Jelen szöveg a Republica oldalon közölt cikk fordítása. A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.

A pszichoterápiában sokszor és sokat beszélünk arról, milyen hatással vannak a szülők arra, amivé lettünk és ahogy az életet látjuk. Legalább ennyire fontos annak a kultúrának a hatása, melyben felnövünk. Azért „legalább ennyire fontos”, mert ha arra gondolunk, hogy a szüleink is nagyrészt ugyanabban a kulturális nevelésben részesültek, úgy tekinthetjük, hogy szavaik és tetteik jelentős részét a kultúra diktálta. Tehát sok szempontból nézve a kulturális hatás akár még a szülőkénél is meghatározóbb lehet. Az iskola olyan környezet, melyben nemcsak tananyagokat sajátítunk el, hanem (talán főleg) kultúrát. Megtanulunk abban a társadalomban működni, melynek részei vagyunk. Itt történik meg a szerepek kiválasztása, íródnak felül sorsok és kerülnek kiválasztásra olyan viselkedések, melyeken később nagyon nehezen tudunk változtatni. Ezért fontos elgondolkodnunk azon, hogy pontosan mit is tanulunk az iskolában arról, milyen embernek, majd nőnek vagy férfinek lenni, majd valamilyen (iskolai, városi, etnikai, vallási és más hasonló) csoporthoz tartozni.

Felnőtté válva ébredek rá arra,

mennyire káros volt és maradt az iskolában kapott nevelés.

Amikor iskolában voltam, ezeken nem nagyon volt időm elmerengeni, túlságosan lefoglalt, hogy én legyek az osztályelső és tantárgyversenyekre edzzem a vizuális memóriámat. Az iskolatársakkal, a társadalmi élettel, a súlyommal, a szemüvegességemmel, az X általi kedvelésemmel kapcsolatos foglalatosságaim mellett. Most viszont, ügyfelekkel dolgozva és főleg olyan gyermekekkel beszélgetve, akik még iskolába járnak Romániában, kezdek visszaemlékezni és mindenféle felfedezéseket tenni, egyik „revelatívabb” a másiknál.

Az alábbiakban részletesebben kitérek néhány dologra, melyeket az iskolában tanulunk meg (én is) és melyek esetében el kellene gondolkodnunk, hogy meddig akarjuk még fenntartani őket. Már az elején fontos megemlíteni, hogy ezek a dolgok nem a pedagógusoktól származnak, itt most nem róluk van szó. Hanem az iskolai kontextusban továbbadott kulturális örökségünkről, hiszen a tanítók és a tanárok ugyanúgy románok, mint mi mindnyájan. A társadalmi és kulturális értékeinket tükrözi az, ahogy az oktatási rendszerünket megszerveztük és ahogy az továbbadódik a következő nemzedékeknek.

Tehát:

1. Vagy te vagy a legjobb, vagy valami „elromlott” benned.

Minden szülő azt szeretné, ha a fia vagy a lánya lenne a legjobb az osztályban. Ez statisztikailag lehetetlen. A Gauss-görbén az emberek 68 százaléka átlagos, tehát sem nagyon jó, sem sereghajtó. Legjobbnak lenni kivételes dolog. Ám azon kívül, hogy a szülők mit szeretnének, a pedagógusok a legegyüttműködőbb és legjobb eredményeket elérő gyermekkel kívánnak és szeretnek együtt dolgozni. Ez némiképp természetes, hiszen az osztályban sok a gyermek, nincs hely és idő több szinten lévő gyermekekkel örömmel dolgozni. De én most arra szeretnék összpontosítani, hogy mit jelent ez a gyermeknek. A gyermekek megerősítésért sóvárognak. Minden cselekedetükben arra fognak összpontosítani, hogy az elismerés valamilyen formáját megkapják. Így aztán az elején a tanároknak és a szülőknek akarnak a kedvükre tenni és nekik akarnak teljesíteni. De mindenki a maga módján intelligens és tehetséges, az érdemjegyek pedig főleg a verbális intelligenciát és a memorizálási képességet tükrözik. Akkor viszont normális, hogy nem mindenki kap jó jegyeket. Mi történik azokkal, akik nincsenek az elsők között? A szülők erőfeszítéseket tesznek a noszogatásukra, hogy rávegyék őket a „tanulásra” (mit jelent ez pontosan?). Amikor ez nem működik, akkor elkezdődnek a veszekedések és a szemrehányások. A gyermek azt az üzenetet kapja, hogy nem alkalmas, csalódást okoz, „hibás”.

