A demokrácia – minden más kormányzási formánál nagyobb mértékben – mindig is belső konfliktusban állt a katonai hatalommal. A „fegyveresek”, a helyzet erejéből fakadóan (sohasem volt megfelelőbb ez a kifejezés) hajlamosak a tűzfegyverek erejével vezetni a társadalmat.

A katonai „kaszt” tagjai alapvető bizalmatlansággal viszonyulnak a „demos”-hoz – arra lévén „beprogramozva”, hogy erőszakos és kényszerítő módon gyakorolják felettük az ellenőrzést. „A parancsot végrehajtani kell, nem vitatni.”

A demokrácia alapítói – a maguk részéről – már az elején megérezték a demokratikus rezsim a fegyveres erők birtokosai általi megdöntésének veszélyét és ezért egy sor rendkívül szigorú szabályt vezettek be. E szabályok elve a következő:

a katonai struktúrák a demokratikus erők, vagyis egy ország lakóinak többsége által megválasztott civilek felügyelete alatt működnek.

Következésképpen a fegyveres erők tagjai számára törvény tiltja, hogy részt vegyenek a politikai életben.

Világos voltam? A „katonaság” és a „demokrácia” között nincs kompromisszumos megoldás. A törvény arra kötelezi a katonát, hogy alávesse magát a demokratikusan megválasztott hatalomnak, és semmilyen formában nem vesz részt a politikai életben. Egy demokrácia csak akkor működőképes, ha abszolút módon tiszteletben tartják ezt az elvet. Attól a pillanattól kezdve, hogy a katonák és a politikusok között együttműködés, kompromisszum, alkudozás, társulás és haverkodás jön létre, már nem beszélhetünk demokráciáról.

Márpedig mindaz,

ami Romániában már nagyon régóta, a legvalószínűbb módon már a 90-es évek óta történik, ezen elv különféle fokozatú megsértésének következménye.

Először is, a Decemberi Forradalom után a Román Hírszerző Szolgálattá (SRI) átkeresztelt Állambiztonság (Securitatea Statului) volt az a „fegyvernem”, mely a katonai hatalom exponensévé vált a politikai hatalommal kialakult konfliktusban. A presztízsét – a ceauşiszta korszak alatti sötét történelmét figyelembe véve meglepő módon – megőrző Securitaténak sikerült „megvernie” a hadsereget, melynek Ceauşescu éppen azért rendelte alá, hogy megakadályozza a megbuktatására irányuló esetleges kísérleteit. Ceauşescu sokkal jobban megbízott a hadseregben, mely – szerinte – a nép egészséges elemeiből állt, mely népnek ő a „szeretett fia” volt, legalábbis ezt hitte magáról. Ennek az „alárendeltségnek” a dacára továbbra is létezett a „Securitate” és a hadsereg közötti rivalizálás – hol rejtettebben, hol nyilvánvalóbban; elég megnéznünk a Guşă hadseregtábornok és Iulian Vlad Securitate-tábornok között a forradalom idején lezajlott beszélgetések videoanyagát. De a Securitate sem a forradalom előtt, sem közvetlenül utána sem hitte, hogy sikerül valaha maga alá gyűrnie a hadsereget – akár az imázs, akár a hatalom, akár a hitelesség tekintetében. A szekusok a legvalószínűbb módon úgy gondolták, hogy „specifikus eszközökkel” sikerül majd a háttérből ellenőrzésük alatt tartani a román hadsereg tisztjeit.

Ilyen értelemben nagyon érdekes elgondolkodnunk egy forradalom után hirtelen felszínre került szófordulaton, „mondáson”, melyet szinte automatikusan ismételgetett a polgárok többsége: „a románnak katonai diktatúra kell”, annak módosított változatával:

„csak egy katonai diktatúra menthet meg minket”.

