A román–ukrán kétoldalú kapcsolatok stratégiai szinten sohasem voltak jobbak, mint a Majdan, a Krím annektálása és a kelet-ukrajnai katonai agresszió után.

Ennek oka, hogy Románia maradéktalanul támogatta Ukrajna területi integritását, függetlenségét és szuverenitását,

mert politikailag támogatta és kiállt mellette a nemzetközi intézmények szintjén, miközben az ukránok az ukrán önkéntesekkel és katonákkal együtt harcoltak, haltak és sebesültek meg a donbaszi frontvonalon. Az ukrajnai román kisebbség természetes módon várhatott volna el jobb és szelídebb bánásmódot, azokat a jogokat, melyeket állama lojális kisebbségeként kívánt magának.

Ezzel szemben néhány kellemetlen meglepetésben volt része:

ukrán nacionalisták és szélsőségesek nyilvánosan kirohantak és tüntettek a román kisebbség és óhajai ellen, az oroszok embereinek nevezték őket, de a legkeményebb az volt, hogy az ukrán hatóságok nem léptek fel és nem határolódtak el ezektől az eseményektől. Ez fájt a legjobban. Erre tett rá egy lapáttal az oktatási törvény, mely megváltoztatta a kisebbségek nyelvén zajló középfokú oktatás alapjait, ugyanis az csak az alapfokú oktatásra korlátozódik, miközben gimnáziumi szinten csökken a román nyelven oktatott tantárgyak száma az ukrán nyelvűek javára.

Szó se róla, a törvény alapját képező megfontolások helyesek:

természetes dolog, hogy Ukrajna állampolgárai, bármilyen nemzetiségűek is, ismerjék az ukrán nyelvet, annak az államnak a hivatalos nyelvét, melyhez tartoznak. A szovjet korszakból örökölt modellt követve a birodalom nyelve, az orosz volt a kommunikációs nyelv, nem pedig a szövetség részét képező államé. A visszatérés nehéz, kemény és időigényes. E téren akart közbelépni Kijev, de olyan módon tette, amivel túllépte a megállapodásokat és a nemzetközi kötelezettségeket.

A törvény 7. cikkelye nagyon világosan mutatja ezeket a változásokat, melyek minden nemzeti kisebbséget sújtanak. A románokra pedig szintén vonatkoznak e törvény hatásai, mely kiemeli a kisebbségek ukránnyelv-tudásának alacsony szintjét. Innen már csak egy lépés volt az államközi szintű viszályig: Románia Parlamentje határozatot fogadott el ezzel kapcsolatosan, Románia elnöke, Klaus Iohannis pedig lemondta kijevi állami látogatását. És ez a gond megoldásáig, vagyis a törvény módosításáig érvényes.

Petro Porosenko elnök szerint a törvényt a Velencei Bizottság ajánlásainak megfelelően fogják módosítani.

Hasonló garanciákat nyújtott Pavlo Klimkin külügyminiszter is bukaresti látogatása során. Az eredményeket a következő napokban fogjuk látni, amikor megjelennek a Velencei Bizottság ajánlásai. De ehhez a törvény, különösen a kisebbségi közösségek oktatására vonatkozó 7. cikkely általános értékelésére van szükség. A válasznak pedig illeszkednie kell a nemzeti kisebbségekre és nemzetiségekre vonatkozó európai megállapodás és az Ukrajna által az EU-társulási megállapodás elindításakor az európai fórumok előtt vállalt kötelezettségek rendelkezéseihez.

Ezen kívül meg kell említeni, hogy Románia és Magyarország másképp közelíti meg a kérdést,

mint – például – Lengyelország. Magyarország már az első pillanattól blokkoló volt, elutasította a törvény bármiféle módosítását és azzal válaszolt, hogy blokkolt bármilyen NATO/EU többoldalú összejövetelt, aminek Ukrajna is résztvevője. Úgy tűnik, ennek a NATO Tanács és Ukrajna egyik összejövetelének lefújása az egyik eredménye. Láttunk már hasonlót, amikor Románia OECD-felvételét akadályozták meg. Elítélendő dolog a kétoldalú vagy belpolitikai témák sokoldalú nemzetközi témákba történő exportálása és a stratégiai témák befolyásolása, ellentétben a lengyelek által választott kétoldalú megállapodással, vagy a Románia által választott módszerrel, miszerint a Velencei Bizottsághoz fordulnak.

