Románia – még nem írták meg a nagy kudarcok történelmét; és ez a szégyen valószínűleg eltart még száz évig… Persze, kényelmesebb szőnyeg alá seperni az igazságot, csakhogy a történelem – egy szép napon – a fejünkre rázza ezt a szőnyeget, mint az ostoba nők, akik a földszinten élő fejére rázzák ki az asztalterítőt.
1859-ben Moldva Bukarest irányítása alá került – és Moldva hanyatlásnak indult.
A mai napig sem tért magához. „A gazdasági fejlettség, az infrastruktúra és a közintézmények működőképessége szempontjából Moldva 1859-ben egyértelműen előrébb tartott. Gazdasági szempontból abszolút az összes mutatóban lekörözte Vlachiát, egyes esetekben, például a mezőgazdaságot illetően még a kétszeres értéket is elérte”, állítja dr. Mihai Cojocariu, a jászvásári Al. I Cuza Tudományegyetem Történelem Karának dékánhelyettese. 1862 után, amikor elkezdődött a központosító roham, a moldvaiak tehetetlenül nézték, miként fordul rosszra az életük, és még az elszakadáspárti megmozdulások és tüntetések sem késztették a rendszer újragondolására az új urakat. Csak egy példa: a moldvaiak 150 évvel ezelőtt közúti kapcsolatot kértek a Nyugattal és senki sem hallgatta meg őket – ugyanezek a moldvaiak ma Európa felé vezető autópályát kérnek és a minisztériumokban senki sem hallgatja meg őket.
1918-ban Erdély Románia új királyságához került – és Erdély hanyatlásnak indult.
„Az erdélyi románok szegényebbek lettek, mint voltak Nagy-Románia létrehozásakor. Azt hiszitek, hogy képesek vagytok Bukarestből kijelölni e tartomány állami szervébe az embereket? Bukarestből akarjátok intézni az összes közigazgatási ügyet, miközben nincs távírótok, miközben nincs telefonotok, miközben még gépkocsival sem mehettek el odáig? Ez teljesen komolytalan dolog. Azt hiszitek, hogy képesek vagytok Bukarestből kijelölni e tartomány állami szervébe az embereket? Véget kell vetnünk egyszer annak az ádáz központosításnak, mely akadályozta ennek az országnak a természetes fejlődését” – mondta Iuliu Maniu a Minisztertanács ülésén, Bukarestben, 1944. szeptember 26-án.
Szintén 1918-ban csatlakozott Besszarábia is – és Besszarábia zuhanórepülésbe kezdett.
„Szerencsétlen módon, Fenség, Besszarábiát 6 éve olyan módon kormányozzák, ahogy manapság még az afrikai fekete gyarmatokat sem lehet kormányozni. Amikor a parlamentben megpróbáljuk felemelni a hangunkat, hogy a köz tudomására hozzuk a bennünket megválasztó nép fájdalmait, akkor bántalmaznak bennünket, a miniszteri padsorokból pedig a ’rossz románok’ minősítést vetik oda nekünk. Egy teljhatalmú, felelőtlen és ellenőrizhetetlen bürokráciával szemben, a helyi autonómia intézményei nélkül, egy mindenféle jogtól és bármiféle jogi védelmi eszköztől megfosztott lakosság a legszörnyűségesebb elnyomásnak van végzetes módon kitéve” – ez állt a besszarábiai szenátorok és képviselők memorandumában, I. Ferdinánd királynak (1924 júliusa).
1989-ben az egész bolygó élőben nézte, hogy néhány ember felkapaszkodik a barikádokra és a szabadság és halál között választ. Ha a németnek volt otthon két csomag vaja, az egyiket Romániába küldte; a francia egy kenyeret, a holland egy doboz gyógyszert – a civilizált világ tárt karokkal fogadott bennünket. Néhány hónappal később ugyanezek a világ minden részéből mindenféle segélyeket hozó emberek Iliescu bányászjárásait nézték szörnyülködve.
