A népszavazásokkal nem szokás játszani. Több (külső és belső) okból sem. Már rég nem az Agorán zajlik a politizálás, a nép közvetlen részvételével a döntéshozatali folyamatban. Svájc példája ennek nem mond ellent, hiszen a „kantonok föderációjának” történelmi és kulturális sajátosságai nem találhatók meg más modern demokratikus rendszerekben.

Nem véletlen, hogy az amerikai demokrácia csak rendkívül ritkán folyamodik népszavazáshoz, általában csak akkor, amikor alkotmánymódosításokról van szó, melyek esetében természetesen a polgároké az utolsó szó. Amúgy, a mindennapi politikában a választott politikusok döntenek a követendő útról, majd négy év múlva, az urnáknál felelősségre vonhatók: vagy újraválasztják őket, vagy nem. Ez a képviseleti demokrácia egyszerű logikája, melyben

a választott vezetők politikai felelőssége nem rejtőzik egy képmutató népi konzultáció „szoknyája” mögé,

melynek csak az a célja, hogy politikai tőkét kovácsoljanak belőle annak a vezérnek, akinek a felmérésekből vannak ilyen-olyan (de nem teljes) ismeretei és azon gondolkodik, miként szerezzen még pontokat a politikai ellenfelek rovására.

Néhány európai vezető már kipróbálta ezt az elmúlt években, de nem jött be nekik. A neomarxista Alekszisz Ciprasz 2015-ben szervezett egy felesleges népszavazást Görögországban az államadósság miatt bevezetett megszorítások ellen (találják ki, hogyan szavaz a nép egy ilyenfajta kérdésre?!). Előrelátható módon meg is nyerte, majd el kellett fogadnia az európai hitelezők minden feltételét, akik a legkevésbé sem törődtek a görögök népszavazásával. Ciprasz viszont ezzel a kudarcos stratégiával semmibe vette saját népét és ugyanakkor a görögök szavazatát is értéktelenné tette.

Nemrég David Cameron volt kormányfő próbált végrehajtani egy mesteri politikai manővert. Népszavazást írt ki az Európai Unióból való kilépésről, ugyanakkor ő a bennmaradás mellett érvelt, azt gondolva, hogy ravaszul végzetes csapást mér pártbeli ellenfeleire. De mindent porrá zúzott, a saját karrierjét is beleértve. Néhány nappal ezelőtt egy másik „csúcson” lévő vezető, a kontinensen éppen hatalmon lévő nacionalizmus és eurofóbia bajnoka,

Orbán Viktor rá akart tenni egy lapáttal

a (népszerűségért folytatott) belpolitikai és (az Európai Bizottság elleni) külpolitikai csatájára, kiírva egy teljesen felesleges népszavazást, mely – különben – nem is sikerült.

Miért mondom, hogy az Európai Unió által minden egyes tagállamra nézve eldöntött „menekültkvótáról” szóló népszavazás alapjában véve felesleges volt? Egyszerű: mert a magyarok ezen a népszavazáson valójában semmiről sem döntöttek. Akkor sem, ha mellette, akkor sem, ha ellene szavaztak. Az egyetlen cél az volt, hogy Orbán diskurzusát a nép a népi konzultálás masszív és érvényes szavazatával „legitimálja” (amire nem volt szükség, hiszen legitim kormányfő) és nyilvánvalóvá tegye, hogy a nép az ő oldalán áll, neki ad igazat és nem a Bizottságnak vagy Angela Merkelnek, ebből az eredményből pedig aztán – szimbolikusan – mind bel-, mind külpolitikai tőkét kovácsolhat majd a győztes. A terv tökéletesnek és politikailag teljes mértékben kiaknázhatónak tűnt.

Alaposabban megnézve teljes mértékben leleplezhető Orbán olcsó populizmusa.

A magyarországi népszavazás nem módosíthatott egy EU-s döntést,

melyet egy évvel ezelőtt fogadott el a tagállamok szavazatával az Európai Tanács (tehát nem az Európai Bizottság, mellyel a budapesti vezető zajos háborút folytat), másrészről pedig úgy tűnik, Orbán Viktor kormányfő ettől függetlenül sem akarja átvenni a Magyarországra kiosztott kevesebb mint 2000 menekültet. Akkor minek írta ki, hacsak nem azért, hogy választási támogatást szerezzen vele? Meg kell említeni, hogy a Bel- és Igazságügyi Tanács 2015. szeptemberi ülésén Románia szintén az Európai Bizottság javaslata ellen szavazott (Magyarországgal, Szlovákiával és Csehországgal együtt), de remélem, nálunk nem írnak ki népszavazást, melyen arra kellene válaszolnunk, hogy egyetértünk-e, vagy sem az Európai Unió vonatkozó döntésével. Vannak legitim vezetőink, akik felelősséggel tartoznak a lépéseikért és a stratégiájukért.