A kollektív tudatalatti manipulálásban szakértő titkosszolgálatok nemcsak pletyka- (és úgy tűnik, hogy vicc-)gyárak, hanem „szólások, közmondások, találós kérdések” igazi üzemei is, melyeket hamis időtlenségi aurával vesznek körbe, mintha a közmondás gúnyájába öltöztetett kijelentéseket már több ezerszer és százezerszer igazolták volna hagyománnyá való leülepedésük előtt. Márpedig egy ilyen szólásnak, mint a „románnak – csak katonai diktatúra”, nincs semmiféle „hagyománya”, felbukkanása teljesen irracionális akkor, amikor éppen megdöntöttek egy diktatúrát; ez aztán a pletyka terjedésének törvényeit követve, a gondolat gyorsaságával terjedt szét a tömeges terjesztés, valamint gyorsított és névtelen ismételgetés révén. Már csak ennek a „mondásnak”, ennek a „pszichotronikus” szólásnak az elemzéséből is elég világosan látható, hogy a titkosszolgálatok a hatalom hadsereg általi, pontosabban, a román hadsereg Securitate által ellenőrzött tisztjeivel történő átvételének behódoló elfogadására készítették fel a románok elméjét. Akkoriban nem volt olyan szekus, akiben akárcsak az álmaiban is felmerülhetett volna az a lehetőség, hogy a titkosszolgálatok a hadseregtől függetlenül is felléphetnének a politikai hatalom átvétele, befolyásolása vagy ellenőrzése érdekében.

De a helyzet rendkívül szerencsésen alakult a titkosszolgálatok számára.

A román hadsereg rendkívül megtépázottan került ki a forradalomból –

belelőtt a forradalmárokba, az úgynevezett „terroristákat” nagyon nehéz volt megkülönböztetni az ugyanolyan egyenruhát viselő román katonáktól, Vasile Milea megölte magát, egy „katonai bíróság” halálra ítélte a Ceauşescu-házaspárt, akiket katonák végeztek ki (amit elég nehezen nyelt le a „nép”), szóval a katonaság – látható és explicit módon – tetőtől talpig vérben úszott. Ennek ellenére nem szabad megfeledkezni arról, hogy a románok hadseregbe vetett „bizalma” – tehetetlenségi erőtől hajtva – továbbra is jelentős szinten állt a közvélemény-kutatásokban, az egyház iránti bizalommal együtt (ezalatt az ortodox Istenbe vetett hitet értve). Végül a fegyveres erőket, hogy, hogy nem, kiiktatták a játékból – a titkosszolgálat meglepetésére, mely – a rendőrség demilitarizálása után – a katonai erő egyetlen exponense maradt a politikai erővel fennálló, gyenge demokratikus rendszerben elkerülhetetlen konfliktusban. Az arculatukat átalakító, a magukat a valóságosnál és lehetségesnél barátságosabbnak és nyitottabbnak mutató titkosszolgálatok azonnal megkezdték a politikusok és újságírók befolyásolására és beszervezésére irányuló akciót. Végső soron már Nicolae Ceauşescu alatt is túlnyomórészt a politikai tevékenység volt a specialitásuk. Végső soron komoly alapból indulhattak ki, tekintettel arra, hogy a Securitaténak már Nicolae Ceauşescu idejében is több száz, ezer együttműködője, besúgója és beszervezettje volt a – politikai és szakmai – civil életben.

A titkosszolgálatok egyre inkább átvették a politikai élet ellenőrzését.

Mindnyájan emlékszünk Emil Constantinescura, aki négyévnyi elnökség után – a helyzet által túlhaladott módon – visszavonult a politikából, elismerve, hogy a titkosszolgálatok legyőzték. Ahogy azt helyesen mondta valaki, igazi szekus junta jött létre. Egyre jobban elhalványodott a politika és a „katonaság” közötti határvonal, mígnem teljesen el is tűnt, a titkosszolgálatok egy kétértelmű, közvetítői, politikai-katonai státuszt követeltek maguknak a nemzeti érdek védelmének ernyője alá bújva. A politikusok sem adták alább. Naivitásukban – amelyet könnyen ki lehetett bennük alakítani a szekus laboratóriumi körülmények között (díjak, ösztöndíjak, mesterképzések, tanulmányok, doktori képzések és elsősorban katonai rendfokozatok, titkosszolgálatokon belüli tisztségek) – azt hitték, képesek lesznek majd belülről ellenőrizni a SRI-t. Serkentésük érdekében a SRI az elején azt a benyomást keltette bennük, hogy „ők vezetnek”, hogy a szolgálat, mint valami szűzlány, egy igazi államférfire vár. Így volt lehetséges az első szekus-politikai entitás létrehozása, Gabriel Oprea személyében, ugyanis ő volt az első politikai tisztséggel rendelkező tábornok, az első parlamenti képviselő, aki nyíltan, mindenki szeme láttára sértette meg a fegyveres erők és a politika szétválasztásának elvét. Gabriel Oprea egyszerre volt pártelnök, parlamenti képviselő és tábornok, titkosszolgálati alkalmazott a Nemzeti Hírszerzési Akadémia pufferövezetében. A kiteljesedés kellős közepén tartó, a politikai élet felszínére kibukkanására kész szekus junta (a kifejezést Marian Zălean használja a cotributors.ro honlapon 2017. 09. 28-án megjelent, A Nemzetbiztonsági Tudományok Akadémiája (II): akadémiai intézmény vagy szekus junta című cikkében) azonban saját akciói egyik nem kívánt – bár eléggé előrelátható – hatásával szembesült.