Az oktatási törvény elvei és a felelősségek megoszlása az állam, a szülők és a tanárok között

Ebben az időszakban várható az Európai Bizottság ajánlásainak megjelenése. A dokumentum egyaránt fontos Ukrajnának, de azoknak az államoknak is, melyek érdeklődést mutatnak az oktatási törvény iránt, pontosabban az oktatási törvény 7., vizsgálatnak egyedül alávetett cikkelye iránt. Nézzük meg, milyen gondok vannak a 2017. szeptember 7-i oktatási törvény rendelkezéseivel, melyekről az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 2017. október 12-i 2189. sz. határozatában azt állítják, hogy „jelentős akadályát képezik Ukrajnában a kisebbségek nyelvén folyó oktatásnak”.

Az oktatási törvény alapvető gondja annak az igénynek a kalibrálása, hogy

egy adott állam minden állampolgárának olyan szinten ismerje az államnyelvet –

jelen esetben az ukránt –, mely nemcsak párbeszédre alkalmas, hanem arra is, hogy valaki ukrán nyelven végezhesse tevékenységét szakterületén. A korábbi oktatási törvény biztosította a nemzeti kisebbségeknek azt a jogát, hogy egészen a középfokú oktatási szintig, vagyis a középiskola végéig az anyanyelvükön tanulhassanak. A kijevi Oktatási Minisztérium által készített statisztikák szerint, a középfokú végzettségűek nem tudnak eléggé ukránul, ezzel szemben az oroszt tanulják meg, a volt szovjet birodalom mintájára, ahol az orosz volt a kommunikációs nyelv, melyet Moszkva, de többek között egy sor kijevi oroszbarát párt és kormány az etnikumok közötti kommunikációs nyelvként írt le. Ez a szemlélet fokozott ellenőrzési lehetőséget kínál Moszkvának a posztszovjet térség összes nemzeti kisebbsége felett.

Az új törvény kiküszöböli ezt a lehetőséget, ezzel szemben azt írja elő, hogy csak az elemi oktatás szintjén, az első négy osztályban biztosítják a kisebbségek nyelvén folyó oktatást, az ötödik osztálytól pedig progresszív módon csökken az anyanyelven oktatott tantárgyak száma az ukrán nyelvűek javára. Másrészről nagyon világosan ki kell mondani, hogy Ukrajnának jelenleg nemcsak arra nincs elég tanára, hogy a különféle tantárgyakat ukrán nyelven tanítsa, de még arra sem, hogy magát az ukrán nyelvet oktassák az iskolákban. Márpedig ez az állam feladata.

Valójában itt két közvetlen felelősség kapcsolódik össze.

Az első az államnyelv, az ukrán olyan szintű ismeretének felelőssége, mely elég ahhoz, hogy valaki ukrán nyelven végezze tevékenységét, vagyis, hogy munkát találhasson és integrálhassák a társadalomba – ez a felelősség a családokra, a kisebbségi tannyelvű iskolai egységek szülői, tanári közösségeire hárul, de az ukrán államra is olyan értelemben, hogy biztosítania kell a kellő számú, jó és felkészült tanárt ahhoz, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó gyermekeket tanítsák. Azután ott van még az ukrán állam azon felelőssége, hogy biztosítsa a nemzeti kisebbségek nyelvén történő oktatást, nemcsak az adott kisebbségi nyelv tanítását, ami szintén a szükséges tanárok, a kisebbségi nyelvű oktatás finanszírozásának és minőségének biztosítását feltételezi, mely felelősségen a szülőkkel és az iskolák tanári közösségeivel osztozik.

Az oktatási törvény áttekintése azt mutatja, hogy ez olyan kerettörvény, melynek alapvető belső gondjai vannak.

