A haza közszereplői, ha nem élnénk állandóan ártó zaklatásuk alatt, kitűnő oktatóanyag lehetnének bármilyen nyelvről, logikáról és pszichológiáról szóló kurzus számára. Most félretesszük az illemtudás, a minimális műveltség, a szerénység, az értékek iránti érzék, a kötelességtudat, a tisztességesség kérdését és más hasonló, egy hatékony önéletrajz szempontjából irreleváns apróságokat…

Mielőtt még lemerülnénk a „mélybe”, a nagyon is figyelemre méltó felszínekbe ütközünk: a román nyelv jó (vagy rossz) használatába, a koherens, világos gondolkodáson, logikán és jóhiszeműségen alapuló diskurzus megfogalmazására való alkalmasságba (vagy alkalmatlanságba), egy egészséges önértékelési gyakorlat szinte teljes hiányába, ami a saját korlátok hiú nem ismeréséről árulkodik.

Az „eszement dolgok” bármely napi „termése” egyetlen év alatt egy igazi enciklopédia nyersanyagává válhatna. Alább csak néhány, véletlenszerűen kiválasztott példa következik.

Az újságokból úgy értesültünk, hogy Liviu Dragnea úr július 6-án, egy csütörtöki napon úgy döntött, atyai tanáccsal látja el az új pénzügyminisztert, Ionuţ Mişa urat. „Arra kértem – mesélte „Daddy” –, hogy

tegyen szert gyorsabban politikai tapasztalatra…”

E finom buzdítás megismeréséig azt hittem, hogy a tapasztalat hasznos jártasságok fokozatos felhalmozása, tapogatózásokon, türelmen és a körülmények „kínálatával” történő, hosszú időegységek alatti ismételt összevetésen alapuló felhalmozás. A „tapasztalatot” – az életre vonatkozót és a szakmait is – hosszas gyakorlással lehet megszerezni. Egy 20 éves fiatalnak nem mondhatod: „kérlek, szerezd meg gyorsabban az 50 éves kori tapasztalatot”. A tapasztalat megszerzését nem lehet felgyorsítani, az nem olimpiai versenyszám, melynek során igyekszel a többiek előtt befutni a célba. Persze, hacsak nem vagy olyan, mint Liviu Dragnea. Mert ha igen, akkor mint a mesebeli királyfi, egy nap alatt annyit nősz, mint mások tíz nap alatt! Hiába törjük a fejünket, hogy miként volt képes egy szállításügyi mérnök (rövid pótképzésekkel az ASE-n – Közgazdaságtudományi Akadémia –, a környezetvédelmi vagy a védelmi egyetemen) boszorkányos kompetenciaszintet elérni. Mindenhez ért: az „ügyeskedő politizálgatástól” a kormányprogramokig, a gazdasághoz, a pénzügyekhez, a vezetéshez, a megfelelő miniszterek kiválasztásához (majd eltávolításához), a horgászathoz, a teniszhez és így tovább. Amúgy nagylelkű. Mert mi járhatott a fejében? „Ha én képes voltam rá, akkor miért ne lenne rá képes ez a kölyök is? Így hát, Ionuţ, apa szeme fénye, láss hozzá és holnapig tegyél szert némi tapasztalatra. Mindent bele! Mert láttad, hogy járt Grindeanu…”

Egy nappal korábban, vagyis július 5-én, szerdán arról értesültem, nem kis megdöbbenés nélkül, hogy

„a mai világot anarchikus perifériával rendelkező uni-multipoláris világként lehet leírni”.

Ez a felvetés ezúttal Emil Constantinescu úrtól származik, aki egy elitkonferencia keretében azzal nyugtatta a hallgatóságát, hogy e drámai helyzet ellenére „kulturális diplomáciával” megoldhatók a dolgok. Constantinescu úr mindig is a megoldások embere volt. De jelen esetben a diagnózis a gond. Őszintén szólva, már régóta zavar a polaritás metaforájával történő globális szintű visszaélés. Mert az én fejemben a „polaritás” kifejezés strukturálisan a kettes számhoz kötődik. A Földnek 2 pólusa van és bármilyen olyan struktúrát lehet „polárisnak” nevezni, melynek 2 ellentétes, de egymást kiegészítő komponense van. De az újdonsült politikusok és elemzők, a hatalom globális megoszlásának meghatározására olyan kifejezéseket „kovácsoltak össze”, mint „bi-poláris”, vagy „multi-poláris”. De, szerintem, a „bi-poláris” tautológia, a „multi-poláris” pedig ellentmondás. Ha 2 „pólusnál” több van, akkor egy elemezhető struktúra nélküli sokoldalúsággal van dolgunk. Vagy jó, sokszínűség, vagy rossz, anarchia értelemben. A „pólusok” között egyensúly vagy egyensúlyhiány, párbeszéd vagy konfliktus lehet. Sokkal szívesebben beszélnék egy több kisugárzási „központú”, mint egy több „pólussal” rendelkező világról. De ezzel sem vagyok teljesen elégedett. Hiszen még a „központ” kifejezésnek is egyediségi áthallása van, mint ahogy a „polaritás” kifejezés is hagyományosan a reduplikációs, a két szögesen ellentétes pont közötti feszültség gondolatával társítható. De Constantinescu úr szentenciája a világ ennél sokkal talányosabb meghatározását javasolja. Ő valamiféle „uni-multi-poláris” dologról beszélt. „Poláris” is (ez még úgy-ahogy elmegy) és multi-poláris is (rendben, ne legyünk túl pedánsak!), de – és itt következik a meglepetés! – uni-poláris is. Itt már a felfogásom és a képzeletem is feladja. Tehát ezek szerint egy egyszerre uni- és multi-poláris világban élünk. Akkor ebből azt a következtetést kellene levonnunk – hiszen Constantinescu úr „kulturális diplomáciáról” beszél –, hogy egy uni-multi-bikulturális világgal van dolgunk? Bonyolult dolog! Egyelőre nem értem. De számítok azokra a tisztázásokra, melyek majd a Levantei Tanulmányok Intézetétől (egy kimondottan Emil Constantinescu számára létrehozott szinekúra – a szerk.) érkeznek majd.

