Jelenet a Trezor című filmből
Széf space
pazs
2018. november 8. csütörtök, 13:10
Mit rejt az 1956-os forradalom végnapjaiban a belügyminisztérium szuperbiztos trezorja, amelyet még a magyar államvédelmisek és szovjet katonák sem képesek kinyitni?

Az elmúlt években örvendetesen megnőtt azon magyar filmalkotások – többnyire igényes kivitelezésű, mozibemutatóra is alkalmas tévéfilmek – száma, amelyek a magyar közel- vagy félmúltat, a kommunizmust, az ’56-os forradalmat, a szovjet megszállást dolgozzák fel – teszik ezt ráadásul műfaji filmes keretben, a szélesebb közönség számára is fogyasztható módon.

Ilyen volt Bergendy Péter A vizsga című filmje vagy A berni követ Szász Attilától, akinek legutóbbi, Örök tél című munkája lényegében az első magyar Gulág-nagyjátékfilmnek számít. Ha megnézzük ezeknek a filmeknek a stáblistáját, szembetűnő, hogy mindegyiknek a forgatókönyvét Köbli Norbert jegyzi – akárcsak a stílusosan november 4-én, a Magyarország elleni szovjet offenzíva évfordulóján a Duna tévében bemutatott Trezor című filmét, amelyben Köbli ismét Bergendy Péter rendezővel dolgozott együtt, ismét egy ötvenhatos (vagy poszt-ötvenhatos) történeten.

Nem olyan nagy felismerés, a rendszerváltás után született vagy nevelkedett generációk számára mégis revelációként képes hatni az, hogy a második világháború utáni időszak, az ötvenes évek zűrzavaros világa, az antikommunista ellenállás és forradalom/forradalmak, a társadalom orwelli léptékű állambiztonsági ellenőrzése korántsem annyira távoli, az emlékezet ködébe vesző, heroikusan megképzett múlt, hanem sok tekintetben nagyon is élő, hatását tekintve a jelenünkig ívelő emberi sorsok, személyes és családi drámák szövedéke – és hogy ezek az emberi történetek elbeszélhetőek napjaink vizuális (tömeg)kultúrájának a nagyközönség, illetve az ifjabb nemzedékek által ismert formanyelvén is.

Az állambiztonsági múlt „eltemetettségének” kérdését például fel lehet vetni a bankrablásos filmek (az ún. heist movie-k) stílusában is. Beck János, a szebb napokat látott „lakatos” (Anger Zsolt szokásos megbízható alakításában) húszéves börtönbüntetését tölti, bankrablásért és aközben elkövetett (valójában csak rákent) emberölésért, amikor az egykor őt lefülelő rendőrtiszt (Scherer Péter) azzal a meghökkentő kéréssel fordul hozzá, hogy törné fel újból annak a banknak a trezorját, amelynek kirablásáért hűvösre került, ennek fejében néhány évet elengednek a büntetéséből.

Csakhogy 1956 novemberét írjuk, helyenként még ropognak a fegyverek, az egykori pénzintézet helyén pedig a Magyar Népköztársaság belügyminisztériumának épülete áll, amelyet sokáig „megszállva” tartottak a forradalmárok. A zűrzavarban a trezor kulcsai elvesztek, az ajtó gyakorlatilag bombabiztos, így hát az ávósok és a szovjet tisztek arra kényszerülnek, hogy egy volt mestertolvaj szolgáltatásait vegyék igénybe. Aki sikerrel abszolválja a feladatot – és, mint az lenni szokott, itt kezdődnek a bonyodalmak…

Lakatosunk – aki a börtönben, olvasmányélményeinek hatására a sztálinizmus elkötelezett hívévé képezte magát, a forradalomról mit sem tud, illetve annyit, hogy valami „nyilas zavargás” tört ki – ugyanis olyasmit talál a feltört páncélteremben, ami alapjaiban változtatja meg helyzetét, sőt egész élet- és világszemléletét. Azaz olyasvalakit, sőt olyasvalakiket: egy többnapos hullát és egy csillogó szemű, a megtorlás elől menekülő forradalmárt, aki „civilben” szépreményű zongoraművész (Tasnádi Bence).

A feszültséget mindvégig jól adagoló és fenntartó thriller – bár vannak benne dramaturgiai következetlenségek – egyszerre pátosszal és humorral mutatja be azt a „józanodást”, ami kicsiben leképeződése mindazon folyamatoknak, amelyek a kommunizmus tapasztalatai hatására a magyar és általában a kelet-közép-európai társadalmakban végbementek.

A sötét titkokat – rothadó hullát, megfigyelési dossziékat, ügynökaktákat, a diktatúra eltemetett bűneit – rejtő páncélterem szimbólum: a kommunista múlt feltáratlanságának (vagy nem elégséges feltártságának), lezáratlanságának traumatikus, jelképes helyszíne.

A Bergendy–Köbli páros filmje egyébként ezen a linken november 12-ig szabadon megtekinthető. Azazhogy ingyenesen.

Bár ebben az esetben talán használjuk inkább mégis a „szabadon” kifejezést.

comments powered by Disqus
Hatalmas a különbség Románia megyéi között a lakosság pénzköltése szempontjából. Az európai átlagtól olyan messze vagyunk, mint ide Svájc.
Csak van egy „apróság”, mely továbbra is akadályozza az óceánokon átívelő járatok bevezetését: a Kis-Szamos.
Most döntse el mindenki, érdemes volt-e ebben a formában megbuktatni a Dăncilă-kabinetet.
És nem minden román érti meg azt sem, hogy nem annyira a dákkorszak, mint a kommunista korszak szülöttje. Interjú Lucian Boia történésszel.
Az elszigetelt falvak lakóinak sokrétű szolgáltatást igyekeznek nyújtani civil kezdeményezésből.
Ki ez? Egy pincér? Nem! Dragnea? Neem! Akkor ki? A nevem Államelnök! Román Államelnök!
Bár ünnepelni talán még korai lenne, az ítélet ugyanis még nem jogerős, és mindez Romániában történik.
Hol szálljanak meg az idesereglő turisták, ha nincs elég férőhely?
A rettenet színháza mögött ott a gyógyítás, az átok mellett az áldás. A téma azért is aktuális, mert az ördögűzésnek napjainkban igazi reneszánsza van.
A parlament rábólintott a módosításra, így most jöhetnek a már megszokott, hónapokig tartó viták.
Igazán furcsa, hogy egy olyan ország államelnöke pózol kultúremberként, amely országban az olvasást nagyjából száműzték a közéletből. Van viszont állandó politikai hisztéria.
sőt, vissza kellene térnie oda, ahonnan elindult. Bukarestbe. Cristian Tudor Popescu írása.
De van egy rossz hírünk is: nem tudni, mennyire tojnak majd az illetékesek a szigorú törvényre.