Bármennyire is igyekeznek úgy beállítani, hogy a későbbi törvények kompenzálnák vagy részleteznék a mostaniakat,

a törvény önmagában is módosításokra szorul, ugyanis a Legfelsőbb Tanácson is csak nehezen, a nacionalista pártokkal az utolsó pillanatokban kötött megállapodással jutott keresztül, ami miatt a 7. cikkely túllépett azon, amiről a kisebbségi kérdésben érintett szomszédos országokkal, valamint magukkal a kisebbségekkel konzultáltak és megállapodtak.

Az ukrán állam érthetően ódzkodik visszatérni ezzel a törvénnyel a Legfelsőbb Tanácsba, de rendelkezései ellentétesek azokkal az elvekkel és értékekkel, de megállapodásokkal is, melyeknek Ukrajna is része. Nem kiterjesztett módon, szélsőségességek nélkül, de a törvényre vonatkozó helyes megközelítéssel, amellyel a Velencei Bizottság élni fog, el lehet jutni odáig, hogy a törvényt néhány lényeges pontban módosítani kell. Az a próbálkozás, hogy a gondok megoldását a középfokú oktatásról szóló törvényre hagyják, nem elegendő, tekintettel arra, hogy magával az oktatási kerettörvénnyel is gond van.

A fő vitatémák a nem EU-s nyelvek diszkriminációja, a magánoktatás bevonása a tannyelvre vonatkozó rendelkezésekbe

az esetleges javítások, kétértelműségek megszüntetésének és a törvény módosításának áthárítása később elfogadandó törvényekre, mert a jelenlegi törvény módosítását de plano elutasítják. A törvény elfogadási módjának szintjén pedig az, hogy nem konzultáltak a kisebbségekkel és azokkal az államokkal, melyekhez tartoznak, illetve hiányoznak a törvény jelenlegi formájában történő alkalmazására vonatkozó garanciák, konkrétan, illetve bizonyos későbbi alku tárgyát képező technikai elemek stabilitása, mint amilyen az ukrán és a kisebbségi nyelveken oktatott tantárgyak szóban forgó aránya.

Túllépünk magának az elvnek, vagyis a középiskola végéig biztosított kisebbségi tannyelvű oktatás meglétének a megvitatásán.

Románia számára, ahol szavatolt ez a jog,

sőt a magyar nyelvű oktatás esetében az egyetemek, a karok, a különféle szakterületek tanszékei szintjén is, ennek az elvnek törvénnyel történő módosítása nehezen elfogadható. Még akkor is, ha teljes támogatás létezik az orosz nyelv azon kiváltságának megszüntetése mellett, hogy az az etnikumok közötti kommunikációs nyelvként vagy az ukrajnai kisebbségek nyelveként működjön, valamint amellett is, hogy az ukrán államnyelvet Ukrajna minden román származású polgárának szakmai szempontból megfelelő szinten kell ismernie.

Románia – különben – mindig is amellett szállt síkra, hogy kisebbségei minden szinten rendelkezzenek képviselettel

az állam, valamint azoknak a régióknak és településeknek a vezetőségi struktúráiban, ahol románok élnek, hogy a kisebbség ügyei megfelelően megjelenjenek minden végrehajtó és törvényhozó szinten, a Legfelsőbb Tanácsban, az ukrán kormányban, vagy a helyi közigazgatásban. És bár de plano elutasítunk bármiféle szeparatizmust, nem érthetünk egyet azzal, hogy asszimilálni kell egy olyan kisebbséget, mely lojális ahhoz az államhoz, melyben él, csak azzal, hogy integrálni kell abba a társadalomba, melyben él.

A törvény fő gondja, melyet nem lehet egy utólagos magyarázó vagy ágazati törvénnyel, e jogszabály módosítása nélkül kijavítani, az, hogy

a törvény különbséget tesz az európai államok és a nem EU-államok kisebbségeinek nyelve között

(ezzel egyértelműen az orosz nyelvre utalva). A 7.4. cikkely tesz különbséget az EU-tagállamok kisebbségeinek nyelve között, melyeken több tantárgyat oktathatnának, mint a nem EU-s kisebbségek, elsősorban az oroszok nyelvén. Márpedig egy ilyenfajta rendelkezés elfogadhatatlan az Európai Bizottság, az Európa Tanács, vagy az Európai Unió számára, mert ezzel egy bizonyos anyanyelvű polgárokat diszkriminálnának másokkal szemben.

