Most látszik, mennyire gúnyt űztünk az oktatásból

Ha ez a Románia tulajdonképpen nem létezik, miért is ne köpjük a turhát az utcára? Sabin Gherman írása.
Hirdetés

Május elseje. Nagy ünnep. Szabadnapok. Egy hölgy élő adásban kábszerezett a tenger partján, az Olt megyei pészédések (PSD = Szociáldemokrata Párt – a szerk.) – meghívó alapján! – öt miccset és egy sört osztogattak az engedelmeseknek, akiknek mindig elég ennyi. A Parlamentben a Iordache-bizottság az igazságszolgáltatást ostromolta. Nagyjából ennyiből állt Romániában a munka ünnepe.

És nem, már nem fognak használni sem a kábítószerellenes, sem a párt-lefizetések elleni törvények sem. Semmi sem fog változni, amíg

a nevetségesség, az egyik napról a másikra szóló identitás lesz ennek az országnak a brandje.

A pártos képmutatók harminc évig – három-nulla, na, Dăncilát idézve – űztek gúnyt az egész oktatásból. Egyszer vonattal mentem Bukarest felé – a vonaton pedig elered az emberek nyelve és, paradox módon, lényeges dolgokról szoktak beszélni; anya és lánya éppen házasságról, mint lányok egymás között –, végül az anya kijelenti: „Hagyd békén Relut, mert tanár és éhen fogtok halni.” Ez volt az oktatás, a szűkölködés felé vezető út. „Miből nevelitek fel a gyermekeiteket? Az én nyugdíjamból? Hagyd inkább békén és találj valakit, akinek rendes foglalkozása van.” A lány elpirulva ezt válaszolta: „Jó, rendben, anya, rendben, de mi van, ha szeretjük egymást?” „Csak szeretemmel nem fizeted ki a villanyszámlát.”

Így néz ki a valódi, a diskurzusokon túli Románia. Tegyük még hozzá a könyvesboltok minden évben megismétlődő körberohangálását, tankönyveket keresve, tegyük még hozzá az udvari budis híreket, a youtube-os felvételeket a tanárokból gúnyt űző évismétlőkről és a diákokból gúnyt űző tanárokról és megvan a teljes kép, a mai történések legfőbb oka.

Ha nevetségessé tesszük az oktatást, akkor törzsekre számítsunk, ne népekre.

Akármennyire elviselhetetlen a Gauss-összeg, a műelemzés, Ohm törvénye vagy a pun háborúk, ezek mégiscsak rögzítenek bennünk egy bizonyos mindennapi kulturális fegyelmet. Igaz: talán sohasem találkozunk majd újra velük, karosszérialakatosként talán sohasem vesszük majd hasznát, hogy kívülről ismerjük a Báránykát, de a DNS-ünkben titokban gyökeret ver egy alap.

Nos, mindezeknek vége. Ha három évtizeden keresztül gúnyt űzünk az oktatásból, akkor olyan nemzedékre számítsunk, melynek már semmihez sincs kedve. Amikor felesleges dologgá változtattuk az iskolát, akkor felesleges nemzedékre számítsunk. Bölcsész? Most éppen egy giroszosnál akad munka. Mérnök? Németország melyik részébe készül? Orvos? Jól tud franciául? Vakolómunkás? Ne aggódjon, néhány hónap alatt megtanul spanyolul, mert nem nehéz. Itt marad? Havonta vegyen ki néhány szabadnapot, mert ebben az országban muszáj az összes hivatalban ülők előtt hajbókolni.

Ez a Románia valójában már nem létezik, ez egyszerűen egy hely,

melyen átmegyünk a munkahelytől hazáig, a ligettől az anyósig, a kórháztól a gyógyszertárig – és mivel a senkié, hiszen nem létezik, miért ne dobjuk a kólás palackot az árokba, miért ne vigyük a szemetet az erdőbe, miért ne köpjük a turhát az utcára? Hiszen itt semmi sem létezik, csak egy identitárius tranzit van és kész.

Hirdetés

Egyesek arról beszélnek, hogy a románok újítók, találékonyak, egymás után nyerik a nemzetközi tantárgyolimpiákat és így tovább. És a többi? Hiszen az iskola elsősorban a többiért, az alapért van. Nem sokat ér egy csészényi tejszínhab, ha egy trágyahegyre öntjük, dicsekedhetünk, amennyit csak akarunk a Facebookon. A tantárgyversenyekre járók teljesítménye nem az oktatásnak köszönhető, hanem néhány, a szó legtiszteletreméltóbb értelmében vett csökönyös szülőnek, felkészítőnek, tanárnak.

A másik oldalon ott vannak a haza sikeres analfabétái.

Mennyit röhögtünk Becalin, emlékeznek? A beszédmódja miatt. De Becali akadémikusnak tűnik Dăncilă, Liviu Pop, Dragnea vagy Carmen Dan mellett. Năstase Pontához képest. Crin Ludovichoz képest. A némi oktatásban – akármilyen kommunista volt is az – még részesültek a sajátságos demokráciában neveltekhez képest.

Megoldás? Létezik, de valószínűleg nem a mi életünkben. Két-három olyan nemzedékre lesz szükség, melyek képesek lesznek ezt kijavítani, kihúzni bennünket ebből a szájalós, keleties, pillanatnyi kufárkodói nevetségességből. Ki fognak rángatni bennünket a trágyából és – ha a következő nemzedékek becsületesek lesznek – gyűlölni fognak minket és kipucolják majd a szemetet az erdőkből.

 

Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Hirdetés