Népszerűtlenebbek vagyunk a sorozatgyilkosoknál!

Jelen szöveg a pressone.ro oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

A címben szereplő szavakat 2002-ben mondta a HSBC bank argentínai fiókjának vezetője. Akárcsak az 1997 és 1999, valamint a 2010 és 2012 közötti Romániában, a pénzügyi természetű egyensúlyhiányok népszerűtlen lépésekre kényszerítették a politikai osztályt. Az argentinok hevesen reagáltak, a politikusok pedig meginogtak. (Az országnak 19 nap alatt öt elnöke volt, közülük négy ideiglenes. Ragályossá vált a felelősség elől való menekülés.) A görögök hasonló körülmények között szintén utcákra vonultak;

a románok általában nyugodtabban reagáltak, megvárták a választásokat, hogy megbüntessék azokat, akiket felelősnek tartottak.

Románia valószínűleg újra egy gazdasági válság tavába veti magát. A költségvetési hiány a 2013–2015-ös időszaktól kezdődően folyamatosan növekszik, 2018-ban meghaladta az Európai Bizottság 3 százalékos számításait és 2020-ra eléri a 4,7 százalékos szintet. (Ennél nagyobb hiányértékek a 2008–2011-es időszakban voltak utoljára.) Ez a hiány nem túl produktív – a közvetlenül az államtól függő kategóriák jövedelmeinek növelésén, vagyis a fogyasztás növelésén alapul, ami Románia esetében kereskedelmi hiányként jelentkezik. De valami máson is alapul: az olyan beruházások teljes hiányán, melyek lehetővé tennék a szüntelenül növekvő adósságok visszafizetését.

A vita eddig absztraktnak tűnik, de íme, most a konkrét jelennel is érintkezésbe kezd lépni. A helyi hatóságok másfél éve szenvednek, mert elvették bevételeik jelentős részét. A pénzügyminisztérium az országba szétküldött körlevekben kéri a kiadások csökkentését. A művelődési minisztérium szintén lefaragja a költségeket, amely hátrányosan érinti a jászvásári (Iaşi) és kolozsvári operák tevékenységét. Más hasonló jelzések következnek majd.

Összerakva azt, ami hasonló körülmények között Romániában, Görögországban és Argentínában történt, a gordiuszi csomó átvágásakor a következőkre számíthatunk:

I. Egy politikai szervezet irrelevánssá válása vagy eltűnése

Hazánkban a jólét különféle formákban elhangzó ígérete a politikai kínálatok gerincoszlopa. A hatalomra kerülés és a szóban forgó ígéret megsértése a társadalom által keményen büntetett cselekvési folyamat. Nincsenek díjak a lelkiismeretes emberek számára, akik megteszik a szükséges lépéseket ahhoz, hogy elfogadható pályára állítsák vissza a nemzeti költségvetés vitorlását; társadalomként valószínűleg még mindig túlságosan vágyunk a fogyasztásra, hogy szembenézzünk a gazdasági igazságokkal és ebből következően könnyen megharagszunk azokra, akik – kezüket tördelve – megpróbálják megmondani nekünk az igazságot. Az ilyenfajta népi elégedetlenség metszette ki a történelemből a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpártot (PNŢCD-t) és kényszerítette fúzióra a Demokrata-Liberális Pártot (PDL).
Érdekes módon a média, a szervezeti struktúrák objektív ereje vagy az influenszerek üzenetei kevésbé számítanak, mint hiszik. A párt egyszerű tagjai jelentik a legsebezhetőbb pontot. Kemény időkben egy olyan narratíva hiányában, mely motiválja őket és lehetővé teszi számukra, hogy bizalmat sugározzanak a hozzájuk közelállók felé, elsorvadnak és – alacsony szintű mozgósításuk miatt – a párt is elsorvad.

II. Elkeseredett bűnbakkeresés

Soha nincs egyetlen egyről szó. A hangzavarban érvényesülő narratíváktól függően a következők kerülhetnek ebbe a csoportba: a Nemzetközi Pénzügyi Alap (IMF), az Európai Unió, a fájdalmas lépés megtételekor hivatalban lévő államfő és így tovább.