Van egy elfogadható precedens, amit itt érdemes felvetni, és ez a Moldovai Köztársaság egyik médiával foglalkozó törvénye, mely szerint ki kell szűrni azokat a híreket és politikai vitaműsorokat, amelyeket olyan államok tévéi készítettek, melyek nem írták alá a határokon átnyúló televíziózásról szóló európai megállapodást. A törvényt elfogadták és 2017. október 1-én hatályba lépett, de az információs háború visszaszorítása a célja. Tehát

egy nemzetközi megállapodás jellegű európai rendelkezésre való hivatkozás elfogadható és nem tartozik a diszkrimináció hatálya alá.

Ezt figyelembe véve kellene az ukrán félnek kreatívan dolgozni, hogy valamilyen megoldást találjon az ukrán és az orosz nyelv ismeretének arányára és azok használatára a társadalomban, Ukrajna területén.

A másik téma, amely a szöveg alapvető módosítására kötelez, az a nemzeti kisebbségek nyelvén zajló magánoktatás, melynek a kisebbségek védelméről szóló keretmegállapodás 13. cikkelyének rendelkezései szerint ki kellene kerülnie a szóban forgó törvényből. Az, hogy a szöveg explicit módon semmit sem tartalmaz a magániskolákról, nem jelenti azt, hogy a kerettörvény azokra nem vonatkozik közvetlenül. Ezért a kérdéses kivételt meg kell említeni a szövegben, amikor sor kerül a felülvizsgálatára.

Különben a kétértelműségek és ködös rendelkezések nem biztosítják a nemzeti kisebbségeket megillető garanciák és biztosítékok megfelelő szintjét.

Ellenkezőleg, a nemzeti kisebbségek nyelvén zajló oktatás elvének a középfokú oktatásról az alapfokúra való  áthelyezése, ködös rendelkezésekkel arról, hogy a középiskola befejezéséig lesznek még kisebbségek nyelvén oktatott tantárgyak is, biztos rendelkezések nélkül oda vezet, hogy ez a kerettörvény még inkább veszít a relevanciájából és kemény reakciókat vált ki a kisebbségekből és azokból az államokból, melyekhez tartoznak. Az alapvető, elvi jellegű törvények esetében nem léteznek elfogadható „konstruktív kétértelműség” típusú megközelítések; ellenkezőleg, a biztosítékok és bizonyosságok garanciái kötelező jellegűek és éppen e garanciák relevanciája és az állam által ezen nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgáraival szembeni vállalása követeli meg. A politikai ügyeket egy ilyenfajta törvény felvetése előtt kell megoldani és a többség szavazási gondjait nem lehet ilyen jellegű, félreérthető megközelítésekkel rendezni, melyekkel a kecskét is jóllakatnák és a káposztát is megtartanák.

Hasonlóképpen ugyanez a konstruktív kétértelműséggel kapcsolatos megközelítés vonatkozik annak elfogadására is, hogy

kizárólag a román nyelv létezik és kizárják a „moldovai nyelv” típusú megfogalmazást,

a chişinău-i Alkotmánybíróság határozatának megfelelően, mely a román nyelvet mondja ki államnyelvnek. Az, hogy az egyesítés összevonásához megvárják az alkotmány módosítását, érthető, de nem barátságos, nem a román állam felé nyitás bizonyítéka, ezúttal a kétoldalú kapcsolatok szintjén. Itt pedig világossá kell tenni, mi Kijev megközelítése ebben a dimenzióban. Az európai nyelvekre vonatkozó cikkelyben megemlítik a román nyelvet, de amikor a nem EU-s nyelvekről van szó, akkor meg kell nézni, hogy a „moldovai nyelvre” történő utalások csak azért jelennek meg, hogy kedvére tegyenek a Moldovai Köztársaság oroszbarát elnökének, nem viszik-e túlzásba és az ilyen jellegű megközelítés nem ellentétes-e a jó kétoldalú kapcsolatokkal. És azt is meg kell nézni, milyen kapcsolat van azokkal, akik a szovjet moldovaiságot nacionalista ideológiaként hirdetik, a nyelvi dimenziót is beleértve.

