóan szabad szavak rajaival.

Egy szarral kipárnázott barlangba illő komédia nyelt el bármiféle önkormányzási elvárást.

A szereplők nevei rövidek, véletlenszerűek és érthetetlenek. A PSD ALDE, az ALDE pedig bármi más lehet, de a PNL PNL, amikor nem PSD, bár egybeesik az USR-vel, ha a PSD magára ismer a PRO Romániában, mely mozgásteret és az ország nevét is adja.

Mindez ma érvényes. Holnap nem. Nincs már tisztelhető párt, bicebóca, de erőfeszítésre, a suta előrevonszolódásra kész párt. A meglepetés kicsi vagy nulla egy olyan országban, ahol már nincsenek nyelvtani egyeztetések, utak, korlátok, oktatás és érdemeken alapuló hierarchia. Ahogy azt már megtapasztaltuk, ezeknek a szervezési és komolysági formáknak a hiánya nem jelent gondot. Nélkülük is tudunk élni, amennyiben nem pusztulunk el az úton, válogatott családokból származó kiválasztott kábszeresek által elütve, vagy kórházakban, emeritus vírusok által felzabálva.

Van parlamentünk, de nem világos, hogy mire fel.

Még kevésbé világos, hogy miért kellene ennek másképp lennie. Az elnök, a miniszterelnök, az udvari személyzet, a magisztrátusok, az őrök, az elemzők, az ügyészek és a gépkocsivezetők hasonlítanak egymásra és kölcsönösen megérdemlik egymást. Mindnyájan tudják, hogy tökéletesen feleslegesek és tökéletesen feljogosítottak, ez pedig olyan testvériségben tartja őket, ami még a legsikeresebb sziámi párokat is lekörözi. Aki a most következő elnökválasztás jelöltjeit összegyűjtő bordély előtt háborodik fel, az tudásmegelőző erényövet visel.

A belpolitika és a külpolitika egy és ugyanaz és együtt bármikor képesek mínuszos eredményt kiadni. Bárkiből lehet belügyminiszter vagy külügyminiszter. Ma egy bármiféle rezsimekben veterán úr, holnap egy térképek előtt kezdő hölgy és így tovább, egy olyan országban, mely már nem tesz különbséget a ma és a holnap, hozzáértők és hozzá nem értők között. Mi a gond? Hegyekben hordhatjuk rátok az európai tanulmányokról szóló okleveleket!

Már semmi sem érvényes. Már semmi sem tisztelhető, vagy említésre méltó és már semmi sem számít.

Eljutottunk a saját irrelevanciánkba való belenyugvásnak abba az állapotába,

amely az újrahasznosítás előtt veszi körül a csomagolóanyagokat. 2014-ben, az utolsó alkalommal, amikor még politikai eszme mozgatott valakit, olyan elnök szakadt a nyakunkba, akit leterít saját önhittsége, olyan, mint egy vonaton felejtett szobor. Két hónap múlva elkerülhetetlenül megismételjük majd a hibát, a kisebbik rosszért folytatott harcra szóló véget nem érő felhívás által meggyőzve. Pluszban ott a kedélyjavítókkal teli drón felette: Európa.

Sokan szeretik elfelejteni, hogy a választók a legutóbbi európai parlamenti választáson szétzúzták a PSD-t. És mégis a PSD adja az európai biztost. Törvényesen és tökéletesen európai módon. Aki még messzebbre tekint látni fogja, ha van mersze nyitva tartani a szemét, hogy az EU csak azokat a választásokat szereti, melyeket az EU által engedélyezett pártok és adminisztrációk nyernek meg.

Az EU és a demokrácia között nincsenek közvetlen és valódi kapcsolatok.