Itt el kell mondanunk valamit: az elszegényedés jobban dühít, mint a szegénység. Mosolyra fakaszthat egy Ferrari birtoklásának gondolata, de attól még nem szenvedünk, ha nincs. De ha nekünk ajándékoznak egy Ferrarit és váratlanul, egy hónap vagy egy év után visszaveszik, akkor ezt személyes veszteségként fogjuk megélni. A hasonlatban helyettesítsük be a Ferrarit nemcsak egy jobb jövedelemmel, hanem egy bizonyos státusszal, egy olyan ön- és rólunk kialakult képpel, mely segít felépíteni magunkban az öntiszteletet. Ha így vetjük fel a kérdést, akkor mindnyájunknak van egy bizonyosfajta életnarratívánk és azt szinte mindnyájan – a tudatalattinkban – felfele ívelőként képzeljük fel, egy sor felhalmozással és javulással, akár anyagiakról van szó, akár nem. Egy gazdasági válság ezt a narratívát cáfolja és olyan kérdésekre kényszerít bennünket, melyek nem kényelmesek. Egy gazdasági válság pszichológiai és érzelmi árai gyakorlatilag jelentősebbek a pénzügyieknél.

Márpedig Romániában a bűnös/bűnösök megtalálása fontosabb, mint más kultúrákban.

Társadalmunk reflex válasza egy működési zavarra a „bűnös” személy vagy intézmény megtalálása. A vita általában egyre bonyolultabbá válik, több elmélet is megjelenik a hibáztatandó kilétét illetően. De mondjuk azt, hogy egyhangúan egy bizonyos bűnösre mutogatnak ujjal – ezt sohasem követi büntetés, az egyszerű azonosítás elegendő.

Ennél még fontosabb, hogy a gondot sohasem oldják meg és sohasem tesznek lépéseket annak érdekében, hogy a jövőben ne történjen meg még egyszer. (Nem ítélek el senkit, ha az itt leírtak alapján az infantilis mentalitás jut eszébe, hiszen a gyermekek számára rendkívül fontos, hogy egy csínytevés esetén arra terelje a szót, hogy valaki más a hibás – és ennyi; a szülőkre hárul a következmények megoldása és maga a büntetés is. De most már nincsenek felnőttek, akik előtt gesztikulálhatnánk, mi vagyunk a felnőttek).

Ki volt a hibás a Colectivért? Ponta. Vagy a korrupció. Pontának új és szilárd eredményeket felmutató pártja van. Az utóbbi években kemény munka folyt a korrupcióellenes harc ellen. De hagyjuk ezt.

Történt valami azért,

hogy az égési sérüléseket elszenvedett emberek minőségi gondozást kapjanak idehaza? Nem. Románia továbbra sincs felkészülve még egy 17 áldozatos tűzvészre sem.

Ki volt a hibás a költségvetés 2009–2010-es összeomlásáért és a megszorító lépésekért? Băsescu. Vagy Tăriceanu. Az első gond nélkül bevezette pártját az Európai Parlamentbe. A második nemrég még a második legesélyesebb jelöltje volt a közvéleménynek az államfői tisztségre és talán még mindig az. De hagyjuk ezt. Megismétlődhet a szóban forgó összeomlás? Persze: nincs sem törvényi vagy más természetű keret, mely megakadályozhatná.

A diaszpórában élő románok sem 2014-ben, sem 2019-ben nem szavazhattak. Ki volt a hibás? A Szociáldemokrata Párt (PSD). Vagy a párhuzamos állam, mely kidolgozott egy erős összeesküvést. De hagyjuk ezt. Történt bármi annak érdekében, hogy ne ismétlődjön meg ez a gond? Nem; sőt, arra lehet számítani, hogy az őszi elnökválasztáson ez jelentős téma lesz.

És tovább lehet folytatni a példákat. Figyeld meg alaposan, hogy mi történik majd a következő halálesetekkel járó vasúti szerencsétlenség, egy bukaresti földrengés vagy bármilyen más ilyen típusú esemény után. Szentségként betartják majd a fenti sémát. E szabály alól a gazdasági válság sem képezne kivételt.

III. Egyetemes, de egyenlőtlen hatás

2010-ben nemcsak a közalkalmazottak bérének visszavágása történt meg, hanem egy áfa-emelés is, ami gyakorlatilag szavatolta a magánszektor hátrányba kerülését. De még e „garancia” nélkül is bármely társadalmi kategória vásárlóerejének csökkenése a fogyasztás visszaesésében jelentkezik – és ebből következően a magánszektor fékeként. Meg kell mondani, hogy a talpra állás kiegyensúlyozatlan lesz. Az exportőrök könnyebben megtartják majd az egyensúlyukat, mint a hazai piacra dolgozók. De más aspektusokat is számításba kell venni.