Bárki számára világos, aki nem érintett a politikai harcban, hogy a kevesebb, mint 2000 menekült befogadásának támogatásáért vagy elutasításáért nem érte meg 40 millió dollárt elkölteni egy ostoba népszavazásra. Magyarország számlája már most nagyobb, mint amennyit az egész megér. Ha pedig a kormány vezetőjeként tényleg nem akar befogadni egyetlen menekültet sem, akkor végső soron Brüsszelből senki sem fogja kényszerrel Magyarországra hozni a menekülteket. Ez van és kész, Magyarország megsérti az Európai Unió egyik döntését és viselnie kell majd ennek az elutasításnak a (valószínűleg nem túl jelentős) következményeit, de menekülteket akkor sem fogad majd. A népszavazás már túlzás volt. És ezt saját magának okozta.

2014 decemberében, amikor Orbán először folyamodott az „ostromlott erőd” régi téziséhez (Az Egyesült Államok és az Európai Unió Magyarország függetlenségét támadja, amiben, természetesen, ő a nemzeti hős, az egyetlen valódi vezető, aki képes szembeszállni ezzel a Magyarország elleni nagy nemzetközi összeesküvéssel) azt írtam, hogy

Orbán Viktor diskurzusa Ceauşescu 80-as évek végi siránkozására kezd hasonlítani,

aki akkor a román nép védelmezője szerepében tetszelgett. Akkor azt mondtam, hogy az Orbán-korszak legfeljebb még három és fél évig fog tartani, a következő rendes parlamenti választásig (2018 tavasza), ami akkoriban sokaknak paradoxonnak tűnhetett, Orbán akkori jelentős népszerűségére és parlamenti abszolút többségére való tekintettel. Azt is érdekes lesz megnézni, milyenek lesznek Magyarországon 2018-ban a választási diskurzusok, amikor Románia a Nagy Egyesülés 100 évfordulóját fogja ünnepelni. A jelenlegi magyar társadalom esetében legalábbis furcsa egy komoly és hiteles alternatíva hiánya Orbán „illiberális” platformjával szemben. De van még idő a választásig.

Fenntartom a tippemet. Orbán kormányzati mandátuma a végéhez közeledik.

Ma a népszavazás kudarca miatt a lemondását követelik. Egyelőre a szélsőséges Jobbik. Nem fog lemondani azért, mert a Jobbik ezt követeli, de ez csak a kezdet. 2002-ben Magyarországon 70,52 százalékos volt a részvételi arány (amikor Orbán kormányfő elvesztette a választást és véget ért első kormányfői mandátuma), 2006-ban 67,57 százalékos, 2010-ben 64,38 százalékos (amikor újra megválasztották és újra kormányfő lett), 2014-ben 61,84 százalékos. Most csak 43 százalék ment el szavazni. Ez is jelzi, hogy Magyarország polgárai mennyire nem veszik már komolyan a kezdeményezéseit, akkor sem, ha íme, még mindig létezik egy jelentős, mintegy 40 százalékos támogatói mag, bár nem lehetünk biztosak abban, hogy a népszavazáson nemmel szavazók mind csak a Fidesz szavazói, vagy vannak köztük jobbikosok is.

Az október 2-i kudarc csak arra lesz jó, hogy beindítsa belpolitikai megkérdőjelezését (talán még a saját pártján belül is) és politikai hanyatlását. A túl erős népszerűség-hajhászás ártani szokott és bumerángként fordul a százalékvadászok ellen. Másrészről az Európai Unió nem remélt „pihenőt” kap, ami az urnáknál zajló támadásokat illeti, legalábbis az idén december 4-i megismételt ausztriai elnökválasztásig, amikor a szélsőjobboldali nacionalista párt jelöltjét, Norbert Hofert könnyen megválaszthatják Ausztria elnökének.

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta. Fotó: blikk.hu