A beszervezett politikusokban – változatlan módon – kialakult a színházi bábok szindrómája:

a bábu egy idő után azt hiszi, hogy a kezében tartja a madzagokat és manipulálni tudja a manipulátort. Ha csak hiszi ezt és mégis végrehajtja a manipulátor utasításait, akkor a politikai bábu működőképes, azt továbbra is előveszik és benntartják az előadásban, a színpadon. A bábunak csak akkor vágják el a madzagait és hagyják mindenki szeme láttára összeomlani, ha a politikai bábu nekiáll őrült módjára rángatni a madzagokat és megpróbálja félretolni a paravánt, mely mögött a manipulátor meghúzódik. Ez történt Gabriel Opreával, Victor Pontával és – a legvalószínűbb módon – George Maiorral.

Megfigyelhető, hogy szinte az összes olyan politikus, aki azt hiszi, hogy birtokolja a titkosszolgálatok titkát, valamiféle belső „leleplezéssel” szokott előállni. És becsületszóra hinnünk kell nekik. Mert a titkosszolgálatoknak mindig az volt a taktikájuk, hogy úgy kapacitálják, úgy szervezik be és úgy manipulálják őket, hogy elhitetik velük, „ők és csakis ők” tudják, mit is jelentenek a titkosszolgálatok és miként cselekednek ezek. Nem akarják elhinni, amikor bukni hagyják őket, miközben az a benyomásuk, hogy ha nem is urai, de legalábbis a legjobb barátai a titkosszolgálatoknak. És bukásuk után

abban az illúzióban ringatják magukat, hogy létezik egy jó SRI és egy gonosz SRI, és őket a gonosz SRI buktatta meg, míg a jó SRI visszavárja őket.

Nem tudják, hogy mindnyájan a titkosszolgálatoknak ugyanebbe az ördögi csapdájába estek bele és hogy a kapitális hibát már akkor elkövették, amikor megkezdték együttműködésüket a titkosszolgálatokkal, amikor eltörölték a fegyveres erők és a demokratikusan megválasztott politikai hatalom közötti határt. Azoknak, akik hisznek a demokrácia értékeiben, vitathatatlanként kell fenntartaniuk a fegyveres erők és a civil élet, a fegyveres erők és a szakmai élet, a fegyveres erők és a politikai élet közötti határozott választóvonalat!

Teljesen megdöbbentett, amikor azt olvastam, hogy maga a Román Akadémia elnöke zeng dicshimnuszt – egyik interjújában – a titkosszolgálatokról és a Román Akadémiába beszivárogtatottakról! Ha egy olyan elismert történész és egyetemi professzor, mint Ioan Aurel Pop odajutott, hogy a titkosszolgálatoknak az ország „legfőbb oktatási és kulturális fórumába” való beavatkozásának a hangadójává vált, akkor ez annak a világos jele, hogy a szekus junta propagandája szinte teljes mértékben elérte az alapvető célját: a demokráciával kapcsolatos adatok törlése az emberek „emlékezetéből”, mely törlés elengedhetetlen a katonai oligarchia „programjának” beültetéséhez. („Meglehet, hogy a Román Akadémiában a román titkosszolgálatok tagjai is jelen vannak, akik ’specifikus eszközökkel’ tevékenykednek. Ha a törvények korlátain belül ’dolgoznak’, akkor nem hiszem, hogy bármit is tennünk kellene. Ha megsértik a törvényt, akkor természetesen meg kell büntetni őket”. („Beszivárogtak a hírszerző szolgálatok a Román Akadémiába? Ioan-Aurel Pop tisztázza a kérdést”, Evenimentul zilei, 2018. augusztus 8.)