2. Nem hasznos, ha véleményed van.

Emelje fel a kezét az, akinek bármikor is hasznára volt az iskolában, ha ellentmondott egy tanárnak. Ha az érdemjegyek jelentik a fő célt, akkor az értékelési rendszerben a személyes véleményeknek nincs helyük, így aztán mi haszna elmondanod, hogy te mit hiszel? Főleg, hogy senki sem kérdezi. Az anyag elraktározásán van a hangsúly, nem a logikán vagy az eredetiségen. Példákat keresve nem kell az országos vizsgáknál messzebbre tekintenünk. A diákoktól elvárt irodalmi kommentárok csak általuk kívülről megtanult, összeillesztett szódarabok. Ha a véleményüket írják le, akkor effektív pontokat veszítenek. Tehát ki az az őrült, aki ezt akarná szánt szándékkal? Ám ez ahhoz a drámai helyzethez vezet, hogy mivel nem mondják el a véleményüket, végül nem is lesz nekik, mert nem tudják begyakorolni ezeket. A nem használt neuronkapcsolatok pedig eltűnnek. Ezzel szemben a leggyakrabban használtak megerősödnek. Ebben az esetben a memorizálással kapcsolatosak.

3. Win or die trying.

Az érdemjegyek, a díjak, a rangsorok arra serkentik a gyermekeket, hogy egészségtelen mértékben váljanak versengőkké. Ha veszítenek, akkor ezért az önbecsület és a mások szemében kisebbé válás árával fizetnek meg. Tehát a gyermek számára nagyon veszélyes kis jegyeket kapni, visszaesni a rangsorban, valaki másnak átengedni a helyet a csúcson, nagyon nagy a tét. Ezért aztán a versengés már nem a sportszerűségen és a jobbá válásra való törekvésen alapul. Hanem arra összpontosul, hogy puskázz, csak akkor tanulj, ha várhatóan felelni fogsz. És stressz. Nagyon sok stressz. Amúgy senkiben sincs tudásszomj. A kíváncsiság a dolgozati jegyek oltárán múlik ki. De a szülők elégedettek, a tanárok dicsérő szavakat mondanak, mindenki boldog.

4. A saját személy értékelése mindig a többiek szemén keresztül történik.

Amíg iskolában vagy, az számít, hogy mások milyennek látnak. Úgy tűnik, nem számít vagy nem visz tovább a céljaid felé, hogy te mit gondolsz magadról. A többiek döntik el a sorsodat. Ők adnak neked érdemjegyet, minősítenek ostobának vagy okosnak, jósolják meg neked azt, hogy lesz-e belőled valaki vagy sem. Sokszor hallottam tanárokat azt mondani a diákoknak, hogy ne felvételizzenek középiskolába, mert nem jutnak be. Ne felvételizzenek egyetemre, mert semmi esélyük sincs. Ha te vagy a legjobb az osztályban, akkor nem vallhatsz kudarcot, egyszerűen lehetetlenség. Így aztán kezdj ezzel a nyomással azt, amit akarsz. Más szavakkal mindig valaki más mondja meg, hogy milyen esélyeid vannak, mire van jogod törekedni, mikor és egyáltalán van-e jogod hibázni is.

5. Ha sereghajtó vagy, akkor ott is maradsz.

Úgy tűnik, az iskolai kudarcot kizárólag a személy terhére róják, aki a szóban forgó gyermek. Ha ebben az oktatási rendszerben kudarcot vallottál, akkor személyként vagy kudarc. Ez képességeid teljes összege. Egy „rossz” diákot sem a tanárok, sem a társai nem tisztelik. Az utolsó padba ültetik, átnéznek rajta, senki sem várja el tőle, hogy meghaladja a szintjét. Fájdalmas dolog, ha senki sem hisz benned, egy fájdalmat átélő gyermekben pedig nem lesz motiváció nagyobb erőfeszítést kifejteni, nem érzi majd képesnek magát, hogy megcáfolja a többiek róla alkotott elképzeléseit.
A szülők sokszor nem noszogatják nagy teljesítmény felé a gyermekeket, ők mégis nagyon stresszesek. Miért? Mert az a szerep a tét, amit kiosztanak rájuk és mellyel – most – azonosulnak. Az önbecsülésük a tét, minden egyes fontos vizsgán az „Okos vagyok vagy ostoba?”, a „Van esélyem az életben vagy nincs?” rulettet játsszák. Nem dönthetnek maguk, nem a saját véleményük adja életük meghatározását. Az iskolában azt tanulják meg, hogy nem dönthetnek a saját sorsukról, nem változtathatják meg, ha úgy tűnik nekik, hogy nem illik rájuk, hogy megrekedtek abban a szerepben, melybe belecsöppentek. Olyan érdemjegyeket kergetnek, melyeket mintha önkényesen kapnának, azt remélve, hogy a környezetük kedvére tesznek. A formára összpontosítanak, nem a tartalomra. A tartalom nélküli forma pedig olyan román kulturális örökség, melyet nemzedékről nemzedékre átadunk. Meddig?