A rossz politika szerencsétlen gazdasági, pénzügyi, társadalmi hatásain túlmenően egy sor olyan hatását is számításba kell vennünk, melyek ugyanolyan nyilvánvalóak, de a rossz kormányzás mindennapi, közvetlen kudarcához viszonyítva „másodlagosaknak”, „járulékosaknak”, „esztétizálóan” elitistáknak tűnnek.

Ez utóbbiaknak valójában sokkal perverzebb hatásaik vannak (éppen azért, mert kevésbé figyelnek rájuk): súlyos elmozdulásokat okoznak a közéletben, hosszútávon pedig nehezen visszafordítható repedéseket a közösségi viselkedésben. Valami veszélyesen megromlik egy működőképes normalitás „receptjében” és akut balesetből hajlamos krónikus betegséggé változni. Íme, egy első lista az általam számba vett szabálytalanságokkal:

* Kezd szokássá válni alkalmatlan, fogalmatlan, méltatlan, triviális személyek csúcspozíciókba jutása.

Bizonyított képességek, tartalmas és hatékony adottságok, hiteles szakmai pálya nélküli emberek ostromolják a hatalom magas pozícióit és válnak „reprezentatívakká” úgy, hogy szinte senkit sem képviselnek (az összezavart választók dezinformált, tehetetlenségi erő által hajtott, manipulálható részén kívül). Valójában ők csak főnökeiket és bandájukat képviselik. Kisszerű hiúság, gőgös önhittség és szigorú magánérdek elegyével kormányoznak. Egy normális országban a névtelenség homályában maradnának azok az alakok, akik estéről estére benépesítik a tévéstúdióinkat, akár politikusokként, akár „hivatásos” elemzőkként. Bármelyik úgy-ahogy tisztességes néző megdöbbenésre van ítélve. Rosszul beszélik az anyanyelvet, ferdén és pártosan gondolkodnak, visszaélnek a könnyed beszéddel, a pofátlansággal, a kibúvókkal és a bárdolatlansággal. Tele van a közélet hamis „celebekkel”, uborkafára kapaszkodott „VIP”-ekkel, a kültelki trécselés nagy mestereivel. (Zárójelben mondom: szerintem mi vagyunk a világ egyetlen országa, ahol volt, jelenlegi – és talán jövőbeni – börtöntöltelékek nemzeti tanítómesterekké, botrány-„elemzőkké” és „breaking news”-forrásokká képezhetik át magukat büntetlenül.)

* Felborulnak a közéleti szereplők értékelésének kritériumai.

Annyira nevetségesek a mai potentátok, hogy a hajdani potentátok, akiket – annak idején – kvázi nulláknak tartottunk, hirtelen tűrhető dimenziót szereznek, ha nem éppen egy bizonytalan hasznos „illetékességi” nimbuszt is. Más szavakkal, a nyomorék jelentől elszörnyedve kezded visszasírni a rozoga múltat.

* Már nem világos, hogy mit jelent „hazafinak” lenni.

A kormányzati „emblémák” ellenére szeretni a hazádat? (Sőt, csapnivaló jellege ellenére dicsérni – vagy megtűrni – a Hatalmat, egyszerűen azért, mert a „hazával” azonosítja magát?) A nemzeti kudarcra való felfigyelés, a segélykiáltás „árulás”, vagy ellenkezőleg, az európai partnerek üdvözlendő beavatkozásába vetett realista remény, akikkel küzdelem árán kerültünk „rokonságba”? A szemét „diplomatikus” szőnyeg alá söprése a hazaszeretet, vagy az eltévelygés tudatosítása, megbélyegzése és okainak felszámolására tett erőfeszítés?

* Mindennapos jelenséggé vált a „karizma” fogalmának lejáratása és a közéleti „modellek” kockázatos megritkulása.

A „siker” szigorúan a szemtelen „harciasság”, a leplezetlen populizmus, a kültelki gúnyolódás eredményévé vált. A vitapartner torkának átharapása, az ellenfél „kicsúfolása”, a bizonyítás durva jelzőkre és színes szitkozódásra váltása – ezek az igazi politikus „tehetségei”! „Rating”-et csinál, „tök jó” (vagy „baromi jó”), holott valójában egy közismertség és pártdöntés foteljébe került csökönyös alvilági figura. Vannak pillanatok, amikor hajlamosak vagyunk azt mondani, saját (és nemzedékünk) egész élete során sohasem hágott a fejünkre ilyen siralmas gyülevész sereg…

* Ilyen körülmények között a civil reaktivitás, a polgári jó ízlés, a választói viselkedés

a politikai osztály gonoszságai által elrettentnek, relativizáltnak tűnik. Az ellenzék szétesett és – sajnos – kifejezéstelen. Kire szavazhatnánk? Miben reménykedhetünk még? Nem marad más számunkra (egyelőre), mint a gesztikulálás, a szerény tiltakozó manőverek szabadsága. De amíg a vezetők nem tűnnek túlságosan meghatottnak az utca lázadása miatt, amíg a közvélemény egy része is közömbös, ha nem éppen – a „Hatalom” összeesküvés-elméletei által alaposan mérgezetten – gyanakvó marad („államcsíny-kísérlet”, „Soros ügynökei”, „ellenséges körök által finanszírozott tüntetések” és így tovább), az egész csak a nemes tehetetlenség egyik formája marad. A legjobb esetben azzal nyugtathatjuk magunk, hogy megmentettük a becsületünket, amikor „nem”-et mondtunk a piaci forgatagban. De az eredmény, egyelőre, inkább csak szimbolikus marad. A tiltakozás nem vonz elég emberi mennyiséget, a kormány nem rendelkezik a párbeszéd készségével, képességével és vágyával, a választások előtti felmérések pedig gyógyíthatatlan hebegésről tanúskodnak: a „gonoszok” egy kicsit lejjebb kerülnek, de nem eléggé, a „jobbak” egy kicsit feljebb jutnak, de nem eléggé… Röviden, azt is mondhatnánk, hogy már csak a szerencsében, a véletlenben, a Gondviselésben bízhatunk.

Mindent egybevetve úgy nézünk ki, mint egy vesztes háború után!

És az a zavaró, hogy végső soron nem monumentális seregek, nem kifinomult stratégák, nem erős, intelligens, hódító személyiségek győznek le bennünket, hanem a nemzeti középszerűség kvintesszenciája, a saját győzelmükön és a mi melankóliánkon örömködő ostoba és nagyszájú ravaszkodók maroknyi serege.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.