A „szólások”, mondások, szlogenek és közmondások gyára ma ugyanúgy dolgozik, mint a múltban,

voltaképpen ugyanazt a terméket árulja, mint a 90-es években, de most más színekbe csomagolva és egy „magasabb rendű”, bár kevésbé népes társadalmi kategóriának terítve azt. A „szekus junta” rögtön a forradalom után megelégedett az antidemokratikus propagandával és érdekeinek az „örök” mondás – „csak a katonai diktatúra mentheti meg a románokat” – terjesztésével történő érvényesítésével. Ma ugyanez a szólásgyár más pszichotronikus mondásokat gyárt, melyek ugyanolyan bátrak és impertinensek, ugyanolyan átlátszóak a szekus junta érdekeit illetően, de melyeket már nem az ostoba többségnek, hanem a „felelős elitnek” szánnak. Úgy tűnik, a Securitate a taktikáját ugyan megváltoztatta, de az alapvető célját nem, nevezetesen azt, hogy érvényesítse akaratát, megőrizze hatalmát a társadalom felett, megtörje a demokráciát. És legyártottak néhány úgynevezett „jogos” szekus „igazságot”, melyeket az utóbbi időszakban automatikusan ismételgettek egyes polgárok, akik ugyanolyan manipuláltak, mint a 90-es évekbeliek: „nem mindenkinek kellene szavaznia”, „vizsgához kellene kötni a szavazást”, „a többség ostoba, szegény, manipulálható és lefizethető – tehát az ő szavazatukat nem kellene figyelembe venni”. Mind a „katonai diktatúra menti meg Romániát” szlogent idiotizáltan ismételgető „többség, mind a most az „ostobáknak nincs joguk szavazni” szlogent ismételgető képzett és „felelős” elit a Securitate, az antidemokratikus katonai elit „játékait” űzte, illetve űzi.

U. i.: A PSD-s kormányzat (voltaképpen a demokrácia) ellen piacra dobott szlogen (Muie, PSD! Kapd be, PSD! – a szerk.), melyben az első szó, egy gyalázkodás, roma eredetű,

a román Securitate régi praktikáira emlékeztetnek bennünket:

nevezetesen arra, hogy romákat használtak fel egy-egy politikailag nem kívánatos személy – pszichikai és fizikai – kiiktatására. Nem kell különösen magyarázni a „cigány” szimbolikus töltetét a román kollektív tudatban. A „cigány” gyakorolta a förtelmes hóhéri „mesterséget”, ő a „bántalmazó börtönőr” („A volt politikai foglyok szerint a jilavai börtönőrök többsége roma etnikumú volt, akiket a börtön környéki falvakból toboroztak. Az őrök kiképzése alig néhány hónapot tartott az 1949-ben létrehozott jilavai börtönőr-iskolában”. Andrei Muraru (koordinátor), Dicţionarul penitenciarelor din România comunistă (1945-1967), Polirom, Jászvásár (Iaşi), 2008., 351-363. o, idézik a Scurt istoric al Fortului 13 Jilava-ban), ő az erőszaktevő, az elvtelen, akivel nem lehet beszélni… De a szimbolikus „cigány” – vizuális szempontból – hihetetlenül jól álcázott a Győzelem (Victoriei) téri tüntetők valódi – finom és intellektuális – arcvonásai mögött. De hangzási, nyelvi szempontból a „cigány” a lehető legexplicitebb módon jelen van a tüntetők által szélsőséges hangerővel skandált gyalázkodásban. A tudat némileg tanácstalan – de a tudatalatti nagyon is jól tudja, hogy mit kommunikálnak neki. A halál üzenetét légies arcvonások és kecses testek is hordozhatják – és hordozták is oly sokszor. Az a fontos, hogy meghallják. És megértsék.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.