A család államosítása

A dolgokat hangosan és világosan ki kell mondani, amíg még szabad és van rá idő. A toleráns és népek feletti elitjeink kérésére elvetélt népszavazás ősi dogmatikus hagyományú új időket vetít előre.

A nyugati világ klasszikus értékeit elsöprő kulturális forradalom Romániában is kész erkölcsi tisztogatást végezni.

Mindezt a vesztes és közönyös hipszterek, az ehhez a durva néphez képest túlságosan kifinomult világ és az öndicsőítésért megőrülő önzők kényelme kedvéért. A népszavazást kompromittáló és az önkényt a családba beszabadító elitista kampány sokkal vétkesebb elkényeztetett vandalizmus, mint amennyire azt hirdetői és szimpatizánsai hiszik, vagy állítják, hogy nem hiszik. A városi krémünk első győzelme távolmaradással és rágalmazással következik be és nem késlekedik majd a demokrácia ellen fordulni.

Először is ki kell mondani, hogy a népszavazás eredményét el kell fogadni.

Az EU jó szokásához illően addig kellene a népszavazás megismétlését követelnünk, míg meg nem kapnánk a kívánt eredményt. Nem. Ott, ahol az EU házi feladatokat osztogat az urnázásból és progresszizmusból bukásra állóknak, a demokrácia azt mondja, hogy bármennyire kellemetlen, vagy bűzös az, tiszteletben kell tartani a szavazással rögzített eredményt. Az eredményt, nem azok érveit és viselkedését, akik frenetikusan démonizálták a hagyományos család melletti opciót.

A horizontig tágított család partizánjai által előadott műsor kliséről klisére és sértésről sértésre reprodukálta azokat a manővereket és propagandát,

melyeket 1990 óta a Nemzeti Megmentési Front (FSN), a Szociáldemokrata Párt (PSD) és más trikolór öves csúszómászók választottak ki magukból. Sőt, e dölyfös és nevetséges kitörések erkölcsi archeológiája a kommunista démonológia területére vezet. A „kőház, kartoncsalád” kampány csodálatos ingyenhősei olyan primitív fanatizmust reprodukáltak, mely azt bizonyítja, hogy nem sikerült úgy túljutnunk a kommunizmuson, hogy az ne szivárogjon be a génjeinkbe. A toleranciára és sokszínűségre vonatkozó ördögi felszólítás a különbség. A sokszínűség, nyilvánvalóan, mindenre vonatkozik, a gondolkodás kivételével. És a tolerancia is mindenre vonatkozik, kivéve azokat, akik valami nem engedélyezett dolgot szeretnének mondani.

Amúgy pontosan ugyanaz a sóvárgó visszavonulás a dogmába.

Vélemény- és befolyásolási vezéreink 30 évnyi libertinus vergődés után siralmasan belesüllyedtek a dogmatikus elkényelmesedésbe.

Egyesek elfelejtik, mások nem is tudnak róla, hogy 1945 után szintén egy militáns kisebbség kényszerítette ki az – egyéni és társadalmi – gondolkodó élet totális befagyasztását Romániában.

Akkor – egy megszálló hadsereggel mögöttük. Most – egy nevelő hadsereggel előttük. Akkor is, most is – a progresszió nevében. Mindazok, akik nem az egyedüli igazság mentén szavaznak, azonos minta szerint, gyűlöletben találtatnak bűnösnek. Akkor – a munkásosztállyal szemben. Most – a kisebbségekkel szemben. Akkor is, most is – az elnyomottakkal szemben. Sőt, aki a régi rend megőrzését támogatja, az főben járó bűnben vétkes. Akkor – mert az amerikai imperialisták játékát űzte. Most – mert Putyin kezére akarja adni az ezután következő nemzedékeket. Akkor is, most is – idegen hatalmak ügynöke.

Mindenesetre, aki nem sorakozik fel az új világ fényes és egyedülálló igazsága mellé, az akkor is, most is: retrográd, szélsőséges és – ha kell – fasiszta.

A ki nem mondott és ezért annál inkább felidézendő igazság az, hogy 1989-ben elindultunk – együtt – a demokrácia felé. Vagy nem erről volt akkor szó? Menet közben a finom népek közül sokan ráébredtek, hogy a demokrácia nem sprint-, hanem maratoni futás és inkább azt a szerepet választották, hogy ők a beavatott meg nem értettek, vagy felsőbbrendű áldozatok egy barbárokból álló országban. Ennek a kommunizmus alatti tudós passzivitásban hosszasan megedződött elitnek az emberi gyengesége az első próbára megismételte a dicső tettét. Ezeknek az embereknek a meggyőződéseik elbuktak, de nem azelőtt, hogy gondosan rásimultak volna az új nyugati bigottizmusból átvett erkölcsi alibikre.

