Mihez kezdtek a románok a 99 évvel ezelőtt ölükbe hullott műemléki örökséggel?

Meg az erdélyi magyarok, ha már itt tartunk. Nos, nem sokat. Alexandru Diaconescu történész professzor az épített és egyéb örökség állapotáról.
Hirdetés

„Ki aggódja magát halálra a Centenárium miatt?” – kérdezi prof. dr. Alexandru Diaconescu a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem Karának oktatója. Saját maga adja meg a választ, mert nincsenek sokan, hogy „a vén kutya a hosszú útba döglik bele, az ostoba a másokért aggódva, az értelmiségiek pedig általában bonyolult erkölcsi vívódásokba. Csak a politikusok nem halnak bele soha a szégyenbe, sem az Istenfélésbe!” – ez volt a helyi NCN tévéadó kedd esti Célkeresztben (În vizor) című műsorának tanulsága.

Már csak egy év van a Centenárium megünnepléséig és minden bizonnyal hamarosan láthatunk majd katonai parádékat, hazafiaskodó beszédekkel megtűzdelt ünnepélyes ceremóniákat, népi együtteseket és „művészeti brigádokat”, és főleg sok-sok tűzijátékot. De azt tudnunk kell, hogy az esemény

az elmúlt száz év felülvizsgálatára is késztet: mi, románok miként irányítottuk Erdélyt ezen idő alatt.

Virágzó arany-, szén- és vaskitermelést, nagy acélipari központokat (Vajdahunyad, Resicabánya és Pusztakalán) vettünk át, megörököltünk egy európai szintű vasúti struktúrát és versenyképes gördülőanyag-ipart (aradi Astra, szatmárnémeti Unio, kolozsvári Atelierele), sőt még egy aradi gépkocsigyárat is, a nyolc évszázados történelmi városok soráról, Erdély gazdag és változatos mezőgazdaságáról nem is beszélve.

Nem rám tartozik gazdaságpolitikánk értékelése. Engem a kulturális örökség, a történelmi műemlékek, a régészeti lelőhelyek és nem utolsó sorban a múzeumok érdekelnek, melyek közvetlenül tükrözik a múltunkat és meghatározzák az itt, nálunk, Erdélyben kifejlődött civilizációt.

Komolyan fel kell tennünk magunknak a kérdést: mi lett az 1859-ben alapított Erdélyi Múzeumból? Hol vannak a Mikó Imre gróf által ránk bízott tárgyak? Hova tűnt Erdély Nemzeti Történelmi Múzeuma? És a Bánságé, meg a Partiumé? A bukaresti, vagy a iaşi-i nemzeti múzeumokról ne is beszéljek. Hihetetlen, de már egyik sem rendelkezik állandó kiállítással, egyik sem látja már el a rábízott kulturális feladatot!

Mi lett a nagy régészeti lelőhelyekkel, mint a római Sarmisegethuza, ahol a dévai Régészeti Társaság már 1881-ben elkezdte az ásatásokat? És a dák Sarmisegethuzával?

Milyen állapotban vannak Erdély kastélyai?

Jules Verne Kolcvára és ugyanannak a Kendeffy-családnak a malomvízi kastélya; és az őraljaboldogfalvi, mindhárom a Hátszegben található. Nálunk, a Szamos-völgyben mi lett a csinos kapjoni Haller-palotából, a szentbenedeki Kornis-kastélyból, vagy a bonchidai, nemeszsuki, válaszúti nemesi rezidenciákból, vagy a gyalui kastélyból? Mind egészben voltak 1918-ban, egészben voltak 1945-ben is. Mit számít, hogy magyarok! „Mindaz, ami a portámon van, az enyém, és gondoskodnom kell róla, fel kell nevelnem, táplálnom kell”, mondja a népi bölcsesség. Miként bántunk ezzel az örökséggel?

E mérleg során nagyon sok kultúrával és örökséggel kapcsolatos kérdést kell megvizsgálnunk. Van még egy évünk, össze tudunk még tákolni valamit, vagy „szőnyeg alá söpörjük a szemetet”? Valószínűleg majd besöpörjük, de nem lehet majd elrejteni! Bűzleni fog!

A mi kötelességünk, a román és különösen az erdélyi értelmiségiek kötelessége megvitatni ezeket a kérdéseket. Amúgy a romániai művelődésügyi minisztériumot éveken keresztül Kelemen Hunor úr, Hegedüs Csilla asszony és az RMDSZ más képviselői irányították. Ők majd a saját nemzetük és a saját lelkiismeretük előtt tartoznak majd felelősséggel. De az erdélyi megyék műemlékeiért felelős többieknek mi a mondanivalójuk? Valószínűleg beszédekkel és tűzijátékokkal bombáznak majd bennünket.

Az első kérdés az erdélyi kastélyok öröksége.

Két példát említek (kényelmességből), a szentbenedeki Kornis-kastélyt és a kapjoni Haller-palotát, bár a Kolozs megyei helyzet Maros, Fehér és Hunyad megyére is jellemző. Mint a viccbeli, akit bezárnak 20 évre egyedül két golyóval és a végén meglepetésre egyik sincs meg, mi is azt válaszoljuk: „Nem tudom, az egyik elveszett, a másik elromolhatott.” A személytelen megfogalmazásból az következik, hogy ő egyáltalán nem volt érintett az eltűnésükben!

