Magyarország számára szomorú év kezdődött február 28-án, mely azt jelzi, hogy száz éve lett négyszer kisebb. A román hadsereg 1918. december 1-e után lépésről lépésre felszabadította az erdélyi területet egészen a Maros vonaláig, majd az Erdélyi-középhegységig, hogy aztán 1918 karácsonya környékén – végre – Kolozsvárt is felszabadítsa, ami megfelelt a magyarok és az Antant erők között Nándorfehérváron (Belgrád) megkötött tűzszüneti megállapodásban rögzített demarkációs vonalnak.

A szövetséges nemzetek tanácsa 1919. február 28-án, a párizsi békekonferencián döntött úgy, hogy a román hadseregnek új vonalig kell előrenyomulnia,

a Szatmárnémetit Nagyváraddal és Araddal összekötő vasútvonal mentén, de anélkül, hogy bevonulna ezekbe a városokba. Ezt a döntést március 19-én közölték Budapesttel abban a dokumentumban, amit a történelem később „Vix-jegyzék”-nek nevezett el Fernand Vix francia ezredesről. Károlyi Mihály gróf kormánya elutasította a szövetségesek jegyzékét és két nappal később elsöpörte őt a Kun Béla által vezetett bolsevikok államcsínye. A Magyar Szovjet Köztársaság összeállított egy 80.000 harcosból álló elit hadsereget, mellyel 1919. április 15-ről 16-ára virradó éjszaka megtámadta Moşoiu és Mărdărescu tábornokok csapatait.

A románok visszaverték a magyar támadást, ellentámadást indítottak és alig két hét alatt új, könnyen védhető frontvonalat alakítottak ki a Tisza bal partján; hadseregünk csak a francia szövetségesek nyomására állt meg a Tiszánál. Mit ad isten, a szovjet Oroszország komisszárja, Georgij Csicserin pontosan május 1-én ultimátumot adott Bukarestnek, Besszarábia átadását követelve, május 10-én pedig a Dnyeszter partjára mozgósította csapatait, megtámadta a románokat és május 27-én néhány órára még Tighinát is elfoglalta.

A magyar szovjet csapatok, ezúttal létszámfölényben lévén, 1919. július 17-én

újra megtámadták a román csapatokat, de ezzel csak újabb megaláztatásoknak tették ki országukat,

a románok ugyanis egész Magyarországot megszállták, egy Balaton környéki kis rész kivételével. Budapest augusztus 4-én került román katonai megszállás alá, a románok pedig csak 1920 februárjában távoztak a megszállt területről. A magyarok rémálomba illő éve csak 1920. június 4-én ért véget, a versailles-i Trianon palotában megkötött szerződés aláírásával. Magyarország végleg elveszítette területe háromnegyedét és lakossága kétharmadát. Ebből Erdély és Bánság volt a legnagyobb veszteség, melyeket román többség lakta és ahol a magyar kisebbség a lakosság negyedét tette ki, akikhez hozzáadódott még 8-9 százaléknyi magyarajkú zsidó népesség (a magyar–román háborúval kapcsolatos néhány magyar forrás itt, itt és itt – a szerk.).

Nos, ahelyett, hogy alkalmazkodtak volna a történelmi fejlődéshez, melynek nyomán nemzetiségi lapon jöttek létre és erősödtek meg a közép- és kelet-európai államok,

a magyarok tovább fokozták a tragédiát, amin keresztülmentek: valóságos nemzeti hisztériát robbantottak ki az új valóság el nem fogadására vonatkozóan.

A magyarok nem-alkalmazkodásának hisztériája a revizionista „Nem, nem, soha!” szlogen jegyében zajlott (a szerző a címben és itt is a magyar változatot közli – a szerk.), amely egy nemzetközi szerződés alkalmazásából fakadó következmények el nem fogadására vonatkozott, melyet azért a magyar kormány mégiscsak aláírt. Budapest gyakorlatilag egy revizionista nemzeti hozzáállást indított el, mely minden magyarországi, romániai, csehszlovákiai és jugoszláviai magyarnak előírta, hogy minden áron vegye semmibe az új törvényes rendet és ez folyamatos konfliktust gerjesztett Magyarország szomszédaival.

A legkevésbé sem igaz, hogy a magyarok nem fojthatták el felháborodásukat, hiszen az osztrákok nagyon jól megtanultak élni új hazájukban. Annak ellenére, hogy Bécs gyakorlatilag a volt dualista Habsburg Birodalom központja volt,

az osztrákok sohasem akartak határrevíziót és nem szabotálták a szomszédos államokat,

ahol nagy német közösségek éltek. Erdélyben és a Bánságban a csaknem 3 millió román és 1,3 millió magyar mellett még csaknem 600 000 német is élt, akik nem igazán vágytak a Habsburg Birodalom helyreállítására, hanem tisztességesen élték román állampolgári életüket.

