Akar még valaki (újabb!) bizonyítékot arra, hogy lejárt lemez vagyok? Arra, hogy én vagyok az ütemvesztett, a kor szellemével párbeszédet folytatni már nem képes öregember megtestesítője? Arra, hogy én magam vagyok az intellektuális székrekedés jelképe? Íme: megdöbbent, hogy egy Despacito című videoklip azt az egyedülálló teljesítményt produkálta, hogy több mint 3 milliárd megtekintést volt képes összegyűjteni!
Láttam. Nem mondom, hogy rosszabb a többi hasonszőrű darabnál. De jobb sem. Elismerem, hogy talán egy kicsit szimpatikusabb a trónfosztottnál (Gangnam Style). De mintha a Macarena magával ragadóbb volt.
Nyilvánvaló, hogy
az idősebb nemzedék alapvetően nosztalgikusabb, megrekedt az ifjúkori slágereknél.
Természetes dolog, ha rabja maradsz hallgatói és táncosi lényed ifjúkori zenei divatjainak és mintáinak. Emlékszem, hogyan morogtak szüleink és nagyszüleink, amikor azt látták, hogy szamba- és csacsacsa-ütemekre „vadultunk”, hogy a rockról és a tvisztről ne is beszéljek. Nem volt igazuk. Úgy tűnik, én is ugyanebbe a bűnbe esek bele. A break dance és hip-hop epizódokon még türelmesen túltettem magam. De a Despacitón fennakadtam! Azt is mondhatnám, hogy ez a fajta zene nem rendelkezik azzal a „klasszikussá válási” eséllyel, mely a rock és a tviszt esetében fennáll. Vagy azt, hogy Luis Fonsi vagy a dél-koreai PSY nem maradnak majd úgy fenn a köztudatban, mint Elvis Presley és Bob Dylan. Rendben, ezek személyes vélemények, idioszinkráziák, szubjektivitások. De érveim is vannak?
Milyen „korlátait” tudom felhozni ennek a számomra nehezen befogadható zenének? Akkor járok el helyesen, ha előbb a saját korlátaimat említem (kor, gének, neveltetés, személyes történelem, csillagkép?). De – saját felelősségemre – néhány, számomra „objektívnek” tűnő adatot is felhozhatok. Számomra úgy tűnik, például, hogy
a ritmikai monotonitásra és a zenei felpörgetettségre irányuló tendenciának vagyunk a tanúi.
Egy régebbi, az „én időmből” való dal nyomán a dúdolás impulzusa maradt meg benned (kis táncolásra utaló gesztusokkal). Most inkább a csípő, karok és faj görcsös rángatózására érzel hajlamot. Az új sikerszámok stilisztikája pedig a „klip”-ek vizuális megjelenési formájával áll közvetlen kapcsolatban. Kapsz valami hallgatni valót is, de sokkal inkább látnivalót. Díszletekkel, történettel, gesztikulációval ostromolnak (ez utóbbi gyakran nyíltan erotikus, viharos combokkal és kevély mellekkel, a szexuális „agressziót” kihívóan szimuláló, vagy a „hatékony” szervek helyét kendőzetlenül jelző férfikarokkal). Minden hiperdinamikus, sokszínű, gyújtóhatású. Ha zenész lennék, akkor némi frusztrációt éreznék: a klip megfojtja a zenét. Az éneklés egyszerű mellékes dolognak, ürügynek tűnik egy barokkos „színrevitelhez”, történetecskékhez, fitringeskedésekhez, tornászi teljesítményekhez, többé-kevésbé egzotikus sikkantgatásokhoz, eláradó, enyhén autista „spontaneitásokhoz” képest. Úgy tűnik, hogy maguk a konvencionális hallgatóság polgári elvárásai alól felszabadult főszereplők szórakoznak a legjobban. Nem tetszik? Nem számít, mi nélküled is tesszük a dolgunkat! Az a rendkívüli ebben, hogy a hallgatóság óriási számban és lelkesen fogadókész erre a fajta zenére, mely vagy zárójelbe helyezi őt, vagy gépiesen integrálja egy mindenki beállítottságától függően vidám vagy zajos menetelésbe.
És most egy kicsit átmerészkednék a zenéről és táncról a szövegre.
Persze, nem várok el kifinomult versszakokat, metafizikát, óriási mélységeket. De nem is állhatom meg, amikor átfutom a nóta szövegét, hogy ne legyenek kis (pre-)apokaliptikus aggodalmaim… A Despacito – nyilvánvalóan – egy „előrelátható” célokkal rendelkező szerelmi vallomás: az énekes azt magyarázza szerelmének, hogy a lány a „mágnes”, mely a „fémet”, vagyis őt vonzza. Következésképpen bejelenti, hogy „a nyakába akar szagolni (szimatolni)” és azt kéri tőle, hogy mutassa meg vágyakozó szájának testének kedvenc helyeit („kedvenceket, kedvenceket, baby!”). A továbbiakban megtudjuk, hogy bizonyos „veszélyes helyekről” van szó, melyeken a hősszerelmes át akar hágni, hogy sikongatásra kényszerítse a partnerét. Mint minden lány, a Despacitóban szereplő is „bum-bum-ot akar”. Azt mondják majd, hogy gonoszkodom. A Beatles szövegei sem voltak heideggeriek. De érzékenységem egy olyan pontjára hatottak, mely képes volt elindítani egy gondolatkezdeményt: „Hirtelen/ nagyon rosszat tettek énvelem: / noha nem volt jele semmi sem, / a tegnap elbánt énvelem.” (Yesterday) Vagy: „Ha úgy érzem, összedől minden, / Szűz Mária szól hozzám, / itt vagyok, melletted /, ne félj.” (Let it be!)
Nem akarok semmi rosszat mondani azokról a kortársaimról, akiket meghódított a Despacito. Joguk van hozzá és talán a tompaságom akadályoz meg abban, hogy szolidáris legyek az ízlésükkel. De azt látom, hogy legalábbis az én szemszögemből nézve, a világ egyfajta gyorsulásba kezdett, amit tökéletesen kifejez a táncos nyüzsgés, a ritmikus felfokozódás inflációja. Sokkal érdekesebb, ha nem éppen paradox ennek a slágernek a címe: Despacito. Ami lefordítva „lassan, lassacskán”-t jelent… Bölcs útmutatás, mert ez felhívás egy mentő lassításra, a szemlélődő mozdulatlanság állapotára.
Az alcímeket a szerkesztőség adta.