Jelen szöveg a tudorduică-transsylvanica.ro oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Valójában mi a régiósítás célja? Véleményem szerint a régiók közötti (a régiókon belüli) különbségek, súrlódások csökkentése és a tartós gazdasági fejlődés serkentése.

Apropó, Európán belül Romániában a legnagyobb a régiók közötti különbség: Bukarestben az egy főre eső GDP négyszer nagyobb, mint Moldvában (az úgynevezett Északkelet Régióban). Bukarestnek még Bánsággal vagy Erdéllyel szemben is csaknem kétszer nagyobb GDP-je van.

1998-ban végrehajtottak – tessék-lássék – egy műrégiósítást.

Létrehozták a romániai fejlesztési régiókat. Ezeknek nincs közigazgatási státuszuk, nincs jogi személyiségük és híján vannak a törvényhozó hatalomnak, vagy bármiféle végrehajtó testületnek. A haza összes megyéjében jelenlévő politikai szolgák által támogatott bukaresti központosító adminisztrációra jellemző gúnyszerv.

Egy jól megcsinált régiósítás okai és legfontosabb hatásai a következők lennének: a szubszidiaritás elvének tiszteletben tartása, a régiók közötti és azokon belüli fejlődési különbségek csökkentése és a kormányzás hatékonyságának növelése, az állam szerepének csökkentése, ami azt jelenti, hogy az állam a dolgok jó működését felügyelő szereplővé válik.

Egy egyszerű szereplő, igen! Most akkor értik, hogy a jelenlegi politikusok miért nem akarnak végrehajtani egy igazi régiósítást. Elvesztenék a régiók feletti ellenőrzést, ami számukra elképzelhetetlen.

Ha a régiósítás nem fog megvalósulni felülről lefele, a nemzetállam politikusai által, akkor ez azt jelenti, hogy a regionalizmus alulról felfele, természetes módon és elkerülhetetlenül csinál majd helyet magának.

Az elszakadáspárti tendenciák megjelenésének valószínűsége nagyobb, ha a központosító állam politikusai nem teszik meg a szükséges lépéseket.

Ezek a tendenciák még nyilvánvalóbbá válhatnak egy olyan közösség esetében, mely tudatában van azokkal az egyensúlyhiányokkal, melyekkel a régiója szembesül. Egyes közösségek ráébrednek arra, hogy a nemzetállamnak nagyobb szüksége van a régiójukra, mint a helyi vagy regionális közösségnek a központosított nemzetállamra.

Románia három közigazgatási szintet örökölt a kommunista korszakból: a központi szintet, a 41 megyéből és Bukarest megyei jogú városból álló megyei szintet, a városi és községi szintet. Ha végre akarják hajtani a közigazgatási-területi átszervezést, akkor módosítani kell az alkotmányt, mert a 3. cikk. 3. bekezdése ezt a három szintet rögzíti hivatalosan.

Az egyetlen figyelemre méltó javaslat az Erdély-Bánság Liga által készített dokumentum, melynek célja hét autonóm régióba szervezni Romániát: Bánság, Bukovina, Dobrudzsa, Moldva, Munténia, Olténia és Erdély, az autonóm közösségek spanyol modelljét véve alapul. A jelenlegi pártok által felvetett változatok nevetségesek, mintha csak gúnyból csinálták volna őket.

Felmerül egy különleges jogállás biztosításának szükségessége Székelyföld számára,

mely kulturálisan, nyelvileg és etnikailag különbözik az ország többi részétől. Hasonló státuszt adhatnánk még a duna-deltai lipovánoknak, vagy a volt Szászföldnek. Ugyanígy szó lehetne még Partiumról, Máramarosról, Avasról, Kalotaszegről, Ţara Muscelului-ról, Oltenia de sub Muntéről, Ţara Vranceiról és a többi, és a többi…

A 7 autonóm történelmi régión belül könnyebben lehet zsonglőrködni egy különleges státusz biztosításával, mint a mai központosított Romániában. Nem tartozik egy olténiaira, hogy mit fog tenni egy erdélyi a saját régiójában, mint ahogy egy bukovinaira sem, hogy mit tesz majd egy dobrudzsai a saját régiójában.

A (rendkívül hatékony) spanyol modellt követve a régióknak tiszteletben kell tartaniuk a hatalmi ágak szétválasztásának elvét, tehát szükségük van egy közvetlenül megválasztott Parlamentre, mely a törvényhozó hatalmat képviseli, egy választott (nem pedig a központi hatalom által kinevezett) kormányzóra, aki a végrehajtó hatalmat képviseli, valamint egy Táblabíróságra, mely a bírói hatalmat képviseli.

Ahogy az Spanyolország alkotmányában is szerepel, a hatásköröknek két csoportja lesz: azok, melyeket a központ megtarthat magának és azok, melyeket átadnak a régióknak. A regionális törvényeknek tiszteletben kell tartaniuk a nemzeti törvények által előírt irányvonalakat,

a regionális hatásköröknek pedig idővel bővülniük kell, minden fontos területen.

Végső soron pénzről, jólétről van szó. It is all about money…

Ha adókról, a polgárok által generált jövedelmekről van szó, akkor inkább a német mintát követhetnénk, például. A fő adók mértékét, a jövedelemadót és az általános forgalmi adót a központ határozza meg, míg a többi adót és járulékot a régiók.

Az elosztás egy méltányosabb modell szerint történik: a gazdag régiók jövedelmükből átadnak a szegény régióknak, de olyan módon, hogy a többet dolgozókat jutalmazzák, nem pedig jobban és egyenlőtlenül megadóztatják. A központosító állam pont fordítva csinálja, szegénységet terít szét az összes régióra, nem hagyva fejlődni a gazdagabb és dinamikusabb régiókat, vagyis így nem lesznek olyan forrásai, melyeket átengedhet a szegényebb régióknak

(szolidaritás kell, nem segélyezés, nagy különbség van e két koncepció között).

Végül a közigazgatási felelősségekről. Ezek nagyon fontos szerepet játszanak, nagyon világosan meg kell határozni őket, a központ képviselőinek pedig a regionális hatalom képviselőivé kell válniuk. A civil társadalomnak óriási szerepe van, a helyi és a regionális közösségek hatalma pedig sokkal nagyobb, mint amennyinek ma tudatában vagyunk.
Észrevétlenül kezd erőre kapni a szubszidiaritás elve és a regionalizálás kezd életre kelni, még akkor is, ha – hivatalosan – az nem létezik.