Egy ország fizikai megsemmisítése, eltűnése a térképről vagy területi megcsonkítása csak a végső eredményei egy esetleges konfliktus-forgatókönyvnek.

Bármilyen szerencsétlen és excentrikus is lenne egy ország, bármennyi bizonyítékát adná annak, hogy rendkívül alacsony az általános társadalmi fejlettségi szintje és hogy a társadalmi szövete legalábbis bizonytalan és minden esetre kiszámíthatatlan, egy közvetlen beavatkozásnak nagy ára lenne, a következmények pedig kellemetlenek lehetnek.

Ezért az a legkönnyebb – az ilyenfajta kockázatelemzéseket és hosszú távú stratégiai becsléseket is végző hivatásosok szemszögéből nézve –, ha megnézzük, hogy

egy adott országot talán meg sem kell támadni a valamilyen konfliktus előkészítése által feltételezett klasszikus eszközökkel,

hanem sokkal egyszerűbb hagyni, hogy – teljesen szabadon – ő maga fejlessze maximális szintre saját alkalmatlanságait, hipochondriáit, világméretű felsőbbrendűségi meggyőződéseit, mely aztán az okkult összeesküvésekbe vetett abszolút hit alapjává válik, mely összeesküvések egy mintaszerű nép megbüntetését célozzák, mindez egy társadalomszervezésre és annak menetére vonatkozó anakronisztikus mentalitástípusnak a folytatásaként. Az egész munka regionális vagy más természetű megfontolásokból történő esetleges felgyorsításához elég csak aktiválni és motiválni a helyi szereplőket, akik már rendkívüli képességet bizonyítottak arra, hogy káoszt produkáljanak maguk körül, a profi trükk az lévén, hogy folyamatosan biztosítva legyen az előmenetelük, mivel előre látható, hogy a rombolási képesség egy adott pillanatban rendszerszinten is megnyilvánul és – megfelelő és időben nyújtott segítséggel – visszafordíthatatlan károkat fog okozni.

Íme, a Románia sebezhetővé tételére vonatkozó, már javában zajló folyamat néhány eleme:

1. Minden olyan esemény maximálisan negatívként történő beállítása,

nevetségessé tétele vagy bagatellizálása, melyek – közvetve vagy közvetlenül – nemzeti identitásra való utalásokat tartalmaznak. A cél klasszikus és benne van a szakirányú tankönyvekben: a nemzeti identitás érzésének elvesztése, melyet elavultnak vagy/és csak Ceauşescu diktatórikus rezsimjére jellemzőnek mutatnak be, ami természetes módon vezet az ország nehéz, vagy veszélyes pillanatban való megvédésére irányuló természetes reflex tompulásához, majd eltűnéséhez. Ilyen értelemben példaértékűnek tartom a Centenárium momentuma által képviselt nemzeti esély elszalasztását, Orbán Viktor barátunkkal, amint művészi módon köp a december 1-e momentum összes történelmi jelentőségeire, mindezt anélkül, hogy Románia saját tehetetlenségébe beleragadt és a nemzetközi játékokat nem ismerő kormánya legalább egy nemzeti büszkeségi választ élesítene vele szemben.

2. Valós példákon alapuló megkérdőjelezése annak a nemzeti képességnek,

hogy teljesítsük a két nagy szövetség, az EU és a NATO tagjaként vállalt kötelezettségeket és ígéreteket. E kötelezettségek és ígéretek közül a belpolitika normalitásának és stabilitásának, azon jellemzők hosszú és nagyon hosszú távra szóló kiszámíthatóságának a biztosítása, melyeket alapvető fontosságúnak tekintenek egy tagállam részéről: a nemzeti politikai erők demokratikus érettségi foka legvégsőbb kifejeződésének tartott társadalmi béke szavatolása és állandósítása.

3. A diskurzus radikalizálódására vonatkozó súlyos és több mint aggasztó jeleknek

az ostobaságból, szakszerűtlenségből vagy balkáni közömbösségből való figyelmen kívül hagyása, mely jelenség általában közvetlen előjele a különféle, eltérő véleményű társadalmi csoportok radikalizálódásának és szembefordulásának, melyek gyorsan ellenséges csoportokká változnak. Nem hiszem, hogy emlékeztetnem kellene még a közösségi hálózatokon kialakult hisztéria fokára, ahol már egy ideje léteznek a Románia nem-barátai által magas szintre felpörgetett cselekvési motorok. De nézzék meg alaposan, hogy miként kezdett pontosan ugyanilyen arányba alakulni a politikusok diskurzusa is, melyet hihetetlen erőszakosság és agresszivitás ural, és azt az érzést ülteti el a kollektív tudatban, hogy egyik vagy másik párt szimpatizánsainak össze kell tartaniuk, hiszen közelinek tűnik az a pillanat is, amikor – mivel már amúgy is lejárt az érvelések ideje – kölcsönösen egymás torkának ugorhatnak.

