Olvasom, hogy van ez híres és ismert és idézett – biológiailag és genderileg is – nő, bizonyos Caitlin Moran, aki az idei nőnap alkalmából írt egy szöveget, méghozzá a Penguin Books honlapjára (amely, ugye, elég sok könyvet jelentet meg, férfiakét, nőkét vegyesen, bár nem tudom a pontos arányt, kövezzenek meg az esélyegyenlőségi felelősség terén tanúsított léhaságomért), amelyben váratlanul kijelenti: „Ha adhatnék egy tanácsot a fiatal lányoknak és nőknek, ez lenne az: lányok, ne olvassatok semmilyen könyvet, amiket férfiak írtak. Tartsátok távol magatokat tőlük!”
Na, és kik azok a Nagy Fehér Hímek, akiket nem szabad olvasni?
(Ja, a hölgy valamiért más bőrszínű hímek alkotásait nem listázza.) Nos, elsősorban a következők: Raymond Chandler, J. D. Salinger, William Faulkner, Ernest Hemingway és Philip Roth. Nem feltétlenül ebben a sorrendben. Másodsorban persze egyetlen férfi munkát se vegyenek kézbe. Mert mindegyik mélyen sérti, nem az olvasót, az olvasó NŐT. És kész.
Olvasson még:
Persze, aztán rögtön finomít is Moran kisasszony, mondván, hogy jó, addig ne olvassanak férfiműveket a hölgyek, amíg kellőképpen fel nem vértezték magukat a lapokon lapuló szexista és egyéb borzalmak ellen.
Jó, rendben, de mi a megoldás? Moran kisasszony szerint természetesen az, hogy írónők könyveit olvassák a hölgyek. Mert azokban van a vért. Tessék, a lista: Charlotte Brontë, Jane Austen, Margaret Mitchell, Harper Lee, Edith Nesbit, Noel Streatfeild, Louisa May Alcott satöbbi.
De mi van akkor, ha a nők más írónők műveit (is) olvassák? Olyanokét, akik nem feltétlenül akartak (akarnak) pajzsot, sisakot, páncélt, fegyvert belekódolni a szövegeikbe? Akkor ezek az olvasó nők elvesztek? Átgyalogol rajtuk a Nagy Fehér Hímek keményborítós serege? Vagy: mi van, ha a nők nem feltétlenül önfelvértezési céllal olvassák a listázott írónők alkotásait? Megint elbuknak.
Nem jól van ez így. Javaslom, Moran kisasszony pallérozott szellemén csiszolódva és tovább fejlődve, hogy
a nők egyáltalán ne olvassanak emberek (Homo sapiens sapiens) által írt könyveket.
Olvassák más fajták műveit, akik nem ilyen mocskok, mint a (Nagy Fehér) Homók. És akkor engedjék meg, hogy amolyan ízelítőként felsoroljak pár szerzőt, kötetcímet, a feltétlenül ajánlott könyvtárba:
Egy őrült cica naplója, körmölte Gogol, a cica (Felis silvestris catus)
Az ebber tragédiája, nyalta Muddy, az ősmagyar mudi (Canis lupus familiaris anticus hungaricus mudicus)
A majmok bolygója, Pierre Boulle művét igazra szaggatta Judy, a csimpánz (Pan troglodytes – azért ez is eléggé megalázó, nem? Troglodita úr)
Az aranyszamár, ordította egy aranyszamár (Asinus aureus)
Don Coyote, lihegte Vili, a prérifarkas (Canis latrans)
Candide, avagy a kandidózis, kiizzadta egy bőrgomba (Candida albicans)
Boby Duck, a fekete bálnanő, énekelte egy progresszív belátásra tért Nagy Fehér Bálna (Physeter macrocephalus)
A pingvinek szigete, jégre körmölte egy táncoló talpas királypingvin-kommuna (Aptenodytes patagonicus)
Tóbiás, a tejestehén, bőgte Tóbiás, a nemváltoztatott bika (Bos taurus femina)
Harc a szalamandrákkal, gondolatátvitte Irvin, a marslakó (Animus martialis)
A lista természetesen folytatható, tegye ki-ki kedvére és főleg önnön szép maga Nagy Fehér Hímektől való megóvására. Ezekből a könyvekből baj nem lehet, az biztos!