Megérdemli még Románia, hogy szeressék?

Megkockáztatva, hogy durva és a „nemzeti érdekekkel” – bármik is legyenek ezek – szemben tiszteletlen pragmatizmussal vádolnak majd, úgy gondolom, hogy jogos a „Megérdemli még Románia, hogy szeressék?” kérdés, főleg egy Románia sorsáról szóló ünnepélyes-apokaliptikus produkciókkal teli hét után. Másképp mondva, van még értelme polgári energiát befektetnünk az absztrakt „Románia”, „közösség” vagy „nemzet” eszmékbe, egy „közös/nemzeti jóba”, vagy sokkal hasznosabb egyéni megoldásokat keresnünk, idehaza vagy bárhol máshol? Itt az ideje elhagynunk ezt a szegénységre, korrupcióra és krónikus rossz kormányzásra ítélt országot, vagy ha már túl késő, akkor arra bátorítsuk és készítsük fel a gyermekeket, hogy jobban teszik, ha külföldön építenek maguknak sorsot, vagy maradnunk és harcolnunk kell? És amennyiben maradunk, biztosak vagyunk abban, hogy tudjuk, miért harcolunk és főleg, hogy megéri az áldozatot? Visszatérek Burke feltételéhez:

„Ahhoz, hogy szerethessük az országunkat, az országunknak méltónak kell lennie arra, hogy szerethető (lovely) legyen.”

Románia szeretetre méltó ország 2018 elején?

Az biztos, hogy méltóbb, mint 28 évvel ezelőtt. Lehet egy csomó jogos csalódásunk és frusztrációnk az átmenettel és posztkommunizmussal kapcsolatosan, de tény, hogy Románia ebben a csaknem 30 évben egész történelme leggyorsabb ütemében fejlődött. A gazdaság óriási mértékű fejlődést mutatott attól a pillanattól kezdve, hogy megkapta az Európai Unióhoz csatlakozásra jelölt ország státuszt (a 2008-as globális válsághoz vezető hiátus kivételével). Aki ma Ceauşescu nagy kombinátjait sírja vissza, az vagy nem tudja, mit beszél, vagy Moszkva kedvéért folytat EU-ellenes propagandát. Az egyéni szabadságjogokról nem is beszélve és szigorúan csak az életszínvonalra térve ki az az igazság, hogy hazánk történelmének legjobb időszakában vagyunk és semmi sem indokolja a kommunista rezsim iránti nosztalgiát.

Az Európai Unióhoz való csatlakozás valós történelmi esélyt kínált Romániának arra,

hogy behozza a Nyugattal szembeni fejlődési lemaradást és csak az egymást követő kormányoknak az európai pénzek lehívásában és felhasználásában megmutatkozó alkalmatlansága és korrupciója okozta, hogy ez a felzárkózás Románia esetében sokkal lassúbb volt, mint az EU-hoz csatlakozott többi volt kommunista ország esetében. Ha becsületesen átnézzük Románia gazdasági fejlődésének számait az előcsatlakozási szakasztól (a 2000-es évektől) mostanáig, akkor ennek igazolnia kellene, hogy az EU az egyik legjobb dolog, ami velünk történt valaha és nevetségessé kellene tennie a „Románia, mint felvevőpiac” fikciót tápláló autochtonisták Európa-ellenes retorikáját. Végső soron Európa Románia legnagyobb felvevőpiaca. Másrészről

Románia a NATO tagjaként nagyobb védelemben részesül a külső veszélyekkel szemben,

mint bármikor történelme folyamán. Az Egyesült Államokkal meglévő stratégiai partnerség olyan többletvédelmet nyújt neki, amellyel – Lengyelország kivételével – egyetlen másik volt kommunista ország sem rendelkezik ebben a régióban. Ilyenfajta szövetségesekkel már semmilyen valós veszély sem fenyegeti Románia határait. Putyin agresszív Oroszországa, persze, továbbra is valós fenyegetést jelent Románia regionális érdekeire, de Moszkva harcias, ám fogatlan retorikája ellenére nem létezik valódi inváziós kockázat. Románia e szemszögből nézve olyan ország, mely képes fenntartani azt a reményt, hogy szerethetővé, a jólét, demokrácia és liberalizmus szigetévé váljon egy illiberális tengerben.

Ám Romániában a demokrácia és a jogállam valójában olyan halálos veszélyben van, amilyenben sohasem volt 1989 óta, ez

a fenyegetés pedig nem az oroszok, vagy a magyarok, vagy valamilyen antiliberális populista politikai mozgalom felől érkezik,

amilyenek most nagy számban virágoznak Nyugaton, bár kétségtelen, hogy a Szociáldemokrata Párt (PSD) megpróbál annyira populista lenni, amennyire csak képes. A veszély egy bűnözői érdekcsoport felől érkezik, mely képes volt lenyúlni a fő kormánypártot és azon van, hogy az egész államot lenyúlja. A bármely országgal szembeni lojalitás az általa kínált fejlettségi és prosperitási mértékből fakad, de még nagyobb mértékben olyan nem anyagi jellegű értékek gondozásából, mint a személyes élet és tulajdon biztonságának érzése, az alapvető szabadságjogok megléte és a hozzáférés az igazságszolgáltatáshoz egy olyan államban, mely mindenkit egyformán kezel. Márpedig egy olyan országban, mely már csak egy lépésre van egy török mintát követő kleptokráciától, elsőként ezeket az értékeket áldozzák fel. Most joggal panaszkodunk, hogy a román állam képtelen „pozitív jogokat” biztosítani minőségi egészségügyi és oktatási szolgáltatások formájában. De abban a pillanatban, hogy az ügyészek és az igazságszolgáltatás függetlensége „hierarchikusan” a hatalmon lévő bűnözői csoportosulásnak rendelődik alá, Románia már az alapvető, negatív jogokat sem lesz képes szavatolni. Márpedig

egy ilyen ország sem lojalitást, sem szeretetet nem érdemel.

Tehát megérdemli Románia, hogy harcoljunk érte? Erre mindenkinek a lehető legőszintébben kell választ adnia, főleg, hogy semmi biztosíték nincs a sikerre. Sőt, még ha ezúttal sikerülne is, a győzelem sohasem lesz végleges, mert ha olyan mérhetetlen ügyek kerülnek szóba, mint a Szabadság és az Igazság, semmilyen harc sincs véglegesen megnyerve, még egy nemzedéknyi időre sem. Az egyetlen garancia az, hogy csak az ilyen törékeny és ideiglenes győzelmek sorozata hoz majd létre olyan demokratikus hagyományt, mely elég erős ahhoz, hogy megtámogasson egy lojalitásra méltó országot.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.