Nos, mind a budapesti kormány, mind a Magyar Párt (a két világháború közötti időszak egyfajta RMDSZ-e) folyamatosan keresztbe tettek az új román hatóságoknak és 20 éven keresztül készültek egy olyan revánsra, amit amúgy egymagukban sohasem hajthattak végre, hiszen gyenge katonai erőt képviseltek. Az erdélyi magyar köztisztviselők megtagadták az új hatalom becsületes kiszolgálását, megtagadták a román nyelv megtanulását és nem akartak lemondani a magyar hivatalos jelképekről.

A Magyar Párt arisztokratikus vezetősége nyomásának kitett postai, vasúti alkalmazottak, bírák, tanárok, jegyzők folyamatosan szabotálták az iskolákat, a közlekedést, az igazságszolgáltatást az új román területeken és az összes romániai magyar számára fenntartották egy történelmi visszavágás és Erdély Budapest fennhatósága alá visszatérésének illúzióját.

Egy egész magyar nemzedék született és nevelkedett arra az alkalomra várva, hogy elkergesse a többségi románokat a saját országukból.

Gyakorlatilag több mint egymillió romániai magyar és további 7-8 millió magyarországi magyar egy új háborúra készülődve vesztegette el élete legszebb éveit (a szürke kommunizmus következett), melyet aztán elvesztettek, ezúttal sokkal nagyobb emberveszteségekkel.

József Attila 1922-ben írt „Nem, nem, soha!” verse motiválta ezt a revizionista szellemben nevelt és élő nemzedéket, Kolozsvár kincsére, (az amúgy félig román) Corvin Mátyás király büszkeségére és az újra a Kárpátokon őrködő magyar zászlóra utalva:

Szep kincses Kolozsvar, Matyas buszkesege,
Nem lehet, nem, soha! Olahorszag eke!
Nem teremhet Banat a racnak kenyeret!
Magyar szel fog funi a Karpatok felett!
(Megőriztük az eredeti helyesírást – a szerk.)

Annak ellenére, hogy 1928 után mind Budapest, mind a romániai Magyar Párt megpróbálta a hivatalos diskurzust a magyar többségű (négy megye: Maros, Csík, Udvarhely, Háromszék) és a határmenti területek (Szatmár, Szilágy, Bihar, Arad és Temes-Torontál, bár ezekben román többség volt) autonómiájának elérése felé módosítani,

valójában azon dolgoztak, hogy egész Erdély és a Bánság visszatérjen a magyar határok közé.

Orbán Viktor kormánya, az RMDSZ-szel együtt, manapság teljes mértékben újra felelevenítette a két világháború közötti időszakban használt módszereket, hogy újabb revizionista hullámot korbácsoljon fel a romániai magyar lakosságon belül.
Az RMDSZ vezetői elsősorban azokat a két világháború közötti vádakat veszik elő újra, hogy Bukarest megsérti a gyulafehérvári nyilatkozat elveit, megfeledkezve arról, hogy maga a nyilatkozat ihletője, Iuliu Maniu kijelentette: „A Nemzetgyűlés nem határozott autonómiáról a kisebbségek részére és nem is kívánta nekik megadni. Ellenkezőleg, tudatosan és kimondottan úgy rendelkezett, hogy nekik azt nem lehet megadni” (Iuliu Maniu – 1924. május 11., a „Kisebbségek ügye” Konferencia).

Másodsorban, az RMDSZ, akárcsak a Magyar Párt hajdanán, mindenféle koalíciókat és paktumokat alakított ki a román pártokkal, nagyon sokat kért tőlük és sokat el is ért,

anélkül azonban, hogy elismerte volna az állam alapvető elveit (a nemzeti és egységes jelleget),

miközben ez az állam köztisztségeket biztosít a vezetőinek. Nincs ebben semmi újdonság, ugyanígy járt el 1923-ban a Magyar Párt is, amikor Averescu marsall Néppártjával megkötötte a csucsai paktumot, amiről éppen a nagy költő, Octavian Goga házában döntöttek.

Az RMDSZ szinte kizárólag a parlamenti szónoki emelvényt használja arra, hogy a magyar lakosság semmibevétele ellen „tiltakozzon”. Ezzel csak azt másolják, amit a Magyar Párt képviselői tettek a két világháború közötti időszakban, például 1934-ben, amikor bemutatták a törvényhozó fórumnak a székelyek által lakott megyék „katasztrofális” helyzetét, azt követelve, hogy „mentsék ki őket abból a nyomorúságból, amelyben vergődnek, és a közigazgatási szervek terrorja alól”. Amit az RMDSZ most a magyar származású tisztviselőkkel szembeni bánásmód ügyében tesz, azt tette a Magyar Párt is a negyedik évtizedben, amikor az ellen tiltakozott, hogy a szóban forgó tisztviselők „elbukták a román nyelvvizsgát”!