2000 után a NATO-ba és az Európai Unióba is bekerültünk – egy kicsit botladozva, egy kicsit a szemetet szőnyeg alá söpörve, de bekerültünk. Vízum nélkül megyünk Párizsba, Berlinbe, Madridba! Szabadon mehetünk a munka piacára, vakációra, a Notre Dame-mal szelfizni!
És? Hol tartunk most?
A civilizált világ nem érti, miért a korrupciót választjuk az igazságszolgáltatás helyett,
miért a szociális segélyt a munka helyett, miért ígérünk egyet és teszünk valami mást. Akárcsak az összes nagy történelmi pillanatban, megint közel állunk a dolog elpuskázásához. Nem tudjuk kiverni a fejünkből, hogy a világ közepének hisszük magunkat, még nem száradt meg rajtunk a nemzeti születés összes izzadtsága és ezért járunk feltartott farokkal. Az Európai Unióban és a NATO-ban akarunk lenni, de az Európai Unió és a NATO azt tegye, amit mi akarunk. És kik vagyunk mi, mit értünk el ebben az országban? A demokrácia fő intézményeit, a két parlamenti házat két volt bukott diák vezeti, akiknek nagy gondjaik vannak az igazságszolgáltatással. A habzó szájú nacionalisták most azt ünneplik, hogy egyiküket megválasztották az Akadémia vezetőjének, nem számít, hogy az 1989 előttieké is az volt. (A magyarellenes történésszel, Ioan Aurel Poppal szembeni szekusvádakról van szó – a szerk.). Románia miniszterelnöke egy hölgy (Viorica Dăncilă – a szerk.), akinek papírról kell felolvasnia a szövegét és rosszabbul beszél románul, mint egy ötödikes. A munkaügyis (Lia Olguţa Vasilescu – a szerk.) 3-4.000 eurós béreket ígérget, majd a törvényes munkaszüneti napokra hivatkozva magyarázkodik, hogy miért kisebbek a fizetések, mint amekkorák a fenséges ígéretek előtt voltak. Az igazságügyis (Tudorel Toader – a szerk.) már aludni sem tud a penészes cellák gondolatától, de a kórházakban elkapott fertőzésekben elpatkoló románokat a papokra és sírásókra bízzák.
Azok az emberek, akiknek halál és szabadság között kellett választaniuk, mostanra a semmirekellők beosztottjai lettek.
Az 1859-es moldvaiakhoz, az 1918-as erdélyiekhez és besszarábiaiakhoz hasonlóan azt reméltük, hogy a vlach rendszer felfogja, Romániának nem Kelet az úti célja, hanem Európa. És újra – újra, újra és újra – tévedtünk: Románia nem az oktatásra, a meritokráciára, a munkára épül; itt a konjunktúra számít, a kávéházi pletyka, az ingujjban tartogatott ász. A szerencsére alapoztunk 1859-ben, a szerencsére alapoztunk 1918-ban is; anyák és lányok és apák és fiúk haltak meg 1989-ben, ma meg akkora kiéhezettséget látunk, amilyen még nem volt ebben az országban.
Tudom, nagyon rövididen mondtam, amit mondtam, és egyesek majd azt mondják, hogy dühömben. Álljunk ki és tegyünk ezt, meg azt és osztogassuk egymásnak a like-okat a facebookon. Mások menet közben integetnek majd nekünk, mert gyermekeik vannak és muszáj valamilyen jövőt biztosítani nekik. Mások olyan csodákban bíznak, melyeket már megígértek azok, akik történelmet csináltak és csalódtak, mint Maniu vagy Pan Halippa vagy Kogălniceanu. Mások meg azt mondják, hogy amennyire ledermedt most ez az ország, már csak a geopolitika kényszeríthet minket arra, hogy modernizáljuk és XXI. századi országként kezeljük. Már csak ennyit mondok: egyelőre olyan politikusaink vannak, akiknek szerencséjük van a pókerben, de nem a népnél. De azért a történelem is szokott időnként blöffölni, ne aggódjanak! „Jóóól van?”
Az alcímeket a szerkesztőség adta.