4. Annak megkérdőjelezése, ahogy a mostani politikusaink továbbra is játszani akarnak

a másik alapvető elv, az európai értékek és a jogállamiság tiszteletben tartása tekintetében. Ezáltal az olyan euroszkeptikus államok csoportjába helyezkedünk, mint Magyarország és Lengyelország, anélkül, hogy rendelkeznénk azon erős történelmi érvek bármelyikével, melyekre ezek alapoznak. Mint ahogy nincs és az előrelátható távlatokban nem is lesz egy igazi diaszpóránk, mely – egységesen – képes lenne harcba szállni, ha támadás éri az anyaországot, ahogy azt – szinte automatikusan – megteszik a tényleges diaszpórák, melyek rendkívül hatékony és a többé-kevésbé közeli múlt történelmében igazolt eredményekre képes lobbizási ügynökként lépnek fel. Ellenkezőleg, mi folyamatosan elidegenítettük magunktól az országon kívül élő, még alakulóban lévő, de mégiscsak fontos közösséget, kizárólag választási célokra használva azt fel. Ezért aztán politikusaink – kiszámítható védekezési reflexből – azonnal felhorkannak bármilyen kívülről érkező bírálatra, elítélve a brüsszeli bürokraták belügyekbe való megengedhetetlen beavatkozását és elfogadhatatlan viselkedését. Következésképpen az eddigi legkeményebb EEM-jelentés (Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmus – a szerk.) várható annak jeleként, hogy a többek között a miniszterelnök asszonytól is származó, a Schengen- és az euróövezethez való idei csatlakozásra vonatkozó mesébe illő ígéretek nagyon távol állnak a valóságtól.

5. Az egész központi és helyi szintű közigazgatás túlzott átpolitizáltsága,

valamint az „érdekes” területeken tevékenykedő magáncégeken belüli közvetlen ellenőrzési csatornáknak a pillanatnyi ideiglenes hatalom általi fokozatos átvétele, a következő három választási kampányra előrejelzett mészárlásra készülve. Minden attól függ, hogy „velünk” vagy-e, vagy a „többiekkel”, senkit sem érdekel a hozzáértés, a szakmai életrajz, az iskolázottság sebezhetőségé válik, a külföldi tanulmányokról nem is beszélve, melyek azonnal gyanússá tesznek. Ennek tudható be, hogy Románia nemzetközi szinten is a rendszerhez közelállókat küld rendkívüli szinekúrákba, a látható következményekkel. Pontosan ugyanúgy, ahogy Brüsszelben néhány hónapja a romániai pártok által javasolt európai képviselői listákról beszélnek. Lesznek meglepetések és eldönthetik majd, hogy rosszabb, vagy sokkal rosszabb a helyzet, mint most.

6. A Románia erőszakrendszeréhez tartozó intézmények súlyos kompromittálása.

Nemcsak a csendőrségről van szó, hanem az összes hírszerző szolgálatról, melyek semmit sem tudtak az állam harmadik legfontosabb közjogi méltósága, a kormánypárt vezetője, az egyik parlamenti ház vezetője által elmondott meséről, aki arra panaszkodik, hogy majdnem meggyilkolta őt egy külföldi mágnás által lefizetett bérgyilkosokból álló csoport. Ez az információ képes közvetlen módon lerombolni annak az államnak a hitelességét, melynek január 1-étől át kell vennie az EU soros elnöki tisztségét és többek között a hazánkba érkező külföldi tisztségviselők védelme, valamint nemzeti szinten egy tökéletes biztonsági légkör szavatolása a kötelessége.

A partnereinknek, persze, képeseknek kell lenniük különbséget tenni a valós gondok és azon jelzések között, melyeket – ilyen-olyan okból – ostobaságból mesterségesen felerősíthetnek. Persze, hogy így kell, vagy kellene történnie, csakhogy ezek

a jelzések időközben egy óriási negatív típusú konstrukcióvá adódnak össze, melynek nagyon jelentős korrodáló képessége van.

Kevesen tudnak bármit a mélyben zajló romániai játékokról, így az említett sebezhetőségi pontok bármelyike nagyon könnyen bejöhet, bármelyikre hivatkozni lehet valamilyen bizonyítási eljárásban, vagy bármelyik szolgálhat érvként. Talán ennek tudható be, hogy most, amikor tisztázódnak a játékok, az marad talpon, aki akar és aki tud. Eközben, mint láthatják, a mieinknek más dolgaik vannak, olyan arzenálokból származó halálos fegyverekkel játszanak, melyek nem az övék, vagy melyeket eddig csak filmekben láttak.

És ezért van az, hogy a külföldi barátoknak és ellenségeknek küldött, a Romániát foglalkoztató dolgokról és elsődlegességekről szóló látható kép óráról órára változik, rendezetlenül és erőszakosan mozog, mint a levágott fejű csirke az árokban. Következésképpen az ország-sebezhetőségek természetes sokasága jön létre, melyek végső fenyegetéssé állhatnak össze. Ez – véleményem szerint – annak a lehetősége, hogy megunva azt, hogy semmit sem értenek a romániai végtelen botrányokból, partnereink úgy döntenek, hogy a

„hagyjuk őket egymást gyilkolni és majd azzal tárgyalunk, aki életben marad”

elvet fogják alkalmazni. Az ellenségek pedig örvendezhetnek majd, hogy eggyel kevesebb célponttal kell foglalkozniuk, a káosz ugyanis már létrejött.

Nagyon félek attól, hogy ebek harmincadjára hagynak majd minket, önhitten egymásnak ugorva a nemzeti sárdobálásban és egyre távolabb kerülve a valódi hatalmi központoktól. Ez nagyon is lehetséges, mert mindent elkövetünk, hogy lehetséges legyen.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.