Az internet több mint egy évtizede vádló cikkekkel, iszonyatos beszámolókkal és e műemlékek megmentésére vonatkozó kétségbeesett felhívásokkal van tele. Nemcsak a magyar értelmiségiek háborodtak fel, de a románok is – még sok Kárpátokon túli is – hevesen tiltakoztak és vitatkoztak a szóban forgó kastélyok romosodása ellen.

A szentbenedeki Kornis-kastélyt, melyet „unikornisos kastélyként” is ismernek,

1573 és 1593 között építették reneszánsz stílusban és 1600 környékén került a Kornis-család tulajdonába. Kornis Zsigmond a család legismertebb tagja, akiből Erdély gubernátora lett. Az 1680–1720 időszakban barokk stílusú restaurálásokat hajtott végre, amivel az épületegyüttes megnövekedett és elegánsabb lett. Kornis Zsigmond nagy támogatója volt a művészeteknek, az épület központi részének felső emeletén lévő szalon adott helyet az első erdélyi komolyzenei koncerteknek.

A szentbenedeki Kornis-kastély (Wikipédia)

Hirdetés

Szintén az ő nevéhez kötődik az erdélyi román egyház egyesülése Rómával, amit a buzgó katolikus Kornis Zsigmond minden erejével támogatott a kálvinista magyarok többségével szemben, akik a maguk oldalára igyekeztek állítani a románokat. A görög-katolikus egyház az, amely aztán újra felfedezte a románok római eredetét és tanult emberein, az úgynevezett Erdélyi Iskolán keresztül döntő módon hozzájárult a román nemzet emancipációjához. A reformátusokkal folyó versengés közepette került sor a füzesmikolai könnyező ikon csodájára, és Kornis gróf közvetlenül szerepet vállalt az eseményekben. Mivel nem tarthatta meg az eredetit, kőmásolatok készítéséről döntött, melyeket egy magyarázó szöveggel együtt a kapu főhomlokzatára helyeztetett.

Az egyik domborművet – sajnos – a közelmúltban ellopták,

a másodikat a jobb megőrzés érdekében a dési múzeumba szállították. A bejáratnál elhelyezett, a Kornis-családot jelképező híres unikornisok sem úszták meg a tolvajok mohó dühét.

A család másik jelentős tagja Kornis Károly volt, akinek a XX. század elején egy nem kevesebb, mint 9.000 kötetes könyvtára volt, köztük nagyon ritka kiadásokkal is, valamint egy természetrajzi kiállítása, de mind szétszóródott a kommunizmus hatalomra jutása után. Utóda, Kornis Zsigmond neoklasszicista stílusú iskolát épített a falunak, amit aztán hivatalosan a helyi közösségnek adományozott. A forradalom után mégis visszaszolgáltatták és most lepusztul, a helyi hatóságok magára hagyták, hogy restaurálása helyett néhány éve egy újabb épületet húzzanak fel.

A „kagylós kastélyként” is ismert kapjoni Haller-kastély

az erdélyi barokk stílus és aztán a rokokó gyöngyszeme volt. A palotát Haller János építette, valószínűleg egy korábbi épületre, aki az 1734–1755 időszakban Erdély gubernátora volt. Kezdetben a kastély barokk stílusú volt, de 1771 előtt rokokó díszítésekkel egészítették ki, melyek a kolozsvári Mária-oszlopot is készítő osztrák szobrász, Anton Schuchbauer munkái. A belső díszítéseket a kolozsvári Veress Mátyás készítette a XVIII. század végén. Egy tűzvész után a többszintes barokk tetőzetet 1920 után egyszerűbbre cserélték.

A kapjoni Haller-kastély (Youtube)

A kastély állapota 1948 után fokozatosan leromlott. Az 1956-os építészeti felmérés még számos mára eltűnt részletet tartalmaz. Ez maximális jelentőségű lehet egy jövőbeni restaurálás számára.

A Haller-palota most rendkívül romos állapotban van. A Kornis-kastéllyal együtt történt 2010-es

felvétele a történelmi műemlékek listájára formális, valós következmények nélküli aktus volt.

A leszármazottak nem rendelkeznek a restauráláshoz vagy tatarozáshoz szükséges pénzügyi forrásokkal. A költségek jóval meghaladják egy új épület költségeit, csak a szaktanulmányok egy vagyonba kerülnek, megvalósításuk még inkább.

Másrészt a megyei tanács, még ha vissza is vásárolná a romokat (talán a Tulajdonalapon keresztül), nem rendelkezik egy hatékony restaurálás szükséges eszközeivel. Csak egy, a hajdani Történelmi Műemlékek Igazgatóságához hasonló, jelentős szakértőket összefogni és európai pénzeket lehívni képes országos szerv tudná megmenteni az ilyen épületeket. A jelenlegi középkori, megyés rendszerben, melyek forrásai még a helyi újgazdagokat is alig-alig tudják kielégíteni, nem lehet igazán hatékony programokat lefolytatni.

 

Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Hirdetés