Jelenet a Trezor című filmből
Széf space
pazs
2018. november 8. csütörtök, 13:10
Mit rejt az 1956-os forradalom végnapjaiban a belügyminisztérium szuperbiztos trezorja, amelyet még a magyar államvédelmisek és szovjet katonák sem képesek kinyitni?

Az elmúlt években örvendetesen megnőtt azon magyar filmalkotások – többnyire igényes kivitelezésű, mozibemutatóra is alkalmas tévéfilmek – száma, amelyek a magyar közel- vagy félmúltat, a kommunizmust, az ’56-os forradalmat, a szovjet megszállást dolgozzák fel – teszik ezt ráadásul műfaji filmes keretben, a szélesebb közönség számára is fogyasztható módon.

Ilyen volt Bergendy Péter A vizsga című filmje vagy A berni követ Szász Attilától, akinek legutóbbi, Örök tél című munkája lényegében az első magyar Gulág-nagyjátékfilmnek számít. Ha megnézzük ezeknek a filmeknek a stáblistáját, szembetűnő, hogy mindegyiknek a forgatókönyvét Köbli Norbert jegyzi – akárcsak a stílusosan november 4-én, a Magyarország elleni szovjet offenzíva évfordulóján a Duna tévében bemutatott Trezor című filmét, amelyben Köbli ismét Bergendy Péter rendezővel dolgozott együtt, ismét egy ötvenhatos (vagy poszt-ötvenhatos) történeten.

Nem olyan nagy felismerés, a rendszerváltás után született vagy nevelkedett generációk számára mégis revelációként képes hatni az, hogy a második világháború utáni időszak, az ötvenes évek zűrzavaros világa, az antikommunista ellenállás és forradalom/forradalmak, a társadalom orwelli léptékű állambiztonsági ellenőrzése korántsem annyira távoli, az emlékezet ködébe vesző, heroikusan megképzett múlt, hanem sok tekintetben nagyon is élő, hatását tekintve a jelenünkig ívelő emberi sorsok, személyes és családi drámák szövedéke – és hogy ezek az emberi történetek elbeszélhetőek napjaink vizuális (tömeg)kultúrájának a nagyközönség, illetve az ifjabb nemzedékek által ismert formanyelvén is.

Az állambiztonsági múlt „eltemetettségének” kérdését például fel lehet vetni a bankrablásos filmek (az ún. heist movie-k) stílusában is. Beck János, a szebb napokat látott „lakatos” (Anger Zsolt szokásos megbízható alakításában) húszéves börtönbüntetését tölti, bankrablásért és aközben elkövetett (valójában csak rákent) emberölésért, amikor az egykor őt lefülelő rendőrtiszt (Scherer Péter) azzal a meghökkentő kéréssel fordul hozzá, hogy törné fel újból annak a banknak a trezorját, amelynek kirablásáért hűvösre került, ennek fejében néhány évet elengednek a büntetéséből.

Csakhogy 1956 novemberét írjuk, helyenként még ropognak a fegyverek, az egykori pénzintézet helyén pedig a Magyar Népköztársaság belügyminisztériumának épülete áll, amelyet sokáig „megszállva” tartottak a forradalmárok. A zűrzavarban a trezor kulcsai elvesztek, az ajtó gyakorlatilag bombabiztos, így hát az ávósok és a szovjet tisztek arra kényszerülnek, hogy egy volt mestertolvaj szolgáltatásait vegyék igénybe. Aki sikerrel abszolválja a feladatot – és, mint az lenni szokott, itt kezdődnek a bonyodalmak…

Lakatosunk – aki a börtönben, olvasmányélményeinek hatására a sztálinizmus elkötelezett hívévé képezte magát, a forradalomról mit sem tud, illetve annyit, hogy valami „nyilas zavargás” tört ki – ugyanis olyasmit talál a feltört páncélteremben, ami alapjaiban változtatja meg helyzetét, sőt egész élet- és világszemléletét. Azaz olyasvalakit, sőt olyasvalakiket: egy többnapos hullát és egy csillogó szemű, a megtorlás elől menekülő forradalmárt, aki „civilben” szépreményű zongoraművész (Tasnádi Bence).

A feszültséget mindvégig jól adagoló és fenntartó thriller – bár vannak benne dramaturgiai következetlenségek – egyszerre pátosszal és humorral mutatja be azt a „józanodást”, ami kicsiben leképeződése mindazon folyamatoknak, amelyek a kommunizmus tapasztalatai hatására a magyar és általában a kelet-közép-európai társadalmakban végbementek.

A sötét titkokat – rothadó hullát, megfigyelési dossziékat, ügynökaktákat, a diktatúra eltemetett bűneit – rejtő páncélterem szimbólum: a kommunista múlt feltáratlanságának (vagy nem elégséges feltártságának), lezáratlanságának traumatikus, jelképes helyszíne.

A Bergendy–Köbli páros filmje egyébként ezen a linken november 12-ig szabadon megtekinthető. Azazhogy ingyenesen.

Bár ebben az esetben talán használjuk inkább mégis a „szabadon” kifejezést.

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/28809
Kolozsváron ma délelőtt a törvényszék épülete elé sorakoztak fel az ügyészek, délután más városokban is követik példájukat. Egy hétig nem hoznak ítéleteket, csak sürgős esetekben.
A régiósítás veszélyes. Erdély veszélyes. Transilvania nem veszélyes. Amúgy jé, Romániában élnek emberek Bukaresten kívül is. Micsoda felfedezés!
Meg kell adni: ha az érdek úgy kívánja, a mioritikus államvezetés remekül teljesít. Persze, nem az ország érdeke. A büntetőügyeseké.
Az irodalmi tehetséggondozás kolozsvári fóruma, a Bretter-kör felvette annak az embernek a nevét, akinek az elmúlt évtizedekben talán a leginkább köze volt hozzá: a Bréda Ferencét.
Hiába kötelezi törvény a sztrádaépítésre, nagyon úgy tűnik, a kormány magasról tojik az egészre.
Gaal György helytörténész egy kötettel adózik De Gerando Antonina, a kolozsvári leányintézet alapítója emlékének.
Szögezzük le: a szándék dicséretes! Mindentől függetlenül. De azért vicces, na.
Számolja valaki, hogy a hanyadik álorvos bukott le?
A Musai-Muszáj nyílt levélben üzente meg Kolozsvár polgármesterének, hogy a jónapotnak őszintének kell lennie.
Úgy tűnik az államfő vissza fogja dobni az eleve későn összerakott 2019-es büdzsé tervezetét, amit a hivatala amatőr fércmunkának nevezett.
A szerző szerint Erdély issza meg a bukaresti politikai kavarások levét. Amelyhez az erdélyi magyarok fő érdekképviselője, az RMDSZ is rendesen hozzájárul.
De egy álláskereső portálnak az alkalmazottak 44 százaléka bevallotta.
Úgy tűnik. Igaz, nem magyar, hanem román zászló alatt. De sízni így is jól lehet majd, ha minden megvalósul.
Szakszerű elemzés arról, hogyan járatja le magát a mioritikus haza a nemzetközi katonai stratégiai pályán. És persze, Magyarország megint jobban teljesít.