A nemzeti kisebbségek nyelvén zajló nevelésre vonatkozó oktatási törvény 7. cikkelyével kapcsolatosan vannak kevésbé nyilvánvaló gondok is. Például,

a jelenlegi törvény nyilvánvalóan csökkenti azokat a jogokat, melyekkel a nemzeti kisebbségek már rendelkeztek.

(A törvény kétértelműsége és a mindezeket a részleteket tisztázni hivatott, jövőbeni középiskolai oktatásról szóló törvény miatt még nem tudjuk, hogy mennyire.)

Az oktatási törvény e téren nyilvánvalóan még Ukrajna alkotmányát is megsérti, mely a 22.3. számú cikkelyében rögzíti, hogy nem lehet olyan törvénymódosításokat elfogadni, melyek „csökkentik a polgárok már korábban megszerzett jogait”, ez a rendelkezés pedig explicit módon szerepel az alkotmányban. Tehát a törvényhozásnak kötelessége tartalmilag megőrizni és bővíteni a polgárok által már megszerzett jogokat, ami miatt ez a törvény alkotmánysértővé válik. Ukrajna alkotmányának 22.3. sz. cikkelye expressis verbis kimondja, hogy: „A meglévő jogok és szabadságok tartalma és célja nem csökkenthető új törvények elfogadásával, vagy a hatályos törvények módosításával.”

Tehát az ukrán alkotmány szerint alkotmánysértő csökkenteni a kisebbségek garanciáinak és védelmének már meglévő szintjét.

Márpedig a kisebbségek nyelvén zajló középfokú oktatási garanciáknak a korábban szavatolt középfokú oktatásról a mostani törvényben lévő – a kisebbségek nyelvén oktatott további tantárgyak meglétére, de a középiskolai tanulmányok vége felé egyre csökkenő mértékére vonatkozó kétértelmű és nem világos rendelkezések melletti – alapfokú oktatásra való csökkentése pontosan az a rendelkezés, mely éppen a saját alkotmány rendelkezései miatt alkotmánysértővé teszi a szóban forgó törvényt. Persze majd meglátjuk, hogy miként old majd fel egy ilyen konfliktust Ukrajna Alkotmánybírósága.

Másrészt vannak több mint száz éves hagyományos román és más nemzeti kisebbségi tannyelvű iskolák és középiskolák,

melyek ugyanakkor kulturális és szellemi központok is és a román és más nemzeti kisebbségek kohéziójának és identitásának elemeit sugározzák ki a környezetüknek, melyekkel képesek fenntartani ezt az identitást.

Itt olyan egyéb rendelkezések merülnek fel, melyek Ukrajna nemzeti kisebbségekre vonatkozó keretmegállapodásának 5. cikkelyével és a nemzeti kisebbségek nyelvi chartája preambulumával és Ukrajna alkotmányával (a nemzeti kisebbségek védelmére vonatkozó 11. cikkely) kapcsolatos vállalásait és kötelezettségeit foglalják magukba. Ebben a nemzeti kisebbségek identitásának, kultúrájának védelme szerepel, márpedig a román és más kisebbségek hagyományos iskolái és középiskolái jellegének felszámolása nem jelent mást, mint károkozást a kisebbségek kulturális örökségének azzal, hogy kárt okoznak azoknak a kulturális központoknak, melyeket a nemzeti kisebbségek hagyományos iskolái képviselnek. Az ukrán oktatás bevezetése és – legjobb esetben – kétnyelvű iskolákká alakításuk státuszuk módosítását jelenti és hátrányosan érinti ezt a szerepüket.

Ezen kívül a nemzeti kisebbségek hagyományos iskolái Ukrajna történelmi örökségének is részei

és ezért meg kell engedni, hogy továbbra is abban a hagyományos formában működjenek, mint eddig, amennyiben vállalják és képesek növelni az ukrán nyelv oktatásának minőségét. Ez a cselekvés arányosságának elve alapján szükséges, amennyiben teljesülnek a szakmai célok, ezzel kapcsolatosan pedig párbeszédet lehet folytatni egyenként minden iskolával, mert azokra hárul a felelősség és a módszerek kidolgozása többletórák, korrepetálások vagy specifikus felkészítés megszervezése formájában azoknak a diákoknak, akik nem az elvárt szinten teljesítenek ukrán nyelvből. Ez azonban egy nem-invazív változat a kultúra azon citadellái esetében, melyeket a nemzeti kisebbségek nyelvén tanító hagyományos iskolák és középiskolák képviselnek.