Politikailag a helyzet még súlyosabb. Először is azért, mert

a nagyvárosok sikkes ellenállásának emberei – még csak fel sem fogva azt – az általuk váddal illetett politikai betegséggel fogtak össze.

Az alacsony részvételi arány azt mutatja, hogy a PSD – amúgy ádázul hatékony – helyi apparátusa nem lendült mozgásba a népszavazás alkalmával. Ennek magyarázata: a helyi polgármesterek, szervezeti vezetők és igavonó talpasok nem éreztek tisztség- és pénzszagot. Ezért fékeztek. Következésképpen a korrupció, sokat vitatott történelmében először, hasznosnak bizonyult és szívességet tett hivatásos bírálóinak. Akiknek egy pillanatig sem okozott szégyent vagy gondot összefogni vele.

Másodsorban maga a politikai rendszer is élőben megmutatta, hogy a meggyőződések és az emberi értékek terén egyik végétől a másikig agnosztikus. Vagyis tökéletesen idióta. E fogyatékosság megértésében semmi sem használ jobban, mint az általános közvélemény megvezetésére küldött ostobaságok. Arról az állításról van szó, mely szerint a népszavazás egy PSD által kitalált és felhasznált dolog. Ha ez így van, akkor gratula nekik és szégyen nekünk!

Egy jobboldali pártnak kellett volna kezdeményeznie a népszavazást, nem annak az agynak, melyet Liviu Dragnea rendszeresen áthelyez a Viorica Dăncilă fejében lévő üres helyre. A PSD által megellett népszavazás politikai tanulsága az, hogy

a PSD azokat a témákat aratja le, melyeket a jobboldal felad a baloldal, a hallgatás és autizmus felé vezető úton.

Félretérve a PSD sikeres foglalását, egyetlen párt sem nyikkant semmi olyasmit, ami valamiféle világos és vállalt álláspontra hasonlított volna, Brătianu PNL-s (Nemzeti Liberális Párt – a szerk.) és Prătianu BNL-s híres utódaival kezdve. A felszabadító Cioloş a mindenféle szavazók macronizálására és olyan demagóg műveletekre szakosodott, melyekkel feledtetni szeretné, hogy majdnem ő lett a szocialisták jelöltje az európai biztosi tisztségre. A Mentsétek meg Romániát Szövetséget (USR) az utcai színház köti le, az RMDSZ pedig európainak mondja magát, amikor Romániáról van szó, de igazi feudalizmust hozott létre a saját választói közösségén belül. Az erkölcsi opciók és az alapvető intézmények grammatikája érthetetlen ezen emberek számára, akik vezetőnek akarnak látszani és néha vezetők akarnak lenni, de csak azért, hogy az asztalfőn üljenek ott, ahol – igény szerint – fogadásokat vagy ping-pong mérkőzéseket szoktak tartani. Végül Iohannis elnöknek sikerült – újra – intézményesen hallgatnia: mélyen és tanulságok nélkül.

Ott van még a diaszpóra, melyet – ezúttal – már senki sem énekelt meg. Az országon kívül szavazva és Dăncilán viccelődve azokkal a románokkal, akik az IGEN mellé pecsételtek a szavazólapon, e sorok írója tanácstalan maradt: vajon ezek a románok is a diaszpórához tartoznak? Vagy a népszavazási opció a PSD-be integrálta őket?

E kétfajta – civil és politikai – képmutatás kombinált eredménye a demokrácia lebontása egyfajta ravasz ostobasággal és ideológia felé történő migrációval. A népszavazás után, különösen az értelmiségieknek meg kellene érteniük, hogy

a demokráciát sehol sem valamilyen ideológia, jelen esetben a progresszista liberalizmus hitelesítésére építették fel.

Volt már egyszer egyedülálló ideológiánk, és egy fontos dolgot meg kellene értenünk abból, hogy 45 éven keresztül egyetlen eszmébe vertük a fejünket: a fal színe nem számít.

A 2018. október 6–7-i angolkóros, félremagyarázott és ostromlott népszavazás létrehozta a demagóg kollektivizmus első és szerencsétlen művét. A felszabadítás látszata mögött a családot ugyanabban a bánásmódban részesítették, mint amelyikkel a kommunisták egy másik természetes jogot számoltak fel: a magántulajdont. Ennek eredménye egy nemzeti kudarc lett, amiért később kell majd megfizetnünk: a család államosítása.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.