Az utóbbi időszakban kialakult polémiák – hol Brüsszel, hol a multik, hol a menekültek, vagy a párhuzamos állam ellen – egy sor vitát gerjesztenek az állami szuverenitásról.

Neves politikusok kiáltják ki naponta Románia szuverenitását, idilli képet festve a szuverén és teljhatalmú államról.

Egy fajta erdoganista–putyinista beütésű autarchikus ceauşizmus. De beszélhetünk ma még abszolút értelembe vett szuverenitásról? Még mindig a szuverenitás az állam alapja bel- és külpolitikai szinten? Valóban olyan szuverén állam Románia, ahogyan azt vezetői lefestik?

Személy szerint azt hiszem, az állami szuverenitás már megjelenése óta folyamatos átalakulásban van. Főleg akkor, ha olyan jelentős kihívásokat veszünk figyelembe, mint a globalizálás, a nemzetközi szervezetek, az emberi jogok, a regionalizálás, vagy a globális civil társadalom kialakulása. Sőt, az olyan egzisztenciális fenyegetéseket, mint a globális felmelegedés, a terrorizmus és a nukleáris fegyverek, csakis globálisan, egységes módon lehet kezelni. Tekintettel arra, hogy Románia tagja az EU-nak, a NATO-nak, az Európa Tanácsnak, az EBESZ-nek, a WTO-nak és egyéb nemzetközi szervezetek egész hálózatának, tagja a nemzetközi közösségnek és ebből fakadóan a nemzeti szuverenitása számos módon oldódik.

Mi a szuverenitás?

Fogalomként, a politikaelméletben általában két alkotórészén keresztül szemlélik: az egyik külső, a másik belső. A külső szuverenitás a rex est imperator in regno suo elvre szűkíthető, ami azt jelenti, hogy nincs más tekintély az állam felett és ennek megfelelően az államok a kölcsönös elismeréshez folyamodnak. A belső szuverenitás a cujus regio ejus religio elvre redukálódik, mely az állam egy bizonyos terület és bizonyos lakosság feletti kizárólagos fennhatóságára vonatkozik. Nos, hogy jobban megértsük, miről is van szó, különbséget kell tenni az elmélet és a gyakorlat között. Elméletben a fogalomról sok vita van, és egyre vitatottabb. A politológusok már néhány évtizede azzal érvelnek, hogy olyan világban élünk, mely poszt-szuverén (Bellamy), poszt-vesztfáliai (Habermas), poszt-nemzeti (Walker), poszt-nemzetközi (Rosenau) és így tovább. Ez nem jelenti azt, hogy ezek a fogalmak leírják annak a világnak a valós helyzetét, melyben élünk, de megmutatja, hogy változóban van a nemzetközi rendszer.

A gyakorlatban másképp állnak a dolgok.

Az állami szuverenitást szervezett képmutatásnak lehet tekinteni,

ahogy azt Krasner teszi. Annak bizonyítására, hogy a szuverenitás illúzió, azzal érvel, hogy bár a szuverenitás intézménye a más államok belügyeibe való be nem avatkozás elvét hirdeti, a beavatkozás mindig is normális dolog volt a nemzetközi kapcsolatokban. Ez megtörténhet egy megszállási célú beavatkozás formájában, területi annektálás is lehet, vagy egy védelmi felelősség, de szeparatista mozgalmak is lehetnek, vagy olyan kibernetikai támadások, mint amilyenekkel Oroszország avatkozott be az amerikai választásokba. Headley Bull azt a kérdést tette fel az 1970-es években, hogy a szuverenitás megőrzésének célja ütközik-e a hatalmi egyensúly fenntartásához fűződő közös érdekkel. A XVIII. században Lengyelország szuverenitását háromszor áldozták fel a nemzetközi hatalmi egyensúly kedvéért. Persze, a példákat olyan esetekre is kiterjeszthetjük, mint a világháborúk, illetve a mostani szíriai helyzet.

Sőt, megfigyelhetjük, hogy az EU-államok elkezdték önként átadni egy nemzetek feletti entitásnak szuverenitásuk egy részét.

Van európai állampolgárságunk, közös európai külpolitikánk, az államok nemzeti fizetőeszköze egységes európai pénzzé alakul át, az európai jog előnyt élvez a nemzeti joggal szemben, eltűntek a fizikai határok, az EU polgárai pedig kezdenek egy európai identitást is kialakítani magukban a nemzetivel párhuzamosan. Ezen kívül nemzetközi téren az EU jogi személyiségre tett szert, megfigyelői státusza van az ENSZ-ben és Nobel-békedíjat nyert 2012-ben.

Merre haladunk?

A politológusok vitája itt két elvi érven alapul: egyesek azt mondják, hogy a mostani anarchikus nemzetközi rendszernek egy hierarchikus felé kell fejlődnie, nevezetesen a sokat bírált világkormány felé, mely őrködik az egyetemes béke és az államok közötti együttműködés felett. A második csoport azzal érvel, hogy egy neo-középkori típusú rendszer felé haladunk, melyben a hatalom különböző hatalmi szinteken elhelyezkedő entitások között oszlik meg. Azok pedig kevesen vannak és jelentéktelenek, akik egyértelműen a nemzetállam és a jelenlegi világrend mellett szállnak síkra. Tehát hajlamos vagyok azt hinni, hogy a jövő a fentebb vázolt két elképzelés egyikét tartogatja nekünk: világkormány vagy neo-középkori típusú rendszer.

Mi Románia elképzelése?

Ahogy azt a bevezetőben említettem, Románia egy putyinista-erdoganista beütésű autarchikus ceauşiszta nemzetállam mellett foglal állást. A román politikai vezetők jelenleg képtelenek bármilyen víziót megfogalmazni. A román államból akut módon hiányoznak a külpolitikához értő emberek. A jelenlegi külügyminiszter, Meleşcanu úr olyan nemzedékhez tartozik, mely nem képes megbirkózni a világszinten jelentkező jelenlegi kihívásokkal, sőt, azt a képet erősíti Romániáról, hogy egy óriási kisebbrendűségi érzéssel terhelt állam, mely olyan státuszt követel magának, melyet az EU-csatlakozással elveszített. Mikor hallottak az utóbbi 20 évben nyugat-európai államoktól olyasmit, hogy szuverén államok és maguk döntenek odahaza, hogy mit csinálnak és hogyan? A Le Pen vagy Farage típusú nacionalista politikusok kivételével én senkitől sem emlékszem ilyenfajta diskurzusokra. Nagy-Britannia pontosan emiatt az abszolút szuverenitási álom miatt távozott az EU-ból, ami – természetesen – nagy fejfájásokat okoz majd nekik a következő években.

Tekintettel azokra a kihívásokra, melyekkel az EU 2014-től mostanáig szembesül,

a még több integráció az egyetlen életképes megoldás.

Vagy Európai Egyesült Államok lesz belőle, az EU alapítóatyáinak elképzelése szerint, vagy szétesik. Románia, Magyarországgal, Lengyelországgal vagy Csehországgal együtt egyelőre naponta részt vesz az Európai Unió szétverésében azzal, hogy lemond annak értékeiről. Ezek azok az országok, melyek – pillanatnyilag – a zűrzavaros történelmükből fakadó kisebbrendűségi érzéseik miatt nem tudnak elképzelni egy egységes Európai Uniót. Nem marad nekünk más hátra, mint tehetetlenül nézni a szuverenitás lovagjai által előadott elavult műsort.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.