Ukrajna, különben, a nemzeti kisebbségekről szóló keretegyezmény 6. cikkelye alapján vállalta, hogy

hatékony lépéseket tesz az állam területén élő személyek közötti tolerancia, interkulturális párbeszéd és együttműködés elősegítése terén,

különösen, ami az oktatást, a kultúrát és a médiát illeti. Ezzel kapcsolatosan további dokumentumokra is lehetne hivatkozni, mint például a Keretegyezmény Konzultatív Tanácsa nemzeti kisebbségek nyelvi jogaira vonatkozó tematikus kommentárjára, mely a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató helyi iskolahálózat megőrzésére vonatkozik, de a nemzeti kisebbségek nyelvén zajló oktatás kontinuitásának dimenziójára is. Nem utolsó sorban ezzel kapcsolatosan az Emberi Jogok Európai Bíróságának is vannak precedens jellegű határozatai.

Ezzel eljutunk a kétoldalú román–ukrán kapcsolat technikai és tárgyalás tárgyát képezhető elemeihez, ahol a rendelkezések nem különbözhetnek a törvény által meghatározottaktól és bármely más nemzeti kisebbségre vonatkozóaktól. Személy szerint úgy hiszem, hogy

alkotmányos gondot jelent a nemzeti kisebbségek nyelvén zajló középfokú oktatási jog visszaszorítása.

De ezt Ukrajna Alkotmánybíróságának kell megoldania.

Amúgy viszont úgy gondolom, hogy elfogadhatatlan egy 100 százalékban a nemzeti kisebbségek nyelvén zajló középfokú oktatás felszámolása és a 100 százaléknak csak az alapfokú oktatásban való biztosítása, a többinél pedig a megosztott rendszer alkalmazása. Véleményem szerint, a gimnáziumi oktatás esetében nem merülhet fel a 100 százalékos kisebbségi nyelvi oktatás megszüntetése, az ukrán nyelv megfelelő szintű oktatása mellett, tekintettel arra, hogy Romániában törvényben biztosítják ezeket a garanciákat. Bármilyen további tárgyalás szigorúan csak a középiskolai oktatásra vonatkozhatna, ahol – esetleg – felmerülhetne bizonyos tantárgyak ukrán nyelven történő tanítása, a román nyelv mellett. Ez az oktatási szakemberek területe és nem kívánnék optimális változatról véleményt mondani.

De az ukrán törvény egész elemzése feltárt egy bizonyos dolgot, amelyből Románia is tanulhatna.

Itt az államnyelv védelmére és az államnyelvnek az adott állam minden állampolgára általi elfogadható szintű megtanulására gondolok.

Tehát azt hiszem, hogy nekünk, itt Romániában is alaposan meg kellene néznünk, milyen módon ellenőrizhetnénk a román nyelv ismeretének szintjét az érettségi vizsga alkalmából, például, hogy biztosítsuk minden állampolgár megfelelő integrálását a társadalomba, különösen, ami a további munkavállaláshoz fűződő jogot és különösen az állam vezetőségének szintjén való választhatóság és képviselhetőség jogát illeti.

Úgy vélem, hogy a román nyelv elégtelen ismerete – például – a középiskolát elvégzők szintjén okozza azt, hogy őket megfosztják attól a joguktól, hogy munkát vállaljanak az országnak azokban a régióiban, ahol a román nyelv szükséges, mint ahogy a nemzeti kisebbségi közösségek vezetőit is megfosztják attól a joguktól, hogy a román állam vezetőségi tisztségeibe nevezzék ki, tekintettel arra, hogy a román nyelv ismerete terén hiányosságaik vannak. Miként lehetne egy nemzetközi kisebbségi állampolgár miniszter, államtitkár, igazgatósági vezető, ügynökségi vezető, ha a román nyelv ismerete nem haladja meg a hétköznapi társalgási szintet és nem képes román nyelven folytatnia a szakmáját?

Az alcímeket a szerkesztőség adta.