Jelen szöveg a Corect News oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.
A revizionizmus témája, sajnos, bizonyos rendszerességgel mindig újra megjelenik Európában. A hidegháború vége után a befolyási szférák újraosztása egyes föderációk szétdarabolásához és határmódosításokhoz vezetett. Akkor Jugoszlávia volt Európában a hatalmi övezetek újrarendezésének „kísérleti telepe”. Romániának, bölcsességgel, sikerült megóvnia területi integritását. Sőt, az általam vezetett kormány döntésével, a Nemzetközi Bíróság határozata nyomán, a román tengeri övezet (kontinentális talapzat és kizárólagos gazdasági övezet) nagyjából 9700 négyzetkilométerrel megnőtt, ami az Ukrajnával vitatott terület 79,34 százalékát jelentette.
Olvasson még:
A trianoni szerződés 100. évfordulójának közeledtével, sajnos, Magyarország politikájában felerősödnek a revizionista hangsúlyok.
Két előzetes megjegyzés: 1. Magyarország Romániával szembeni politikája akkor válik agresszívebbé, amikor Románia bel- és külpolitikai szempontból sebezhetőbbnek tűnik; 2. az RMDSZ tevékenysége a román–magyar kapcsolatok hőfokának barométere, ugyanis pénzügyi szempontból az RMDSZ a magyar kormány foglya.
A kétoldalú kapcsolatok légköre a budapesti kormányok „színétől” és az ottani vezetők személyiségétől is függött. Antall, Goncz, Horn, Jeszensky, Kovaci, Megiessy, Gyurcsany, Orban (a neveket a továbbiakban az ex-miniszterelnök által eltorzított módon szerepeltetjük – a szerk.) eltérő hangsúlyokat határoztak meg a román–magyar kapcsolatokban.
Ami engem illett, a kisebbségek jogait illetően továbbra is érvényes, amit 1990-ben, külügyminiszterként mondtam:
„Kisebbségek terén ami jó Európának, az jó Romániának is.”
E tekintetben NEM fogadhatunk el kettős mércét a bánásmódban. Ennek alapján kényszerítettem, az Európa Tanács és az EBESZ közvetítésével Victor Orbant annak a törvénynek a módosítására, amellyel „magyarigazolványokat” adott a romániai magyaroknak. Ilyen körülmények között 2002-ben elvesztette a magyarországi választást.
Persze, a revizionista típusú politikák párhuzamos érvényesítési és terjesztési módszerek kontextusában, akadémiai vagy politikai szinten különféle támogató eszméket, doktrínákat sugallnak, mint például „kollektív jogok”, „személyi autonómia”, „kulturális autonómia” és így tovább. Egy ilyenfajta kitaláció képviselte azt a módot, ahogyan kikiáltották Koszovó tartomány államiságát, a NÉPEK önrendelkezési elvére hivatkozva, helytelenül, miközben egy albán etnikai kisebbségről volt szó, melyet a háború nyomán többséggé és aztán „koszovói néppé” változtattak. Széles körű érdekkel egy ilyenfajta precedens felállítására. Megjegyzem, hogy Románia ezért nem ismerte el Koszovó „államot”.
Az utóbbi években, sajnálatos módon,
Viktor Orban megpróbálja egyfajta román–magyar kondomíniummá változtatni Erdélyt.
Ennek egyre nyilvánvalóbb megnyilvánulásai vannak – egyes magyar hivatalosságok erdélyi látogatása a román hatóságok értesítése nélkül, mindenféle „vegyes” összejövetelek, támogatás tárgyú határon átnyúló politikák az RMDSZ számára, kizárólagos erdélyi befektetések, projektek (sportjellegűeket is beleértve) támogatása, magyar tézisek melletti propaganda az AEÁ-ban és Európában, az Oroszországgal meglévő kapcsolatok fejlesztése Románia „elrekesztése” céljából, Romániával szemben ellenséges akció az EPP-ben, a kolozsvári konzulátus, a pápa erdélyi látogatása és a magyar vezetők mozgósítása és így tovább.
Aradon egy újságíró a 23 tábornok szobrának visszaállítására emlékeztetett (a 13 aradi vértanú emlékére állított Szabadság-szoborra gondol a szerző – a szerk.). Azt válaszoltam neki, hogy az akkori (2004) politikai légkör ezt lehetővé tette – december 1-én, Budapesten Magyarország kormányfője velem együtt részt vett Románia nemzeti napjának megünneplésén, megkötöttünk egy XXI. századi partnerséget, Magyarország támogatta belépésünket a NATO-ba és az EU-tárgyalásaink lezárását, az RMDSZ tisztességes partnere volt a kisebbségi PSD-s (Szociáldemokrata Párt – a szerk.) kormánynak. A – tábornokok szobrából és a 2004-ben hozzá társított és a három román országban zajlott forradalmat jelképező diadalívből álló aradi Megbékélési Parknak azt kellett volna mutatnia, hogy hagyjuk behegedni a sebeket és a jövőbeni projektekre összpontosítunk. Viktor Orban másképp értelmezi a közelmúltat. Akkor tudnia kell, hogy ahogy ezt a szobrot Ferdinánd király a 20-as évek közepén lebontotta, amikor fokozódtak a trianoni szerződés elleni támadások, ugyanúgy
egy egyre erősebb revizionista hangsúlyokkal rendelkező politika körülményei között a szobrot újra le lehet bontani,
míg véget nem érnek a román jelképekkel (zászlók, temetők, a román nyelv használata a magyar többségű közösségekben) kapcsolatos elfogadhatatlan gesztusok és vissza nem térnek a tiszteletteljes viselkedéshez.
Tavaly újra kiadtam egy revizionizmusról és Iuliu Maniu, illetve C.I.C. Brătianu ezzel a kérdéssel kapcsolatos 75 évvel (1934) ezelőtti interpellációját, az akkori külügyminiszter, Nicolae Titulescu válaszával. Íme, mit mondott Titulescu a Képviselőházban:
„A revizionista megnyilvánulások célja az érintett országok demoralizálása és egy jobb időkkel kapcsolatos homályos remény ébren tartása a magyar közvéleményben. Más szavakkal,
ezek a megnyilvánulások harci fegyverek a jogi háborúban, amelyet ma, sajnos, békeállapottal tévesztenek össze.”
Íme, Iuliu Maniu zárószavai is:
„Miközben annyi és annyi belső ügyben egy egész világ választ el bennünket egymástól, azt kívánom, hogy legalább a külügyekben egyesüljünk gondolatban és tettben, hogy megőrizzük azt, ami a mienk, hogy ne támadjunk senkit, de senkit se hagyjunk megtámadni a nemzeti örökségünket.
Természetesen, nemcsak okosaknak, nemcsak eltökélteknek kell lennünk, hanem erőseknek is, egy nemzeti és gazdasági konszolidálási belső erő értelmében és egy olyan fegyveres erő létrehozásának értelmében, mely még azokkal szemben is érvényesíti akaratát, akikben bármilyen kétség lenne a nagyszerűségünket, erőnket és akaratunkat illetően.”
Remélem, hogy Románia mai vezetői megértik és követik ezt a biztatást.