Az Orbán-kormány labdarúgócsapatokat finanszíroz 2019-ben a székelységben, vagy magyar származású? Ebben sincs semmi újdonság: Budapest a két világháború között egy „Hangya” nevű szövetkezeti rendszert finanszírozott itt nálunk…

Nos, ebben az általános hangulatban kell értelmezni az RMDSZ-elnök, Kelemen Hunor döntését is egy olyan kezdeményezés elindításáról, melyet mintha a két világháború közötti revizionizmusból hasítottak volna ki, és amelynek a „Jövő Erdélyben” címet adták, ami gyakorlatilag

az RMDSZ állásfoglalása, Budapesttel tandemben, az 1919-es háború elvesztése és a trianoni szerződés századik évfordulójával szemben.

„Továbbra is az a célunk, hogy létrehozunk egy teljes jogú erdélyi magyar társadalmat”, üzeni nekünk a magyar párt. Rátéve még egy lapáttal hozzáteszi, hogy „az elkövetkező évtizedekben Erdély egyre inkább megszabadul a centralista törekvésektől, megtalálva a saját hangját”. Vajon mit jelent az „Erdély centralista törekvések alóli felszabadítására” vonatkozó biztatás, tekintettel arra, hogy Románia egységes államként van meghatározva? És hogy az új revizionizmus meghirdetése még világosabb legyen, az RMDSZ kongresszusa úgy döntött, hogy a piros, fehér és zöld zászló a romániai magyar közösség saját nemzeti jelképe, Székelyföld zászlójával, Magyarország himnuszával és Székelyföld himnuszával együtt. Ennél világosabban már nem is lehetne! A Magyar Párt is ezt tette a 30-as években, ezt nem Kelemen Hunor találta ki.

Persze, sajnálatos dolog azt látnunk, hogy Budapest táplálja, a romániai magyar párt pedig megjeleníti a két világháború közötti évek revizionista retorikáját. Az RMDSZ nem tesz egyebet, csak újra táplálja a konfrontációk szörnyét, mert pontosan tudja, hogy a román lakosság szintjén ezek a gesztusok nem járulnak majd hozzá a magyarok és Magyarország iránti empátia növekedéséhez.

Megfeledkezett vajon Kelemen Hunor arról, hogy miként végződött a Magyar Párt által fenntartott előző revizionista kaland?

Akkor emlékeztessük: Magyarország – néhány évre – elérte a határok revízióját és átvette Észak-Erdélyt, melyet aztán a románok alig 4 év múlva visszahódítottak; Budapestnek újra meg kellett tapasztalnia a megszállás megalázását, Magyarország ugyanolyan kicsi maradt, mint Trianon után, csakhogy feleslegesen elveszített egy nemzedéket. És nem utolsó sorban, Magyarország 1944 júniusában csaknem 250 000 magyarul beszélő zsidót indított el Észak-Erdélyből a náci megsemmisítő táborok felé, végleg kitörölve a történelemből egy magyar kultúrában felnevelkedett közösséget…

De ez az egész talán nem teljes, ha nem említjük meg a két világháború közötti román politikusok vakságát, akik folyamatosan elrejtették a románok elől a Horthy-kormány és a Magyar Párt által hirdetett revizionizmus méretét. II. Károly király még 1940-ben is revizionista magyar politikusokat nevezett ki a saját állampártjába (Nemzeti Újjászületési Front – Nemzet Pártja), a bécsi diktátum napjaiban pedig visszafogta a felháborodás nyilvános kimutatását és megtiltotta a gyulafehérvári nyilatkozat szövegének megjelentetését saját lapjában, a Timpul hivatalos újságban.

Ilyen kontextusban vajon milyennek tűnnek egyes román pártok vezetőinek magyar nyelven történő gatyaletolásai az RMDSZ-kongresszus szónoki emelvényéről?

Úgy tűnik, hogy nekik is szükségük van időnként történelemleckékre. Ha azt is felidézzük, hogy a bécsi diktátum felé vezető út Mussolini 1936. november 1-i iszonyatos milánói beszédével kezdődött, amikor azt követelte, hogy „igazságot Magyarországnak!”, talán másképp tekintünk a Matteo Salvini és Orbán Viktor között most szövődő szerelmi történetre.

De legalább a két világháború között Nicolae Iorga nyíltan elítélte egyes bukaresti politikusok kollaborálását a magyar revizionista vezetőkkel. Igen, létezett legalább egy hang, Iorgáé. Ki lehetne ma egy új Iorga? Kétségbeesetten szükségünk van rá, hogy megakadályozzuk a konfrontációnak azt a spirálját, melyet az RMDSZ éppen a felkavaró 1919-es év után pontosan 100 évvel indít el.

A szerző a Bukaresti Műegyetem doktora (1996), Radu Vasile és Adrian Năstase kormányfők tanácsadója (1998–1999, illetve 2001–2002), gazdaságpolitikai államtitkár-helyettes (2002–2003) és a Külföldi Befektetések Ügynöksége (AIS) alelnöke (2003–2004) volt. A Fekete-tenger Egyetemi Alapítvány (FUMN) Gazdaságelemzési Főosztályának a koordinátora.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.