Ez csak olyan mértékben vigasztalhat bennünket, amennyiben biztonságban tudhatjuk a mentorainkat. Tökéletesen védve van a szószék – ahonnan emlékezetes és példás módon beszélnek nekünk –, többek között a megzabolázatlan demokratikus eszmék által okozott meglepetésektől is. Ebből származik a nevetséges román euro-szurkolótábor kollektív drámája. Szinte mind azt hiszi, hogy az utánzás tömeget és tartalmat kölcsönöz, nem fogva fel az anorexikus szörnyűséget, amelynek kiteszik magukat.

Hirdetés

Végső soron a fentebbi apokaliptikus locsogások azt a nyers történelmi igazságot próbálják meg elsikálni, ami annyi fáradtsággal került a felszínre a 30 évnyi őrület alatt: nem vagyunk képesek kormányozni magunkat.

Ez azt jelenti, hogy egy régi és hűséges barátot kell felismernünk 2019 lezüllésében. Hiszen

mindig is csak idegen uralmak alatt ment jól nekünk.

Amikor magunkra és a saját fejünk vezérlésére hagytak bennünket, mindig a liberális demagógia és a eszkalálódó hülyeségen keresztüli önmegsemmisítés között ingadoztunk.

Az első változat – a Caragiale által leleplezően megragadott liberális demagógia – militáns képmutatást biztosított és érintetlenül hagyta a társadalmat. Pontosabban a képzetlen és az ideálokhoz, kultúrához és progresszióhoz való inadekvátsága ürügyén semmibe vett többséget. Ennek segítségével sikerült beszereznünk, az Egyesülés után kevesebb mint 20 évvel, a legionárius szélsőségességet.

A második út – a hülyeségen keresztül történő rendszerszintű öncsonkítás – a belső összeforrottság hiányának a következménye, amelyet – mindig – az „országot a válságból kivezetni” képes személyek vagy osztályok hiányával tévesztenek össze. Ez elleplezte egy értékek nélküli társadalom létezését és elősegítette a kommunista kataklizmát. Ez pontosan az a mechanizmus, amely miatt – ma – a jó körökből oly sokan bírálják Viorica Dăncilă olimpiai szintű ostobaságát és az ALDE típusú gyíkszerű csúszás-mászást. A bírálók leragadnak annál, hogy decensen, de korlátoltan megállapítsák, a Császár meztelen. Azonban valójában más a gond: a Császárnak nincsenek szabói. A Nagyon Is Boldogságos Dánieltől (az ortodox pátriárka – a szerk.) a Nem Eléggé Nyitott Soros Társadalomig

senki sem képes már kinevelni és felszerelni egy osztálynyi igazi vezetőt.

Túl sok időt töltöttünk el önmagunk nélkül és – mivel hozzászoktunk saját hiányunkhoz – arra a közömbös megállapításra jutottunk, hogy bárhogyan is túl fogunk élni, a történelem felett és – főleg – alatt is. Amit intelligens beletörődéssel fel kellene fognunk: az idegen kormányzatok jelentették az egyetlen alkalmat, ami véget vetett hosszas előrehaladás nélküli tévelygésünknek. De ez is csak akkor, ha az Uralom nyugati, felvilágosult és közvetlen, minden gyeplőt a kezeiben tartó volt.

Az EU-megoldás, újra, alkalmat nyújthatna észbeli és közigazgatási összeszedettségünkre. Csakhogy az EU nem kormányoz közvetlenül és nem folyamodik megszálláshoz.

Nekünk kulturális újragyarmatosításra van szükségünk,

a civilizáló Birodalmak által okiratokkal és csupasz ököllel kikényszerített nagy korrekciók mintájára. Végső soron ezek elég jól összerakva hagyták Erdélyt és Bukovinát ahhoz, hogy képesek legyenek ellenállni a kommunizmus 40 évnyi nemi úton terjedő fesztiváljának.

Nem fenyeget bennünket ilyesmi. Most, újra, a legmélyebb történelmi helyzetben vagyunk. Vagyis eléggé szabadok ahhoz, hogy a végig vigyük a magunkkal szembeni károkozást.

Hirdetés