Lazítsunk egy kicsikét néhány kevésbé csiszolt dologgal. Az egyik ismert honi újságíró (hogy ne lennél ismert, ha folyamatosan a tévében ülsz?) megharagudott az egyik kollégájára. Ezért – tárgyilagosan – a következőket írja egy Facebook-bejegyzésébe:

„Én tehetséges és robbanékony vagyok, ő ronda és ostoba…”

(Victor Ciutacu és Grigore Cartianu vitájáról van szó – a szerk.). Micsoda öntudat! Milyen boldog ember! Önök, ha tükörbe néztek, fel tudták mérni, hogy mennyire robbanékonyak? A tehetségről már nem is beszélve! És biztos vagyok abban, hogy ez csak néhány azokból a tulajdonságokból, melyeket emberünk bármikor nyilvánosan is bemutathatna, hogy – kollégához illően – földhöz vágja a konkurenciát! Talán csak egy kompozíciós szimmetriával kapcsolatos ellenvetésem lenne. A „tehetséges és robbanékony”-nak sokkal inkább a „tehetségtelen és banális (ártalmatlan, béna) lehetne az ellentéte. De elismerem, a „ronda és ostoba”… robbanékonyabban hangzik. Érthetőbb. Erkölcsileg kifinomultabb. És különben is, ha bunyó, akkor legyen bunyó! Értelmiségi finnyáskodások nélkül!

Az elmúlt hét szép betetőzése az oktatásügy „új” volt miniszterétől (Liviu Pop – a szerk.) érkezett. Rendkívül mély nyilatkozatot tett. Kevés elme tudja követni gondolkodása virgonc cselét. Íme: „Az oktatás az alkotmányból következően ingyenes. Valójában valakinek biztosítania kell ezt az ingyenességet. Az állam biztosítja az ingyenesség egy részét, a szülő egy másik részét, a gyermek nem fizet semmit.” Eddig azt hittük, tudjuk, mit is jelent az „ingyenes” oktatás: olyan oktatási formát, mely semmilyen díjat nem feltételez a haszonélvezők részéről. Más szavakkal, az állam fedezi az oktatási folyamat költségeit. De a rendszer jelenlegi vezetője rámutat a primitív gondolkodásunkra.

Valójában az az ingyenes oktatás, melyért a „gyermek nem fizet semmit”.

Nézzük csak: a gyermek szendvicseit ki fizeti? És a ruhácskáit? A buszát? Az állam? Nem. A szülők. (Akik viszont akkor is felöltöztetnék és táplálnák az ivadékaikat, ha nem vinnék őket iskolába.) Az állam fizeti a tanárok bérét, az osztálytermek bútorzatát, az iskolák fűtését és világítását. Vagyis mit is akar a miniszter úr valójában mondani? Nos azt, hogy őszintén szólva, az oktatás nem ingyenes („az alkotmánynak megfelelően”). Ez az állam alamizsnája a gyermekeknek, a szülők által rendelkezésre bocsájtott kis kiegészítéssel. Az „ingyenességnek” ára van. A – nagylelkű – állam befektet az oktatásba, a kutatásba, az egészségügybe, az infrastruktúrába és így tovább. Ezt jól véssük az eszünkbe és szavazzunk mindig az állampártra, mely legatyásítja magát, hogy ajándékokkal halmozzon el minket (a kapitalista állammal szemben, ahol a gyermekek fizetnek mindent…). Némiképp jól állunk („a gyermekek semmit sem fizetnek”), bár elég rosszul állunk (az államnak, az anyáknak és az apáknak kell keményen megfizetniük gyermekeik „ingyenes” képzését). Arról nem beszélve, hogy a költségvetési pénzek szintén a szerencsétlen szülőktől származnak…

A jó hír az, hogy a jelenlegi román oktatást olyanra bízták, aki tökéletesen érti a kormányzás titkait, az alárendelt intézmények működését és az újságírókkal folytatott zavaros kommunikáció technikáját.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.