Amennyiben – bércsökkentésekkel vagy elbocsátásokkal – a közalkalmazotti rendszert éri először hátrány, az utóbbi évek béremeléseinek térképei fontos útmutatóul szolgálnak arról, hogy mely területek szenvedik majd meg az egészet elsőként. A vérszegényebb magángazdaságú területeken a közalkalmazotti bérek megemelése jelentős hatással járt, dinamikussá téve a fogyasztást. A HarKov (Hargita és Kovászna – a szerk.) térség és a dél pereme (Teleorman–Ilonca/Ialomiţa–Gyurgyevó/Giurgiu–Dombovica/Dâmboviţa) ezáltal az átlagbér nagyobb növekedéseit könyvelhették el, mint Bukarest, Kolozs, Temes vagy Brassó. Reméljük, hogy Románia utóbbi évtizedben gyorsan növekedő térségeinek legalább egy része nem fog arra ébredni egyik napról a másikra, hogy a jövedelmek tekintetében megfordulnak és több évvel ezelőtti állapotokba térnek vissza a dolgok.

Egy gazdasági válság finomkodások nélküli tükör, jelentős szigorúságú teszt. Egyaránt bünteti a határtalan elbizakodottságot, az alaptalan gondolkodást, de a kezdeményező szellemet is; a kockázatokat vállalókat; az álmodozókat. Méretétől függően beszélhetünk a magángazdaság újraépüléséről, olyan árnyékról, mely egyenlőtlen módon vetül majd több száz településre, több ezer építésben lévő tömbházra, civil szervezetekre és kezdeményezésekre. Ám, szerencsére, megnő majd a családi szolidaritás is, csökkennek a párok közötti feszültségek, helyreállnak a nemzedékek közötti kapcsolatok. A bőség szabadságot, lehetőségeket, annak csábítását nyújtja, hogy valami jó vár ránk a közeljövőben, gyakorlatilag a holnapi nap sarka mögött; a nehézségek egyesítenek, koalíciókat építenek, együttműködést produkálnak.

IV. Hajlam az ideologizálásra

Elég erős lesz a csábítás arra, hogy a kérdést általánosabb fogalmakkal kezeljék, mely összehangolja a vitánkat a más országokban zajlókkal. A közvitákban vastag ecsetvonásokkal meghúzott különbségtételeket fogunk látni, a politikatudományok újabb szótárából készen importált kifejezéseket – de mindenekelőtt sok dühöt. Általában korlátozottabb a lakosság tájékozottsága a politikatudományok elméletibb aspektusaival kapcsolatosan, tehát le kell csillapítanunk azt az illúziónkat, hogy a cikkeknek vagy az ilyenfajta bejegyzéseknek tényleg jelentős láthatóságuk lenne. A hatalmat a sokk pillanatában birtoklók igyekeznek majd bizonyos érveléseket kölcsönözni, a szóban forgó értelmiségieket ágyútöltelékekként dobva be az ellenséges tévéstúdiókba; az ellenzékben lévők, a lakosság negatív érzéseinek haszonélvezői úgy ítélik majd meg, hogy elég felemelni a hangot, a másfajta influenszerek apportja inkább irreleváns lévén (és igazuk lesz).

Egy tanulság formájában összefoglalva elmondható, hogy

Románia pénzügyi szempontból sokkal jobb helyzetben van, mint volt más válságok kezdetén.

De a pszichológiai összeomlás meredekebb lesz. Egy nyugodt élet vélelme, melyben a dolgok (legalább pénzügyileg) önmaguktól jól mennek, ez lett a nemzeti épület nagy és titkos alapja, melyre azok a menedzserek támaszkodnak, amikor naponta Ilfov felől és felé vezetnek, de a Moldva közepén dolgozó megyei igazgatósági vezetők, vagy az éppen első munkahelyüknél kezdő temesvári egyetemi hallgatók is.

Legalábbis zavaró lesz ennek a bizalomnak a megrengetése. Nincs olyan romániai társadalmi-gazdasági kategória, mely úgy ítélné meg, hogy jövedelme nagyobb a termelékenységénél; úgy tűnik, senki sincs tudatában annak, hogy egy lufin lovagol. Ennek nyilvánvalóvá tétele, amikor és amennyiben megtörténik, dühöt fog kiváltani. A düh pedig a bűnösök keresésévé, majd hibáztatásává változik, akik – visszatérve az argentin példára – „népszerűtlenebbek lesznek a sorozatgyilkosoknál”.